sorsunk hogy hazatérjünk
„De nem mondtam ki azt a szót soha.
És most már nem is tudom kimondani,
csak ennyit: valami fáj, ami nincs.”
(Karinthy Frigyes: Levél kisfiamnak)
gyilkosaink máris horogra akadtak
az éjszaka mégis csupa fájdalom
rászorulunk egy lélegzetvételnyi szünetre
árnyakat fésül a gyanútlan kerti fény
ismerős fák kísérnek
sorsunk hogy hazatérjünk
ránk halkul a szívverés
mígnem testet ölt benned is a felejtés
végképp elenged az emlékezet
áldozatokra gondolunk
kifosztott és elhasznált időre
kiforgattak az álmainkból
arcukat is ránk varrták
így a szégyen bennünket éget
megmérgezték a segélykiáltásokat is
tanácstalanná váltunk
mintha köztünk mindenki hajótörött volna
amikor inkább hallgatok
elönti a teret a bámészkodó tömeg
fűszeres sültek illatát hozza a szél
az öröm elapadt
sorszámot osztanak
hálátlan szereplő vagy te is
szenvedsz a tériszonytól
áttetszővé válsz
mint lankadó parázs
csak a kétség az örök változó
kihúnyt a bizalom
kimerült az indulat
porba vesznek jóságnyomok
hiába éled túl a múltat
uzsorakamatra szűkül a lét
zsongnak petézni vágyó döglegyek
zsákutcába toloncolt
kérdőjelek árnyékában rekedsz
végrendelet készül metaforák helyett
különös életösztönnel nő a gyom
és a gyanakvásra csak demarkációs
vonal mögött meghúzódó csönd válaszol
csellengők
mielőtt emlékké válnánk
mindennap tanúnak idéz a múlt
párhuzamos világban élünk
örömről álmodunk
bár van engedélyünk
a bánkódásra is
ott kezdődik a hasadás
amikor koldulni
kezdjük a szeretetet
nem árucikk a lét
ha a kufárok ránk mutatnak
a visszhang is elkopik
s fölolvad a sok
megfejtetlen törmelék
kísértenek a bandázások
lázas ifjúkorunk túlkapásai
a zászlórúdra csimpaszkodó képzelet
csellengő éjszakákból
lidérces hajnalokba
taszítjuk egymást
félszeg mosolyba gyűrjük
a bocsánatot mielőtt emlékké
válnánk mi boldog
bűnösök
idegenek
„Valakit elszólítottak belőlem”
(Sziveri János: Zavar)
emlékek vakondtúrásai fogadnak
elhalkított mondatok letépett zászló
lebontott szobrok sufniba rejtett
címer régmúlt szerelmek
egyetlen álmunk sem vált valóra
az átkeresztelt gyökereket keressük
ma is az eltévesztett igeidőkben
vajon előhívható-e még a régi képsor
ha fényt kap az emlékezet
egy elvétett mozdulat
és száz év tikkad homálya a múlté
patakvíz csörgedezik
nem érdemes szavakat szavakra cserélni
egy nyelven beszélünk
vasárnapi hangulat lepi el
a hullámzó horizontot
rutinnak indult az a reggel is
aztán mégis durván belekötnek
a kikövetelt békülékenységbe
nesztelenül nyílik az ajtó
valakit elszólítanak
messzebb kúszik a szülőföld megint
talán valamit eltitkolt előlem
az időt a szív hiába fecsérli
nem ez az otthonunk
de ahonnan jöttünk ott vajon
kellünk-e még
(Megjelent az Alföld 2025/9-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Lévai Ádám tollrajza.)
Hozzászólások