Műhelyesszé (Jókai és a nők, 2025)
Az anyag is formálja azt, aki dolgozik rajta.
„A magam részéről a sematizálástól, a bornírtságtól és a felejtéstől szerettem volna megmenteni gyermekkorom egyik kedvenc íróját” – jelentettem ki egy interjúban, miután a Magvető Kiadó szerkesztőivel, közös erőfeszítésünk eredményeként, Jókai születésének 200. évfordulójára, 2025. február 18-ára megjelenhetett a Jókai és a nők.[1]
Nagy szavak, méghozzá felsorolásszerűen. Erős érzelmi töltetű ige. A „gyermekkor” asszociációkkal terhes fogalmának belengetése. Így szaval az ember, ha negyvenévnyi jól kezelt függőség után egy végső aranylövéssel túladagolta Jókait: csak a hatáskeltés lebeg a szeme előtt, meg a sötétséggel való leszámolás vágya, és nem is kíván belegondolni a körülmények támasztotta nehézségekbe, a valóság korlátaiba, figyelmen kívül hagyja nagy áron és keservesen megszerzett tapasztalatait.
Az elmúlt fél év során persze sikerült alaposan magamhoz térnem, akadt néhány kijózanító pillanat.[2] Mindig fáj az ébredés, hiszen jobbára eszképista mámorban élek: szippantok és révülök, azt képzelem, hogy máshol – egy másik korban, egy másik országban – élek. De amikor kimegy a fejemből a kábulat, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy már senki sem fogja megmenteni Jókait. Főleg nem én.
A „nagy Jókai-életrajz”
Igazán nem mondható, hogy a kétszáz éve született Jókai Mór életművének kutatása elhanyagolt terület lenne. A tiszteletreméltó elvei mellett frusztrált és legalábbis a szavak szintjén rendkívül erőszakos Gyulai Pál már igen korán, az 1860-es években megalapozta azt a kritikát, amely bizonyos elmulasztott feladatok megvalósítását kéri számon Jókain, és könnyű tollát átkozza az emberi szellemi érdeklődés sajátosságaiért – ti. az emberek zömét bámulatba ejtik a fordulatos történetek, örülnek, ha nem kell minden sarkon szembenézni a világ kegyetlen valóságával, és éhgyomorra általában is jobban esnek a hősök, mint az antihősök.
A maga szelíd, de tagadhatatlanul narcisztikus módján Jókai is korán elkezdte építeni a saját legendáját, és elvárta a kultuszt, sőt arról is tett, hogy élesebb, ellentmondásos megnyilvánulásai homályban maradjanak, és többnyire ártalmatlan, naiv mesemondónak álcázza magát. A két évszázad során volt önmaga szobra, a nemzet nagy halottja, az elsők között filmre adaptált klasszikus, a szocializmus filológusait munkáltató, fantáziátlan tévéjátékok nyersanyagát nyújtó szerző és iskolai tananyag, míg a 20. század végére elcsitult a lázas tevékenykedés, levelezésének utolsó kötete sem jelent már meg. Csak akkor mosták le Jókairól a könnyű kezű szerző bélyegét, amikor rányomták az újat: a gyűlöletes kötelezőét, aki témáit és referenciáit illetően is idegen a diákság számára.
Az utóbbi száz évben írtak róla tanulmányokat és életrajzokat is vegyesen, művei javát továbbra is kiadták. Nemzeti klasszikusként számot tarthatott volna egy olyan típusú monográfiára, amelyet a hozzá hasonló nagy munkabírású tárcaregény-gyárosok a maguk hazájában kiérdemeltek. Olyanra, amelyet Claude Schopp írt az idősebb Dumas-ról (Le génie de la vie, 1984) vagy amilyet Peter Ackroyd Charles Dickensről (Dickens, 1990). Amelyből az olvasó megismeri a kor politikai tényezőit és művészeti klímáját, a szerző szociokulturális hátterét, iskoláztatásának lehetőségeit, kapcsolatrendszerét, emberi viszonyai természetét, művei keletkezés- és fogadtatástörténetét, kultusza kialakulását, valamint materiális és szellemi hagyatéka sorsát. Tehát Dumas esetében, teszem azt, ugyanúgy szót ejt a császár seregében harcoló apa, majd író fia Napóleonhoz fűződő viszonyáról, a dumas-i regénygyárról vagy a törvénytelen gyermekekről; Dickensnél a gyermekmunkáról, az amatőr színészet írói létre és magánéletre gyakorolt hatásáról, az amerikai felolvasókörutak kulturális kontextusáról stb. Jókai esetében pedig egy kötetben tárgyalhatná Komárom aranykorát, a jogászképzést, a késő reformkor irodalmi életét, a magyar lap- és könyvkiadás hőskorát, Jókai zavaros váltóügyeit, a kor természettudományos műveltségének színvonalát, hatvan évnyi színházi életet, a dualizmus képviselőinek mikrokozmoszát és így tovább.
A Jókai-sztori páratlanul színes és gazdag, így nem volna lehetetlen róla is ilyen, az olvasókkal való kapcsolatát is megújító életrajzot írni. Az effajta totális feldolgozás azonban a magyar könyvpiactól és a magyar tudományosságtól is idegen. Olyan nagyszabású vállalkozás, amely szerzetesi önfeladást, hosszú távú, belátható finanszírozást és másfajta olvasói igényeket kívánna meg – Jókai esetében ráadásul egy hozzá fogható zsenit, aki eligazodik az adat- és műrengetegben, széles körben tájékozódik, és hajlandó erre szánni az életét. Amúgy meg a magyar irodalomtudóst hamar kiakasztanák száradni, ha nem rendezne össze malomkeréknyi csokrot az elmélet szóvirágaiból, nem adózna tiszteletteljesen a témát feldolgozó elődöknek, nem szorítaná praktikus tudását fél oldalakat elfoglaló lábjegyzetekbe, miközben a törzsszövegben elsősorban azért harcol, hogy elméleti felkészültségét is komolyan vegyék.
Engem az efféle menüettek táncrendje nem érint, csak író vagyok, nem tudós. Hogy kerültem akkor ide, mikor senki se hívott? Rengeteg oka van, vegyük csak azt az egyet, hogy az egykorú női hagyatékokkal szemben Jókaié teljes és dokumentumokban gazdag anyag. Az elmúlt egy évtizedben Jókai számomra szerzőként eszköz volt és nem cél: a 19. század nagy írójának vonzáskörében létrejött női memoárok a kor nőtörténetéhez is páratlan forrást nyújtanak, hiszen a nagy író személye biztosítja a dokumentáció és archiválás auráját az őt körülvevő nőknek. Jókai anyján, testvérén, feleségein és nevelt lányán túl közelről rálátunk még unokahúgaira, Váli Marira és Jókay Jolánra, felesége féltestvérére, Benke Jozefára, szerelme állítólagos tárgyára, Lukinics Ottíliára, valamint második felesége testvéreire. Ugyanakkor Jókai kommentálásában kapunk képet a 19. század közepi-végi női szereprepertoár változatairól és változásairól.
A házisárkány legendája: Laborfalvi Róza
Ha az irodalomtörténészek nem is írták meg az ezeroldalas Jókai-monográfiát, még így is szorgosabbak, mint a színháztörténészek, akik úgy általában alig ragadtatják monográfiára magukat. A 19. század első kétharmada vonatkozásában az érvelés elfogadható: szórványos, töredékes adatok, nem létező írott hagyatékok, ellenőrizhetetlen hátterű anekdoták szolgálnak forrásul. Ráadásul Laborfalvi Róza nem levelezett, mint Prielle Kornélia, nem állt neki maga papírra vetni színészkedése történetét, mint Déryné, nem mondta tollba emlékeit, mint Blaha Lujza, illetve olyan jellegű, levelekből, naplófeljegyzésekből és visszaemlékezésekből álló hagyatékot sem halmozott fel, mint Jászai Mari. Szédült, ha papír fölé kellett hajolnia (lehet, hogy súlyos migrénjeihez romló látása is hozzájárult), sokszor férje intézte helyette a levelezést a színházi potentátokkal.
Ugyanakkor harmincnyolc éven át volt Jókai Mór felesége, ami két szélsőség irányába tolta a Róza asszonyról fennmaradt képet. Egyrészt Jókai keze munkájaként elkészült Laborfalvi Róza márványba faragott szobra. Diadalmas pózba merevedett klasszikus hősnő: nagy művész, férje életének megmentője, példás háziasszony. Másrészt a szobor árnyéka inkább egy tüzet fújó házisárkány alakját öltötte: szakmailag frusztrált, gyorsan öregedő, bolondériáival férje alkotói elmélyülését is aláásó asszonyét. Hiszen a külső szemlélők szerint a Jókai házaspár csak rövid ideig tudott együtt repülni, Jókai hírnevének emelkedése már jobbára Róza hanyatlásával esett egybe. Az irigyek számára gyógyírt jelenthetett, hogy az egyedülállóan sikeres Jókainak „öreg és házsártos” feleség jutott.
Az asszony művészi nagysága azonban ennek alapján nem rekonstruálható. Nekem is csak annyiban sikerült, hogy a kéziratleadás lázában az egyik éjszaka azt álmodtam, a nézőtérről figyelem, amint Laborfalvi Róza a Nemzeti Színház színpadára lép. S mondhatom, éppen úgy borzongtam, ahogyan azt az emlékezők beszámolói alapján elképzelhettem, mert amúgy nincs mire hagyatkozni. A színikritikákon, a színészi jubileuma nyomán keletkezett ünneplő cikkeken, egy pár könyvfejezeten túl azokra a memoárokra vagyunk utalva, amelyek amúgy is a Jókai-kultusz alappilléreit képzik, és tartalmazzák mindazokat az információkat, amelyek a jelenlegi megélését (művelődéstörténeti blogposztok, városi séták, bor- és ételkóstolók) táplálják. Jókai, az író már nem annyira a műveiben, mint ezekben a performanszokban él tovább. Hiszen az utóbbi évtizedben ez vált az irodalomnak az olvasásnál sokkal meghatározóbb fogyasztási formájává: nemcsak azáltal, hogy épületekhez, tárgyakhoz vagy evés-iváshoz, hanem egy marketingszempontból is értelmezhető kompakt élményhez (beszélgetés, dedikálás, fesztivál) kötődik. Az pedig a női családtagok szövegeiből tudható, hogy hol lakott, mit evett, kit szeretett, hogyan kertészkedett, mit tett el befőttnek a „legmagyarabb” író, aki elsőként szerzett írásaiból vagyont. De miközben elmondják a fenti kedves részleteket a nagy emberről, lopva a saját sorsukat is elmesélik. Mindenki máshogyan.
A sors Jókai unokahúga, a festői ambícióit feladó, férjét és kislányát gyorsan elveszítő, hosszú életét a Jókay család szolgálatában leélő Váli Mari esetében tragédiai kilengésű. Az ő memoárja a legnagyobb igényű munka, hiszen apja, Váli Ferenc, aki diákjától, az ifjú Jókaitól is megkívánta a jellem és stílus fejlesztésének céljával a naplóvezetést, ugyanezt a leányától is elvárta. Mari krónikási igénnyel, a megőrzött levelekből, újságokból dolgozik saját naplóin kívül. Azonban amilyen pontosak az emlékei, olyan intenzívek az indulatai bizonyos – elsősorban a Rózákat (Laborfalvi, Benke, Jókai) illető – kérdésekben. Műve csak viszonylag későn, 1955-ben jelent meg csonkítva, majd 2018-ban szemelvénygyűjteményként a pápai könyvtár kiadásában.
Mari maga írta le emlékeit, míg a másik unokahúg, Jókay Jolán esetében felmerül a ghostwriting[3] kérdése, mert Jókay Károly lánya nem volt írogató ember. A levélírási kötelezettségeinek ugyan eleget tett, de akárhányszor megpillantjuk a leírásokban, mindig a ház körül sürgölődik: kézimunkázik, kovászt készít, túrós csipedettet gyúr, Róza asszony valamely parancsát teljesíti. Idejét cselekvéssel tölti, és nem dokumentációval, mint Mari. Jolán fia, az író Hegedüs Sándor Lángelmék árnyékában (1941) című művében szinte ugyanazokkal az anekdotákkal találkozunk, mint édesanyjánál, tehát feltehetőleg ő szerkesztette össze az emlékezést, amely fegyelmezett lojalitást tanúsít Laborfalvi Róza iránt, az általa megteremtett aranykort állítja szembe a Nagy Bella által képviselt és előidézett hanyatlással.
A fenti unokahúgok mellett Jókai Róza (vagyis Laborfalvi Róza kétszeresen törvénytelen unokája, Jókai nevelt lánya) is adatközlője volt Mikszáth nagyszabású 1906-os életrajzának, de maga is publikált Jókairól, pedig amellett, hogy Váli Marihoz hasonlóan indulatvezérelt emlékező, még rendkívül pontatlan is. Az unokahúggal ellentétben nem az éles szemű megfigyelő és a kritikus kommentátor szerepében lép fel, hanem saját egocentrikus személyiségéből és irodalmi ízléséből adódóan inkább az őt ért benyomásokat sorakoztatja fel. Mondhatni lélektanilag közelíti meg a memoárírást. Amennyire közeliek, és ezáltal értékesek tehát ezek az emlékek, olyannyira szigorú forráskritikát igényelnek.
A papok és a digitális forradalom
A digitalizáció olyan sok ajándékkal érkezett, hogy néha észre sem vesszük, mi mindent vitt ki a hátsó ajtón. Milyen csodálatos például az, hogy pusztán 19. századi újságokban tallózva bárki könnyűszerrel összeüthet egy cikket, gyorsan elmélyülhet egy-egy témában a Wikipédia-szócikkek alapján, és néha még teljes műveket is letölthet, a könyvtárba se kell elballagnia. Mindezt „a szobája kényelméből” (from the comfort of one’s room) a széles körben elterjedt anglicizmus szerint. A régi újságok alapján összeollózott esszék, a Wikipédia-műveltség és a monitoron átfutott művek kárát leszámítva a nőtörténet felől mégis nyerünk a digitalizált okiratokkal és az eddig csak keservesen áttekinthető sajtóanyaggal.
A Jókai-filológia részletekbe menően tárgyalja az életút számos apró vonatkozását, de a kézműves, analóg módszerek is magukban rejtették a tévedés lehetőségét.
Az egyik 1873-ban Jókaihoz írott levelében Vadnai Károly szerkesztő és író, aki feltehetőleg szívből gyűlölte Laborfalvi Rózát – erre a kéziratzárás után is találtam újabb bizonyítékot –, arról győzködi Jókait, hogy nem a rosszindulat vezérelte, amikor nevelt lányukról „kis bulvárhírt” hozott nyilvánosságra a Fővárosi Lapokban. A kritikai kiadás összeállítói nem találták meg az inkriminált hírt, ma ez bárkinek könnyen sikerülhet, hiszen míg az OSZK-ban a délutáni példányt őrzik, az Arcanumra a délelőtti kiadást töltötték fel, amelyben még szerepel az a „kedves kis híradás”, miszerint Jókaiék részt vettek az unokájuk záróvizsgáján egy leánynevelő magánintézetben, leleplezve ezzel, hogy miként kötődik hozzájuk a lányukként, szinte titokban nevelt törvénytelen gyermek. Maga a hír emellett azt a Váli Mari és Jókay Jolán által megpendített, Jókai Róza által tagadott tényt is alátámasztja, hogy Jókaiék igenis járatták iskolába nevelt lányukat, mégpedig (Váli Mari ilyesmiben nem téved) Frecskay Józsa intézetébe. Tehát Róza Mikszáthnak előadott önsajnáló panasza arról, hogy nem iskoláztatták, romantikus hazugság.
A könyv írása során ezek mellett a legnagyobb hasznomra a digitalizált anyakönyvek voltak, hiszen hamar szembesülnöm kellett vele, hogy a kultuszhoz tartozó nőkkel kapcsolatos adatok pontosítása a kutatókat mindeddig nem kifejezetten foglalkoztatta. Sohasem gondoltam, hogy egyszer lesz olyan aspektus az életemben, amellyel kapcsolatban bizalmat táplálok a papság iránt: ezek pedig a matrikulák. Afféle nőtörténeti sajátosság, hogy a téves születési év sohasem korábbi, hanem mindig későbbi a valósnál. A tévedés tendenciája tehát egyirányú: a „bemondás” alapján rögzített dátumok többnyire fiatalítják az alanyokat… Jókay Jolán akkor is inkább 1848-ban kívánt megszületni (és nem 1847-ben), ha így kevésbé volt hihető, hogy dada nélkül, eszét tudó gyermekként volt jelen Móric és az anyja kibékülésénél. Jókayné éveiből három veszett el, mikor 1856-os halálakor 66 évesnek írják a komáromi sírkőre, pedig 1787-ben született. Jókai Róza pedig talán akkortól számolta saját születését, amikor Laborfalvi Róza eltitkolt unokájából a Jókai házaspár nevelte kisgyermek lett. Ez a száraz morzsasöprögetés néha jár eredménnyel, máskor meg nem. Olykor gondosan felfújt legendák eresztenek le sziszegve.
„Invisible Women”: néhány mozaikdarab
A férfiak által szentesített irodalomtörténet nő által és női szempontból való újraírásának ragyogó példája Claire Tomalin[4] The Invisible Woman című 1990-es könyve (na, az se most volt!). Tomalin, a brit életrajzírás doyenne-je minden művével azt tanította nekem, hogyan mutasson a szerző empátiát műve tárgya iránt, miképpen helyezkedjen bele a helyzetébe, hogyan találja meg az életrajz és az életmű kapcsolódásait, miképpen emelje ki az alkotás csúcspontjait, alaposabb figyelemre és lassú élvezetre kínálva fel azokat – miközben a sorsesemények saját ritmusán túl is teremtse meg a történet belső hullámzását és nyújtson egyszersmind olvasmányélményt.
Tomalin a The Invisible Woman lapjain aprólékos nyomozás révén „írja vissza” az életrajzba azt a nőt, aki a Dickens család égisze alatt készült korai életrajzokból eleve kimaradt. Az olyan „household name” esetében, mint Dickens – vagy akár Jókai – kártékony dolognak tartották a kultuszban a házasságon kívüli érzelmi életüket taglalni: a nagy írónak anyja van, első (plátói) szerelme, majd felesége(i). Minden más szükségtelen. A Jókai-regények kritikai kiadásaiban az irodalomtudósok nem egyszer sorjáztatják tippjeiket, hogy ki lehetett egy-egy Jókai-hős ihletője, majd annak pályaképét felrajzolva pipálják ki az egyezéseket, emelik ki életük eltérő fordulatait, rendszerint arra a következtetésre jutva, hogy Jókai talán több valóságos alakból gyúrta, fantáziájával toldotta meg (amely viselkedés regényíróktól nem idegen) a figurát. Az arany ember Noémijének ihletőjével kapcsolatban mindenki ugyanazt a semmiféle ténnyel meg nem támogatott változatot ismételte meg, amelyet legelőször Bródy Sándor és nem sokkal később Mikszáth adott közre, vagyis hogy midőn egy ’48-as honvéd árvája Jókai atyai gondoskodása alá kerül, az író plátói szerelemre gyullad, ám a gyámleány nemsokára tragikusan fiatalon, tüdőbajban elhunyt. Ez a Lukinics Ottília nevű akárki (senki?) senkiben sem keltette ugyanazt a lendületet, amellyel mondjuk Berend Iván, Timár Mihály vagy akár a „tengerszemű hölgy” eredetijének utánajártak, hiszen nem volt gyáros, bankár, ’48-as honvéd, emigráns, sőt még férjgyilkos komáromi örökösnő sem. Vajon a történet útra bocsátói szándékosan hagyták ki azt az egyáltalán nem elhanyagolandó elemet, hogy Ottília színésznő volt? Ez nem is volt hétpecsétes titok, hiszen Jókai Róza utalt rá a memoárjában. Bródy és Mikszáth ismerték annyira a szavak súlyát, hogy tudatában legyenek: az író gondoskodásának tárgyaként a tüdőbajos félárva nem ugyanaz, mint a csinos, fiatal színésznő.
A színésznők élete viszont a 19. században már dokumentálható. Ezért járt fényes sikerrel Claire Tomalin, amikor Miss Ternan életútját kellett feltárnia. És ezért mutathatok fel én is szerény eredményeket Lukinics Ottília 1868 és 1874 közti sorsára nézve, amikor is a színitanodától a Nemzeti Színház színpadán át vidéki társulatokig a nyilvánosságban szerepelhetett, hogy aztán láthatatlanná váljon. Ha regényt írnék, ahogyan sokan tették már, könnyedén kitölthetném a hiátusokat, elképzelve, hol és mivel töltötte Lukinics Ottília azt a négy évet, amely utolsó fellépése és 1878 elején bekövetkezett halála között eltelt. Ha a tüdőbaja ebben az időben hatalmasodott el, vajon ki finanszírozhatta az akkorra már anyját is elveszítő lány kezeléseit? És Jókai vajon nem azért vállalt kezességet olyan készségesen mások váltóiért, mert neki is voltak titkos útjai, és azokhoz jól jöttek váltótársai jótállásai? Nem tudhatom, csak rázogatom a markomban a mozaikdarabokat, köztük azt a levelet is, amely azzal a kommentárral szerepel a Jókai-levelezésben, hogy nem tudni, ki a szerzője: egy bizonyos Lukynich István. A Jókai-filológiához elengedhetetlen a jó névmemória, s számomra ez azért volt beszédes, mert minden elképzelhető formában utánanéztem Ottília családnevének. Azt is tudtam, hogy Lukinicsnénak, az özvegynek volt István nevű fia, Ottília bátyja. A gyászjelentésben is szó esik arról, hogy a fiú távoli tengereken hányódik, tehát a Noémi ihletőjeként számon tartott Lukinics Ottília István nevű bátyjának Barcelonából írt, pénzért könyörgő levele valószínűleg elkerülte azok figyelmét (is), akik esetleg kiválogatták a fennmaradásra méltó leveleket. Pedig ez mindenképpen jelzi Jókai kapcsolatának jellegét Lukinicsékkal, ráadásul a figura – tekintve hogy Jókai már 1868-től ismerhette a családot – esetleg Krisztyán Tódor alakjához is hozzátett. Az már messzebbre visz, hogy Jókainál kétféle variációban is megjelenik az „özvegy és lánya”-tematika 1871 és 1874 között, hiszen Tereza mama egy romlott világból kiszakadva kezd új életet, lányát romlatlan naivságban nevelve Az arany emberben, míg az Enyim, tied, övében Caesarine bűnös nő, aki arra a pályára szánja házasságon kívül született lányát, ahonnan ő már kiöregedett, noha színleg ahhoz kéri a férfi főhős támogatását, hogy a lány színpadra léphessen.
A fikció mint nőtörténeti forrás
Akármennyire berzenkednek is a történészek, a nőtörténetben – ahol számosak a hiányok és töredékesek az információk, s ahol sokszor éppen mások tévedései vagy az érdeklődés hiánya miatt találunk kapaszkodókat – az irodalom is forrásként szolgálhat. Bizonyos témák felbukkanásának szoros kontextualizálása igenis haszonnal jár, hiszen akadnak olyan lassan kibontakozó tendenciák vagy tabuk, amelyeket lehetetlen konkrét adatokhoz kötni.
Jókai regényei nagyon is informatívak a korabeli női szerepek vonatkozásában, éppen mivel eszményképeket jelölnek ki. Például mindig vagy negatív szereplőként, vagy félreértés, rágalmazás áldozataiként szerepelteti a nem makulátlan erkölcsű, házasságon kívüli szexuális tevékenységgel megvádolt nőket, hiszen őket még a 19. századi realista regények szerzői is megölik (l. Flaubert Bovarynét vagy Thomas Hardy Tesst, a tiszta nőt), már ha egyáltalán ábrázolják őket. A dolog annál érdekesebb, hogy Jókai mindeközben maga több normaszegő nővel élt együtt. Az is beszédes, hogy cselekvőképes nőket Jókai mindig csak adott helyzetekben szerepeltet: özvegyekként, felbolydult, háborús helyzetben, vagy pedig kései regényeiben, a társadalmi változásokat tükrözve. Ezek többnyire összefüggésbe hozhatók az életrajzi tényanyaggal vagy a korszak újsághíreivel. Az sem véletlen például, hogy akkor jelennek meg először nála az epizódszerepnél fontosabb funkcióban zsidó figurák, amikor látogatni kezdi az óbudai Grosz családot.
Ugyanakkor Jókai gyakran úgy dekonstruálja az élményeit, hogy azok belesimuljanak a kor értékrendjébe. Ennek példája, ahogyan a Politikai divatokban elemeire bontja, majd újraépíti az 1848–49-ben lezajlott családi konfliktust, amelynek során párválasztása és házasságkötése miatt összevész legjobb barátjával, kitagadja az anyja, és nemegyszer felesége is kiábrándítóan nyilvánul meg. Szétszedi és egyes elemeket eltüntetve, másokat új funkcióban felhasználva újraépíti a történetet, jelezve, milyen viselkedésmintákat tart elfogadhatatlannak a hősök eszköztárában.
Élményei dekonstruálásával együtt jár a címkegyártás is. A körülötte élő nőktől folyamatosan gyűjtögeti az anekdotákat, kuriózumokat, mondásokat, élettörténeteket, aztán mikor elkezdi az építkezést, beletúr ebbe a kosárba, kivesz belőle néhányat, és a felhasználás jellege szerint csatolja főhősnőkhöz, intrikusokhoz és epizodistákhoz. Tehát nagy figyelemmel, s a szembetűnő egyezéseket is kritikusan szemlélve lehet csak párhuzamokat felállítani, hiszen véletlenszerűen is összekapcsolható egy-egy életrajzi esemény és fikciós téma. Az Adamante című fiatalkori novellában az idős és jómódú Thomas Rynn nála 54 évvel fiatalabb, szegény sorsú nőt vesz feleségül, és borzadva figyeli annak boldogtalanságát. Azt a következtetést mindenképpen levonhatjuk ebből a szépirodalmi forrásból, hogy az ifjú Jókait az 1840-es években éppen ugyanolyan előítéletek töltötték el, mint azokat, akik az 19. század végén őt támadták második házassága miatt.
A titokzatos Nagy Bella
Nemrég egy könyvtári előadásom előtt a könyvtáros azzal igyekezte felcsigázni az érdeklődést, hogy képzeljék csak el a kedves olvasók, a Jókai és a nőkből az is kiderül, a második felesége verte és éheztette Jókait. Kihűlt a vérem, ahogy a pódiumon ültem: Fényes László Jókai második házasságáról szóló 1904-es pamfletjét és annak állításait éppen azért rejtettem lábjegyzetbe és nem tárgyaltam a törzsszövegben, mert tudtam, hogy az ügy máig olyan hatást kelt, mint egy pocsolyába bevágott féltégla. Ugyanakkor persze tudatában vagyok, hogy a legtöbb olvasónak ítélet és lekerekített vélemény kell Belláról, nem pedig hézagos információk, óvatos feltevések és higgadtságra intő megjegyzések. Verték és leköpték Groszék az idős Jókait? Igen vagy nem? Csak Jókai pénze kellett? Igen vagy nem? Az olvasók itt is azt várják Jókaitól, amit népszerű regényeiben mindig megkapnak tőle: annak éles körvonalazását, hogy ki a rossz, és ki a jó. De Jókai hiába transzformálja Bellát saját maga számára Jókai-hősnővé a második házassága ellen-memorandumaiban, az Egetvívó asszonyszívben, a Börtön virágában vagy a Bellához írott szerelmes versekben, az adott körülmények között a második házasság „eladhatatlan” a régi eszközökkel.
Pedig a kérdést úgy is feltehetjük, hogy miért vásárolt magának a hetvennégy éves Jókai Mór egy kiszolgáltatott teremtést. És miért vagyunk képtelenek anélkül megérteni kölcsönös szenvedésüket, hogy vagy idillnek, vagy pokolnak tekintjük együttélésüket. Nincs (az egyelőre csak kéziratban olvasható) „szerelmes leveleikben” semmi kedélyes, ha meggondoljuk, hogy Bella úgy igyekszik a neki udvarló tekintélyes aggastyán előtt a művésznő és a gondos asszony szerepét eljátszani, hogy még csak tizenkilenc éves, és már legalább két-három éve családjával együtt Jókai támogatásából él. Ha végiglapozzuk a korabeli élclapokat, színésznőket szerepeltető regényeket, gyorsan megérthetjük, miben reménykedett Grosz Móricné, amikor úgy döntött, hogy határozott fellépésű, mély orgánumú, tragikai alkatú lányát színésznőnek adja. Arra számított, hogy lesz majd egy „barátja”, ahogy a legtöbb kezdő színésznőcskének akadt, különösen ha Rákosi Szidi néni iskolájába járt, aki révén könnyen szerezhetett befolyásos támogatót.
A házasság kontextusát nem az egykorú Jókai-művek vagy a Bellát gyalázó vallomások teremtik meg, hanem sokkal inkább azok a nőtörténeti források, amelyek az alsóbb osztályok lányainak felfelé törekedéséről szólnak a múlt század végén (Nagy Bella rövid visszaemlékezésén túl Erdős Renée, Várnai Zseni, Gárdos Mariska memoárja vagy Lux Terka Fáni és Dani vagy Pásztor Árpád Vengerkák című regényei). De amíg nem kerül elő valami újabb, eddig lappangó forrás, a maga módján Bella is láthatatlan nő marad, mint annyian a történet szereplői közül: Laborfalvi Róza, aki még egy monográfiát sem érdemelt ki, Váli Mari, aki képességei ellenére csak nagybátyja jogán tarthat számot ismertségre, Lukinics Ottília, aki nem a színpadon, hanem Jókai-hősnőt ihletve lett halhatatlan, vagy a hübrisztől sújtott Jókai Róza, akire a nevelőapját elveszítve nem sütött többé a nap. E nőknek a Jókaiéval összefonódó élettörténetei, művekben jelentkező lenyomatai izgalmas perspektívát kínálnak a 19. századi nagy férfi sikerei mögött rejlő számtalan kis női sikertelenségre. Nők felől olvasni persze csak Jókai-értésben új ambíció, amúgy szemléletileg nem a legfrissebb perspektíva, mindenesetre ezzel igyekeztem régi és új olvasókat invitálni a feledésbe süllyedő életmű újraolvasására. A kísérlet azonban jelentős részsikerei ellenére, jellegéből adódóan, kiterjesztésének korlátaival is szembesült: az új nézőpont befogadásához és az újraolvasáshoz egyaránt olvasni kellene.
Quod erat demonstrandum, magam és a világ számára: nem tudom Jókait
a sematizálástól, a bornírtságtól és a felejtéstől megmenteni. De kétségtelenül megpróbáltam, és ki tudja, talán még nem adtam fel teljesen.
[1] A könyvet ugyanitt „fan non-fiction”-nak neveztem, mivel létrejötte szoros összefüggésben
áll azzal a ténnyel, hogy Jókai tett a 19. századi regények olvasójává és irányította a korszakra az
érdeklődésemet, ugyanakkor a könyv az utószón kívül nem tartalmaz személyes
megnyilvánulásokat, hanem Jókai életrajzának keretein belül, tényalapon helyezi megvilágításba
az íróhoz kapcsolódó nőket, elemzi a művekben megjelenő női alakokat, tekinti át a kultusz
alakulásában a nők szerepét.
[2] Ezeket helyhiány, személyes érzékenységek és a politikai dimenziók miatt inkább nem sorolom fel.
[3] A 20. század elején különösen divatosak lettek a híres nők szenzációkban gazdag
visszaemlékezései, ezek nem egyszer, például Stefánia főhercegné, de híres művésznők (Blaha
Lujza vagy Pálmai Ilka) esetében is ghostwriterek művei voltak.
[4] Claire Tomalin (1933-) többek közt Jane Austen, Katherine Mansfield, Charles Dickens és Thomas
Hardy elismert biográfusa, a The Invisible Woman annak ellenére (vagy éppen azért) szolgált
a Ralph Fiennes rendezésében és főszereplésével készült azonos című film (2013)
forgatókönyvének alapjául, hogy tényirodalom.
(Megjelent az Alföld 2025/10-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Márián Gábor fényképe.)

Hozzászólások