Az őszi vadselejtezés után
„A távozó nemzedékhez tartozom […]
megkóstoltam a bukórepülésben vijjogó modernség
zsákszámra leszórt, robbanó habcsókjait”
(Orbán Ottó: Az őszi vadselejtezés előtt)
A történelem normalitásának állapota
cinizmus és távolság mentén mérhető fel.
Mert hogy lehet hinni ép ésszel, hogy Athén
utcáin vagy Rómában, a fürdőtől az orgiáig
átslattyogva nem azt visszhangozná a szél,
hogy én mondom, drága Ottaviusom, ez itt,
amiben élünk, bizony őrület. A normalitás
elképzeléséhez elvek éppúgy szükségeltetnek,
mint megvadult fantázia – kiváltképp,
amikor szembejön az úton, a Nemzeti Kulturális
Kolosszeum felől, valamely neoliberális
nobilitás. Mosolyogva, nagylelkűen még biccent
is talán, hogy vagyunk, hogy vagyunk, tódítja,
létezgetünk még? Versben azt írni, hogy oly
korban éltem én, ehhez, a fentiek mellett még
pofa is kell – tessék szíves mutatni valakit, aki
nem élt valamilyen korban, ami, mit ad isten,
cinizmus, távolság, fantázia és pofa fényében,
ne lett volna, valamilyen szempontból, oly.
Nem dicsőség s még állapotnak sem hírértékű.
Valamiért viszont mégis erre csábul a
megoldódó nyelv, melynek gazdája, lám,
oly korban élt, mikor a művészet és tudomány
afféle piaci létező lett – menedzserek és
egyéni vállalkozások, betéti társaságok
projektje. A Shakespeare & Tsa Kiskereskedelmi
Társaság is megpályázhatná A Globe Színház
egy éves fenntartása és működtetési költségei
című bürokratofantasztikus prózaművével a létezést
(méghogy kikopóbanaz ontológiai gondolkodás!),
hogy aztán valamely Kivéreztetési Alap,
szintén ontológiai megfontoltsággal, elmerengjen
kétszázezer forint és a semmi ágai közé pottyantani
célzandó. De hát, kérdezne vissza, ha lenne
mire, a szembejövő, nyájas tekintetű nobilitás,
még hogy Shakespeare? Láthatóan tényleg
elmerenghetne egy ártatlan percre, vajon
a kis pénz vagy a kicsinyke irodalom szülte-e a
másikat, közben biccenthetne a hajlott hátú
folyamodó, üdvözlet a győzőnek, ilyesmin
gondolkodni a létezésosztók luxusa. Alakuljon
hát át a betéti társaság takarító- vagy futár-
szolgálattá, tevékenységi körét e szektor felé
bővítve. A művészet és tudomány, de még az
ontológia is piaci jelenség, s oly korban élnek
(már ahogy és ameddig), melyben a piacot
földesurak táncoltatják, homlokára tapasztva,
szakadt kalapjába dobva egy-két ezrest, vagy
ahogyan fejlődik az iparág: annyit se. A költészet
elavult dolog, s a tárgykörébe tartozó
költői kérdések még inkább. A történelem
normalitásának állapota sosem adekvát
kérdései, hanem aktuális válaszai felől
keresendő. Lenni és nem lenni egyszerre,
művelve teletrágyázott kertjeinket semmiből
egészen, míg körénk nem hervad egész ligetünk.
Sajnálattal értesítjük, hogy… – Tájékoztatjuk, hogy
a döntés ellen kifogás előterjesztésének vagy más
jogorvoslat igénybevételének nincs helye.
A levő és mégsem létező nemzedékhez tartozom,
drága Ottavius Orbanusom, háború tűzözönét,
nyavalyatörést hírből sem, szilárd mértéket pedig
az előttem távozó nemzedékek hagymázos
tündérmeséiből ismerek csak. Szabadon
bóklászhatok, komor bikaléptekkel csoszogva
szűkülő négyzetmétereimen, hol némi fény,
egy kis levegő még itt-ott beszivárog, ereszt
még vamennyit a szelep, de évről évre jobban
szigetel. Valóban nevetséges elgondolni,
mikben hiszünk, a nagy emberiségeszmékben,
mint a tizenkilencedik század, s még nevetségesebb,
hogy lehet mindez maga a szemenszedett
normalitás. A fürdőt és a kolosszeumot, de még
az orfeumot és a kolostort is az örök idők szeme elé,
ám mégsem a végtelenségnek tervezték. A fenntartás
költséges és piacilag nem feltétlenül megtérülő
tétel. Az utó- és még utóbb korok majd
kezdenek mindezekkel valamit, ha jobb nem
jut eszükbe, kiírnak egy-egy pályázatot a bontási
és törmelékszállítási munkálatokra, melyek
megkezdése előtt bizonyára akad majd valami
anakronisztikusan konok bikaelme,
melyből kipattan az omladozó falakra
kívánkozó verses graffiti: „az utolsó
oltsa le a villanyt!” Még talán pont besüt
elég fény, hogy egy korán odaérő melós,
az első csákányütés előtt, bajsza alatt,
titokban, keserű-felszabadultan
még felröhöghessen egyszer.
(Megjelent az Alföld 2025/5-ös számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Krizbai Gergely Krizbo grafikája.)
Hozzászólások