Mi már soha többet nem megyünk a strandra
A diákjaidhoz rohanva azt üvöltöd;
„megkértem őket, és ma
kimeszelik nekem az eget”.
Meg sem vársz,
sarkadra lépek, ha arra megfordulsz,
rám nézel, és nem veszel nekem több gumiszemet.
Leeszem az összes cukorkát az ehető karkötőmről,
csak figyelj rám, mint ahogyan a cigánygyerekekre is
odafigyeltél az iskolában.
Emléked vagyok még, vagy már csak tévécsatornád?
Nefelejccsel rakom tele kanapédat,
sziklatörmeléket csempészek combodra,
csak ne mozdulj el és emlékezz rám.
Nem, mama, nem mehetünk most a strandra,
száz méter után belefulladsz a beszélgetésbe,
tigrisfoltízű fagyit már nem tudsz venni nekem.
Magad mögött hagytad a számokat,
mindegy, hogy tíz- vagy ezerkockányi
keresztrejtvényt fejtettél-e meg.
Csak az a három betű maradjon benned a Bibliából,
mint a szobabiciklidre felpakolt ruhadúcok,
a hűtőben felejtett csirkeszárny,
a tollpárnában hagyott fejlenyomat.
Kijárataidat elbarikádozták,
ahogy ásítasz, műfogad kiesik a szádból,
lecsukott szemed mögött pakurasötét,
amikor kinyitod,
pacákban látod
fejem, tenyerem, bokám,
majd ugyanazokat a történeteket
Kádárnak mesélve
a hegyesi strandra indulsz.
Ui.: Nem a diákjaid, én kapartam le az égről a vakolatot.
Kiürítés
A Fezyeto kolónia útja
A kuruzslók csordákat eresztettek az égbe,
majd az állatok lelegelték az őslakók íriszét,
mostképzésnek nevezték el a mészárlást.
Kezyomakezyoma
zsakazsakabo
lezyomalezyoma ho.
Amikor menekültek nem látták a fákat,
veszett kutyatempóban másztak át a Basilén.
Tudatukban még kántált a nyelv,
ám a felszínre daluk már nem ért fel.
Hazyomahazyoma
zsakazsakabo
kazyomakazyoma ko.
Azt hitték, elfelejthetik a törzstől
tanult mondókákat,
a kikerekedett hasú nőkről,
a gyomrukban alvó fegyverekről.
Pozyomapozyoma
zsakazsakabo
kozyomakozyoma mo.
Megérkeztek oda,
ahol már nem volt
érdemes kifújni a levegőt,
belélegezni a fekete földek szagát.
Mizyomamizyoma
zsakazsakabo
tizyomatizyoma vo.
Halottaikat a közeli folyóra helyezték,
a sodrásra bízták a hazatérést.
Kezyomakez.
Az ott lakók később gátat építettek.
Amikor az első holttest egy sziklán fennakadt,
a táj egy pillanatra visszafogta a harangok szólamát.
Zsakazsaka.
Mire a gátat szétmardosta a folyó,
csordáik szőre kifakult,
mondókáikat elfelejtették.
Hhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhh…
Kiürült a föld,
most már a harangok kongatják a tájat.
(Megjelent az Alföld 2025/7-os számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Székelyhidi Zsolt fotográfiája.)
Hozzászólások