Németh Zoltánnal A Fáraó önéletrajza című verseskötetéről Fodor Péter beszélget
Fodor Péter: A kötetet forgatva arra a következtetésre juthatunk, hogy a fáraó olyan sajátos létformáként vált inspiratívvá számodra, mely egyszerre viseli magán a humán jegyek transzcendentális meghaladásának és a test nagyon is evilági praktikákkal történő archiválásának és esztétizálásának hagyományát.
Németh Zoltán: A Fáraó alakja ember, isteni és egyszersmind tárgy is. Emberi, mert hús-vér ember, mint a mai emberek, ugyanolyan szervekkel, részben ugyanolyan testi bántalmakkal, betegségekkel. Isteni, mert a kortársai a testet öltött istenként tekintettek rá. Tárgy, mert a legalaposabban tartósították a testét, amely múmiaként jelenik meg. Ez a – sok esetben egymást kizáró – hármasság nagyon izgalmasnak tűnt.
Fodor Péter: A fülszöveg olyan szerzői önértelmezést foglal magában, mely a költészeted egyik vezérfogalmát, a perverziót is hozzákapcsolja a fáraólét hétköznapjaihoz. Mire érdemes gondolnia az olvasónak ebben az összefüggésben?
Németh Zoltán: Számomra a perverzió fontos jelentéssel bíró fogalom. A perverzió méltósága és az Állati férj című köteteim is ezzel foglalkoztak. Azzal, hogy a perverzió egy relációs fogalom. Az, hogy mit tartunk perverznek, koronként változik. És itt nemcsak a szexuális szokásokra gondolok, hanem egyáltalán az emberi létezésre vagy a testi kapcsolatok típusaira, fajtáira. Brezsnyev és Kádár csókja ma már nagyon bizarrnak tűnik. A Napkirály ürítésének kortársi megtekintése szintén. És akkor képzeljük el a fáraót: saját édesanyjával közösül, saját testvérével lép szexuális kapcsolatba, saját lányától lesz gyereke. A fáraók világában ez számított normának, ez volt a normalitás. Tehát ez a normalitás megszegett egy nagyon erős tabut, az incesztus, a vérfertőzés tabuját.
És itt jutunk el egy másik fontos fogalomhoz, ami a verseimben egzisztenciális, lételméleti téttel bír, az evolúció fogalmához. Merthogy mind a perverzió, mind az evolúció kulcskérdése voltaképpen az, hogy mi tekinthető emberinek. Kedvenc példám a vakondpatkány. Egy euszociális emlős. Vagyis úgy épül fel a társadalmuk, mint a hangyáké vagy a méheké. Egyetlen nőstény szül, ezzel közösülnek a kiválasztott hímek, míg a többiek táplálékot szereznek és etetik őket, eszik a nőstény ürülékét és vizeletét, ami terméketlenné, meddővé alakítja őket. A tökéletes alárendeltség társadalma. Mit gondolhatnak a vakondpatkányok a perverzióról? Mi lett volna, ha a vakondpatkányok fejlődtek volna emberré, és nem a majmok? Ha az emlősök között is jelen van egy ilyen létforma, akkor ez a lehetőség benne van az emberi génekben is. Akkor bennünk is megvan ez az evolúciós lehetőség. Valamilyen részben mi is vakondpatkányok vagyunk. És akkor az a feladatunk, hogy megtaláljuk, felismerjük, értelmezzük magunkban ezt a részt.
Fodor Péter: Milyen utak bizonyulnak számodra termékenynek a tematikus és fogalmi érdeklődéstől a költői gyakorlatig?
Németh Zoltán: Versírás közben egzisztenciális gyakorlatokra kényszerül az ember. Költőien lakozni – ezek nemcsak szavak, hanem a verset egzisztenciálisan meg kell élni. Olyan helyzetekbe kell hajszolni magunkat, amelyben feltárulnak bizonyos igazságok. Amikor a vakondpatkányról szóló hosszúverset írtam (Vakondpatkány [csupasz turkáló, földikutya] – Heterocephalus glaber), rátaláltam egy ausztrál állatkert bekamerázott, átlátszó üvegfalakból épített alagútrendszerére, amelyben vakondpatkányok éltek. Heteken át naponta több órán keresztül néztem őket, ahogy mászkálnak, érintkeznek, kommunikálnak, mozognak a csövekben, tartályokban – és a végén már tényleg álmodtam is velük, volt olyan álmom, amelyben vakondpatkánnyal szeretkeztem 30 méterrel a földfelszín alatt. Borzasztó volt.
Amikor a fáraó-verseket írtam, akkor az olvasás mellett múmiákat néztem, eltorzult, tárggyá vált arcokat, és minden elalvás előtt halottnak képzeltem magam. Az alvás előtti és az ébredés utáni állapot nagyon sok lehetőséget ad az agy és a költészet számára. Amikor – elalvás előtt – elképzeled, hogy egy koporsóban fekszel, betolva egy sziklasírba a halottak közé egy ókeresztény sírkamrában, és így akarnak megölni, és napokon át fuldokolva, étel, víz nélkül a saját vizeletedben és ürülékedben fekszel várva a leglassúbb halálra egy 180x40x30 cm-es helyen, az sokat segít verset írni. Ezek afféle rituális-egzisztenciális szerepjátékok, de néha nagyon kísértetiesek tudnak lenni, és hatnak az agyra és a pszichére, képesek elborítani. Nekem az is jól jött, hogy ekkortájt tudtam meg, hogy agydaganatom van, sőt később kiderült, hogy kettő is. De amíg ki nem derült, hogy kettő, a közben eltelt időben azt hittük, az az egy növekedett ilyen gyorsan, s így nem sok esély látszott a túlélésre. Aztán kiderült, nem ilyen rossz a helyzet, az egyik valószínűleg már születésem közben keletkezett. Mindenesetre ezek az egzisztenciális gyakorlatok gyakran kapcsolódnak élettényekhez.
Fodor Péter: Az antik Egyiptom emlékezete a történetírók munkái, a múzeumi terek és a legkülönfélébb elit és populáris médiaszövegek összjátéka révén alakul napjainkban is. Miképp lehet ebben a hallatlanul gazdag és dinamikus archívumban megtalálni azokat a toposzokat, amelyből költői nyelv építhető?
Németh Zoltán: A fáraó-versek esetében fontos kiindulópont volt számomra az a mondat, amely körülbelül így hangzik: ha a Római Birodalom történetét kődarabokból, építkezési törmelékből tudjuk rekonstruálni, akkor – folytatva ezt a metaforát – az ókori Egyiptom történetét porszemekből. Ez a felismerés nagyon megérintett és megrázott. Mert akkor ebből egyértelmű, hogy tudásunk nincs, csak hipotéziseink, elképzeléseink vannak. Na jó, most túloztam talán, de akkor is: ezek szerint apró tudásdarabok léteznek, amelyeket a mi utólagos interpretációnk helyez struktúrába, ad kontextust neki. Ha ez így van, akkor kétszeresen nem kell tartani a poétikai átformálástól, mert az egész ókori Egyiptom-képünk egy nagy poétika. Tehát van itt lehetőségként egy nagyfokú szabadság, sőt szabadosság is. Én ezt a szabadságot úgy fordítottam le a magam számára, hogy az értelmezés bizonytalanságát, magát a bizonytalanságot, az üres kódot, a jelentés bizonytalanságát, sőt ürességét próbálom működtetni. Már ha ez működtethető.
Szóval a porszemek közötti ürességet akartam működtetni. Egy atomjaira lebontott testet. Arcukat, kezüket, lábukat, belső szerveiket veszített embereket, emberi tárgyakat, isteneket. Egy élő lényt, amelynek műalkotássá változtatták a testét. A széthangzó jelentéseket, a jelentéstelen hangokat, félreértésekben manifesztálódó nyelvi struktúrákat, jelentéstelen, távolban elvesző mondatokat. Jelentéstelen, mert olyan távoli, annyira elveszik a múltban, hogy alig találunk értelemdarabkákat. Pontosabban ahogy színre viszem ezt nyelvként, egyúttal rá is kényszerítem az olvasót, hogy mégis találjon valamiféle értelemjáratokat.
Fodor Péter: A Fáraó önéletrajza mintegy 90 verset tartalmaz, ezek mindegyike egy-egy, történeti források által megörökített személynevet kapott címül. Mennyiben számít a kötet arra, hogy az olvasó némi historikus kutatómunkát is végez a műveket olvasva – pl. utánanéz, hogy ki is volt Szeneferka vagy Tauszert?
Németh Zoltán: Általában próbálok minden verseskötetembe belevinni olyan elemet, ami szokatlan, amivel nem gyakran lehet találkozni. Az Állati férjben ez lett volna az, hogy minden versnek ugyanaz a címe. A Fáraó önéletrajzában a lapalji jegyzetelés ilyen. Ezeknek a szerepe a konkretizálás és elbizonytalanítás, a tágítás és szűkítés játéka.
Nem teljesen reménytelen vállalkozás ráolvasni egy-egy verset a fölé írt név által jelölt személyre. Már ha valami tudható róla, és nem csak egy kőbe vésett, majd lekapart név. De nem ez a kötet tétje. Nem az, hogy találhatók-e távoli utalások, merthogy természetesen igen, akár önkéntelenül is, hiszen sok történeti, kultúrtörténeti munkát végiglapoztam, de például az óegyiptomi varázsszövegek, prózák, versek sajátos mondatfűzése, elbeszélőhelyzetei is érdekeltek. Hanem egyrészt nagy boldogság az, ha egy vers túlnyúl önmagán, és továbbviszi olvasóját. Másrészt viszont: kortárs versként akarnak/tudnak megszólalni ezek a szövegek.
Fodor Péter: Az antik Egyiptom és a jelen közötti poétikai közvetítés után milyen utakon folytatódik költői pályád?
Németh Zoltán: Két versesköteten dolgozom párhuzamosan, mindkettő a szlovákiai Kisebbségi Kulturális Alap támogatásával íródik. A vér könyve elvileg készen áll, de még szeretnék törölni és hozzáírni, újra át- és átgondolni, átdolgozni. Az „Arany otthonaink” – új intimitás munkacímet viselő kötet most íródik, paradox módon először Nagyová Lenka szlovák fordításában jelent meg belőle két vers a cseh Prostor című folyóiratban. Egészen eltérő koncepciók mentén szerveződik a két kötet. Míg a tervek szerint A vér könyve hosszú prózaverseket fog tartalmazni, addig az „Arany otthonaink” – új intimitásban valami teljesen újfajta kötetépítést próbálok működtetni. Ez utóbbiban ugyanis – terveim szerint – versek, prózák, tanulmányok és esszék egyaránt szerepelni fognak. Jelenleg éppen a tanulmányvers műfaján gondolkodom: a közös témát egyrészt szétírják az eltérő írásmódok, vagy más perspektívából: az eltérő írásgyakorlatokat összeköti a közös téma, annak más és más írásmód által megjelenő horizontjai.
(A 96. Debreceni Ünnepi Könyvhéten elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.)
(A képeket Vass Attila Tamás készítette.)
Hozzászólások