„Ki az anya?” – kérdezi Jacques Derrida kíméletlen esszéje, és kiderül, hogy a kérdés aligha lehetne valódibb.[1] Hogyan születik egy irodalmi képződmény? – kérdezhetném ugyanezzel a kíméletlen kíváncsisággal. Egyáltalán mikortól tekintünk létezőnek, mikor veszünk észre egy újszülött irodalmi vonulatot? Derrida szerint a születés jelene nem egy kimutatható pillanat: akárcsak a halál pillanatát, a világrajövetelét és a világrahozatalét is egy legal fiction jelöli ki.[2] A konvencionális szimbolikáinkat tekintve talán épp egy, a legal fictionöket helyettesítő szövegnek kell megíródnia ahhoz, hogy felfigyeljünk egy új irodalmi jelenségre, a magzatirodalomra.
A kelet-közép-európai rendszerváltozásokat követően számos olyan irodalmi mű látott napvilágot, amely a női testtapasztalatok témájában specifikusan a reprodukciós folyamatok megélésére fókuszál. Ezek az alkotások nyelviesítik a várandóstest-tapasztalatokat, tematizálják a női testre hatást gyakorló demográfiai politikákat, és színre viszik az olyan pre- és perinatális megéléseket, mint a szülés, a művi terhességmegszakítás vagy a gyermekágyi időszak. Jelen tanulmány elsődleges célja a magzatirodalom kelet-közép-európai vonatkozásainak körvonalazása – írásom azokat az elméleti kérdéseket járja körül, amelyek a szóban forgó kortárs (nő)irodalmi jelenség születését meghatározhatják. Azon pre- és perinatális tapasztalatokat színre vivő szövegek, amelyek magyar és román nyelvterületen indíthatnak el egy a magzatirodalommal kapcsolatos elméleti diskurzust, a következők: Czakó Zsófia szívhang (2022) és Mécs Anna Rutin (2025) című regényei, Corina Sabău Și se auzeau greierii… (2019) című kisregénye, Kállay Eszter Vérehulló fecskefű (2023) és Garam-Nagy Kata Tíz percet kértem. GYES-líra (2026) című verseskötetei, Kiss Noémi Ikeranya (2013) című novellagyűjteménye, a Bíbola zine (2026), valamint Kali Ágnes, Tóth Réka Ágnes, Sárkány Tímea, Szabó T. Anna, Fancsali Kinga, Ruxanda Cesereanu és Tankó Andrea néhány alkotása. Noha a magzatirodalomnak a nyugat-európai jelenléte is számottevő, a jelenséghez ebben az írásban elsősorban magyar és román nyelvű szépirodalmi művek felől közelítek.
A magzatirodalom esetében a feminista irodalmat/nőirodalmat mint irodalomszociológiai ernyőfogalmat tekintem elsődleges viszonyítási pontnak. A magzati élettel foglalkozó írások túlnyomórészt nőktől származnak, és kutatásom alappillérei is női szerzők művei. Feltételezem a nőirodalom/feminista irodalom és egy specifikusan női írásmód meglétét, amelyekre (az egyik lehetséges, a kortárs irodalmi vitákban is gyakran felmerülő értelmezéssel ellentétben)[3] nem bezáró, lefokozó kategóriákként tekintek. A magzatirodalom mint nőirodalmi jelenség tárgyalásában különösen lényeges számomra az écriture feminine azon cixous-i funkciója, amely szerint a nőírás lehetővé teszi, hogy a nő önmagát írja, és ezáltal visszatérjen saját (korábban cenzúra alá eső) testéhez.[4] A magzatirodalmi művek azáltal, hogy sajátosan feminin testtapasztalatokat nyelviesítenek, megteremtik a női testhez való visszatalálás lehetőségét.
Sylvie Gambuado egyik írásában[5] említést tesz Hélène Cixous Inside című regényéről. Elemzése egy olyan regényrészletre fókuszál, amelyben Cixous az egyént világrajötte előtt (az anyaméhben) ábrázolja, még mielőtt elszakadna egymástól az én és a (benne fejlődő) másik. Sylvie Gambuado szerint Cixous itt voltaképpen demonstrálja azt, amit écriture feminine-ként definiál, és ezzel létrehozza azt a(z irodalmi) teret, amelyet a nőírás elsőrendű terepeként értelmezhetünk.[6] Amennyiben ezt elfogadjuk, a nőírás gyakorlata elsődlegesen olyan testállapotokhoz fűződne, mint amilyen a várandósságé, a női test életteremtő hellyé való átlényegüléséé. Ennek értelmében és ezzel párhuzamban a férfiírás gyakorlata meg olyan testi tapasztalatokhoz kapcsolódna, amelyek specifikusan maszkulin korporeális megélések. A nőírás és a férfiírás így nem az általános értelemben vett szerzőséget – és ezáltal az irodalmat – osztaná két (nemi) kategóriára (amely következtében egy patriarchális társadalmi rendben ez utóbbiak jönnének ki „győztesen”), a nőiség és a férfiség nem az irodalom művelésének két lehetősége lenne, hanem a korporeális tapasztalatokat tematizáló művek két sajátos iránya. Noha hipotézisem szerint a magzatirodalom a feminista irodalom specifikus jelensége , írásomban tárgyalok két olyan művet is, melyeknek férfi a szerzője (Borbély Szilárd: A Testhez, Visky András: Éva), kitérve a magzatirodalmi alkotások szerzőséggel kapcsolatos dilemmáira.
A nemi megkötöttség szempontja fölvet egy következő kardinális kérdést: szükséges-e testtapasztalat ahhoz, hogy magzatirodalmi művet alkothassunk? Léteznek olyan pre- és perinatális tapasztalatokat tematizáló művek, amelyekben a szerzők bevallottan saját terhességeik megéléseit írták meg. A magzatirodalmi szövegek jellemzően szimultán vetnek föl pszichológiai, szociológiai és irodalmi kérdéseket, esetenként magukban hordozva autofikciós jegyeket is. Ez a hibriditás azonban nem csak a művek keretein belül érhető tetten. Az alkotások voltaképpen átlépnek saját határaikon, és különböző tényirodalmi szövegekkel (podcastekkel, interjúkkal) kiegészülve válnak egészekké. A testtapasztalat szükségességére vonatkozó kérdés (részleges) megválaszolásához a korpusz szerzői által adott interjúkat, a velük készült podcast-beszélgetéseket veszem alapul, a magzatirodalmi művekkel összetartozónak tekintve az írónők valóságát.
Könyvtári katalógus várandóssághoz
A feminista filozófus Iris Marion Young úgy gondolkodik a női testről, mint amelynek szituáltsága nem esszenciálisan adott, hanem társadalmilag, politikailag kódolt – ezáltal mintegy politikaivá teszi a fenomenológiát. Értekezései szerint a női test nem valamiféle politika előtti létező, és korántsem társadalomtól független – ezek által erőteljesen meghatározott:
A női testi létező modalitásai abból erednek, hogy a női létező a testét puszta tárgyként éli meg – törékeny tárgyként, amelyet irányítása alá kell vonni és rábírni a mozgásra; egy tárgyként, amely megfigyeltként és befolyásoltként létezik. Természetesen minden megélt test anyagi dologként is éppúgy létezik, mint transzcendáló szubjektumként. A női testi létező azonban a testet gyakran úgy éli meg, mint egy önmagán kívüli tárgyat, mint bármilyen más tárgyat a világon. Ennek következtében a nők tárgyként élik meg testüket, megragadnak az immanenciában, gátlásosak lesznek, és távolságot tartanak saját, transzcendáló mozgást végző testüktől, valamint a világ lehetőségeivel való elköteleződéstől.[7]
A női testet, a feminin testi viselkedést Young tehát olyanként keretezi, mint amelyet befolyásol, tárgyiasít (és ezáltal valamilyen módon „egységesít” is) a patriarchális társadalmi környezet.
Tanulmányom elméleti nullpontja Iris Marion Young Pregnant Embodiment: Subjectivity and Alienation[8] (A terhesség testi léte: szubjektivitás és elidegenítés) című esszéje. Ez az írás olyan pre- és perinatális megéléseket tesz újra a várandós nők felől lényegessé, amelyek szövegszervező módon – és ugyancsak női perspektívából újra- és átírva – határozzák meg a magzatirodalmi műveket. Young a rendszerint tárgyiasított várandóstest-tapasztalatokat a terhes szubjektum szemszögéből keretezi újra, ami a magzatirodalmi alkotások esetében különösen lényeges: az írások olyan énközpontúság nélküli éntörténetek, amelyek a pre- és perinatális időszakot, az állapotos nő érzelmi-testi megéléseit és a magzati élet kérdéseit bárminemű tárgyiasítás nélkül, a szubjektum felől tematizálják.
Egy könyvtári katalógus terhességhez fűződő műveit áttekintve Young rávilágít arra, hogy a több tucatnyi tétel között egyetlen olyan szöveg sem olvasható, amely (ahogyan Kristeva fogalmaz) „a szubjektummal foglalkozik, az anyával mint a benne zajló folyamatok helyével”.[9] E katalógus fényében a terhesség: 1) a fejlődésben lévő magzat állapota, amelynek a nő a hordozója; 2) objektív folyamat, amely tudományos vizsgálódások tárgyát képezi; 3) a várandós nő által olyanként meghatározott (és ezáltal tárgyiasított) állapot, amelyben vigyáznia kell önmagára. Ezen értelmezések ellenében Young a terhesség élményének fenomenológiai reflexiójával, a várandós szubjektum megéléseinek sajátos elemzésével kívánja újra szóhoz juttatni a nőket.
A várandós szubjektumot a feminista filozófus úgy értelmezi, mint amely az én nem én vagyok értelmében decentralizált, megosztott, többféleképpen megkettőzött: a terhes nő fizikai határai eltolódnak – úgy érzékeli testét, mint amely egyazon időben önmaga és nem önmaga; belső folyamatai egy másik létezőhöz tartoznak, mégis övéi. A várandós szubjektumnak kiváltságos, lényegében más viszonya van a benne fejlődő élethez, mint bárkinek környezetében – Young szerint e viszony leginkább a szubjektum álmaihoz és gondolataihoz fűződő kapcsolatához hasonló: noha ezeket megoszthatja valaki mással, sosem lehetnek mindkettőjük számára ugyanúgy tárgyak, a megértés tárgyai.
Iris Marion Young szerint a várandós nő találkozása a szülészeti orvoslással elidegeníti őt terhességének, szülésének tapasztalatától. Az orvostudomány gyógyító szakmaként történő önmeghatározása arra készteti a nőt, hogy várandósságára a normálistól, az egészségestől eltérő állapotként tekintsen. Az orvosi ellátás, a kórházi környezet eszközrendszere elvitatja a nő várandósság-tapasztalata fölötti kontrollját, a magzatához fűződő kiváltságos viszonyát: a szülészeti gépek/technológiák mintegy leértékelik a nő magzatával való testi egységéből származó többlettudását azáltal, hogy monitorizálják, és mások számára is hozzáférhetővé teszik a magzat anyatestben létét.
Noha Kiss Noémi Ikeranya című kötetének 2013-as megjelenése óta a magzatpróza[10] közismert fogalma a magyar irodalmi életnek, eddig nem született olyan vizsgálódás, amely a magzatirodalom jelenségét kelet-közép-európai vonatkozásban tematizálta volna – a következőkben az új irodalmi vonulat születésének néhány elméleti dilemmáját járom körül.
Burokrepedés
A magzatirodalom jelenségének körülhatárolásában elsődleges a szerzőség kérdésének megválaszolása: szükséges-e (test)tapasztalat a magzatirodalmi művek alkotásához, létrehozhatunk-e magzatirodalmi szöveget biografikus partikularitások nélkül? Mivel a kérdés részben érvényesíthető a kortárs autofikciós irodalom jelenségének értelmezésében is, röviden kitérek e kapcsolódás lehetséges problémáira.
Az autofikció kortárs irodalmi térnyerése aligha lehetne nyilvánvalóbb: megkérdőjelezhetetlen népszerűségét egyaránt jelzik a közelmúlt magyar sikerkönyvei, illetve a jelenséget övező élénk kritikai diskurzus.[11] Az autofikció mint az irodalom vége című írásában Antal Balázs a következőket emeli ki az autofikciós művek legfőbb jellegzetességeiként: a fikcionalizált elemekkel lazítják föl az önéletrajzot, jellemző rájuk az énközpontúság; a történetek gyakran trauma-fókuszúak, voltaképpen az elbeszélő önanalizálásának szöveges lenyomatai.[12] A magzatirodalom felől egy további, Zelei Dávid által artikulált autofikciós jellemvonást is kiemelendőnek tartok: az autofikciós mű szerzője narratív identitásának megteremtésével próbálja gyógyítani önmagát, és a mű publikálásával sorstársait is segítheti a gyógyulásban.[13] Az autofikció vonatkozásában megkerülhetetlennek bizonyul a kortárs irodalom önterápiás fókusza: a gyógyítás/gyógyulás, amely azáltal történhet, hogy elmeséljük saját történetünket, saját traumánkat. Mindezek fényében a magzatirodalmi művek vélhetőleg két fő aspektusukból kifolyólag kapcsolódhatnának az autofikcióhoz: egyfelől feltételezett életrajzi ihletettségük által, másfelől a trauma-fókuszhoz és ezáltal a kortárs irodalom gyógyításnarratívájához igazodásuk okán.
Amint arról az Alföld Online autofikciót tematizáló „ankétjában” is olvashatunk, egyes művek életrajz felőli olvasásának lehetősége nem föltétlen jelenti azok autofikciósságát – amennyiben azt jelentené (és erre a válaszadó szerzők közül többen is fölhívják a figyelmünk), megannyi művet kellene autofikciós szövegként újragondolnunk.[14] Ennek fényében (és Balajthy Ágnes javaslatához igazodva) az autofikcióra elsősorban nem mint műfaji kategóriára, hanem mint olvasásmódra tekintek: [15]
A magzatirodalmi szövegek autobiográfiai ihletettségére nem kizárólag a művekből kiindulva, hanem a szerzőkkel közölt interjúk és podcast-beszélgetések ismeretében ébredtem rá: noha korábban is feltételezhettem, míg nem hallottam Ott Annának és Czakó Zsófiának a Margó Irodalmi Fesztiválon elhangzott beszélgetését,[16] vagy a Kiss Noémivel készült Ezt senki nem mondta! podcast-epizódot,[17] nem lehettem biztos a szívhang és az Ikeranya életrajzi inspirációjában.
A magzatirodalminak vélt írások egy része olvasható trauma- és gyógyulástörténetként: a szövegek olyan (a maguk értelmében) traumatikus tapasztalatokat visznek színre, mint a vetélés, a szülőszobai erőszak elszenvedése, az anyává lényegülés vagy épp a világrajövetel. A gyógyításnarratívához kapcsolódás számos autofikciós mű sajátja: az alkotások középpontjában álló én rendszerint egyes szám első személyben ad számot az őt ért megrázkódtatásokról, amelyekkel az írás aktusa révén próbál megbékélni – esetleges gyógyulásával sorstársai számára is utat mutathat a felépülés felé. Egy efféle gyógyítási szándékhoz némiképp a magzatirodalmi művek is kapcsolódnak: színre viszik a jellemzően anyai pozícióból megszólaló narrátor reprodukciós tapasztalatait, az anyai szereppel és/vagy a magzat életével kapcsolatos traumáit, illetve az ezeket követő gyógyulási időszakot. Kétség sem fér a művek közösségi relevanciájához, tabutörési funkciójához: olyan privát, sajátosan női élethelyzeteket jelenítenek meg, amelyek – az érintettek nagy száma ellenére – társadalmi szinten láthatatlanok. Hangot adva a tabusított tapasztalatoknak, az alkotások egyrészt a női tudásátadás (és szolidaritás) irodalmi szférájává lényegülnek, másrészt közösségi szinten diskurzust kezdeményeznek az elhallgatottakról.[18] Úgy vélem azonban, hogy a magzatirodalmi művekben sajátos módon érvényesül a gyógyítás, és ezáltal a szövegek némiképp eltérnek az önsegítő könyvek hagyományos kódjaitól. A narrátorok úgy nyelviesítenek reproduktív folyamatokhoz kapcsolódó élethelyzeteket, hogy rendszerint nem törekszenek főszerepre az elbeszélt világban.[19] A narráció fókusza a környezetre és az elbeszélőt körülvevőkre (szeretteire, kórtermi szobatársaira, gyermekére) irányul, az alkotások így valamelyest atipikus, énközpontúság nélküli éntörténetek. Ennek értelmében a szövegeket nem az önértés/önanalizálás gesztusai működtetik – a gyógyulási folyamatok nemcsak a beszélőké, de az őket körülvevőké és a születendő gyereké is. A magzatirodalmi művekben a saját történettel rendelkező szubjektum nem totalizálódik, a gyógyulás nemcsak az egyén, de a család, egy egész mikroközösség gyógyulása.[20] Az alkotások egy része hangot ad a magzatnak, a születendőnek, az újszülöttnek is – amennyiben a gyógyuláshoz ebből a specifikus perspektívából közelítünk, az látszik, hogy a magzatirodalmi szövegekben tulajdonképpen nincs is klasszikus értelemben vett gyógyulás, felépülés (egy vetéléstörténetben lehetetlen lenne a magzat gyógyulása). Noha a várandósság, a szülés az utóbbi másfél évszázadban medikalizált állapottá vált, amely jellemzően orvosi asszisztenciával zajlik, a várandós nők páciensként való megközelítése eleve anomália. Az előbbiek fényében úgy vélem, hogy a pre- és perinatális megéléseket tematizáló művek egyedi módon, az énről a másikra áthelyezett fókusszal kapcsolódnak a kortárs irodalom gyógyításnarratívájához (hasonlóképp, mint a Zelei Dávid által elemzett Szűcs-kötet).
Mindezek értelmében a magzatirodalmi műveket nem kívánom szorosan az autofikcióhoz kapcsolni, hiszen ezen alkotások rendszerint nem írhatók le pusztán az autofikció kritériumai felől. A magzatirodalom jelenségének körvonalazásában az autofikciós olvasásmód csupán egy olyan eszköz, amely révén megválaszolható a szerzőséget érintő nemi megkötöttség kérdése. A művek gyógyító funkcióját egyrészt a kollektív némaság megtörésének szempontjából, másrészt a (szöveg)értelmezés etikai dimenzióinak megnyitása miatt vélem fontosnak.
Amint említettem, a magzatirodalmi művek lehetséges autofikciós jellegére a szerzőkkel készült interjúk és podcast-beszélgetések révén ébredtem rá, így megkerülhetetlen tematizálnom az alkotások és az azokról született (online) kritikák/(ön)értelmezések/beszélgetések viszonyát – a szövegek és interjúk azon sajátos egybefonódását, amely létrehoz egy új, speciális értelmezői horizontot. Úgy vélem, hogy a magzatirodalommal kapcsolatos dilemmákon keresztül egy olyan, az irodalomkritikai életet újraszervező paradigmaváltásra láthatunk rá, amely analógiát mutat a kis és nagy kritikavitával.
A kis kritikavita már a kétezres évek közepén rávilágított a kritika funkcióinak, eszközeinek, habitusainak és médiumainak az online nyilvánosság hatására történő átalakulására. Úgy gondolom, hogy a jelenkori online irodalomkritikai diskurzus intézményrendszere meghatározza (majdhogynem előírja) a (magzat)irodalmi szövegek olvasásának szokásrendjét. A magzatirodalom vonulatába egyértelműen beleíródik a pre- és perinatális tapasztalatokat tematizáló művek (online) kritikai utóélete: az olvasói értelmezéseket nagyban befolyásolják a szerzőkkel készült interjúk és podcast-beszélgetések, amelyek rendszerint vágatlan szerzői élménybeszámolókkal egészítik ki az olvasottakat. A szívhang szépirodalmi vetéléstörténetéhez például szorosan kapcsolódik az a 2022-es Margó Irodalmi Fesztiválon elhangzott beszélgetés, amelyben Czakó Zsófia hosszasan mesél saját traumáiról és a könyv magánéleti vonatkozásairól. A szóban forgó interjúban az írónő szavai arra, a magzatirodalmi művekkel kapcsolatos különleges jelenségre mutatnak rá, amely az alkotások tartalmának tapasztalati dimenzióiból eredeztethető. Válaszaiban a szerző igyekszik fönntartani az egyensúlyt az irodalmi tartalmak és azok magánéleti vonatkozásai között – utóbbiról nem kíván többet beszélni, mint az előbbiről. Azt viszont gondosan kiemeli, hogy képtelen hallgatni a saját megéléseiről, amelyeket a mű felől nézve jelentőségteljesnek vél, hiszen azok a szívhang táptalajaként szolgáltak.
Mindezek értelmében a magzatirodalmi alkotások szerzői életrajzok felőli értelmezését többek közt az irodalomkritika mediális változásai tették lehetővé. Az utóbbi években az online irodalomkritikai diskurzus kitüntetett formájává váltak azok a podcast-beszélgetések, amelyekben a szerzők a korábbiaktól eltérő módon (mindenekelőtt magánemberként és nem íróként) szólalhatnak meg. Az interjúalanyt ma már készségesen kérdezzük könyvének tapasztalati fedezetéről, magánéletéről (a Covid-járvány idején készült videós beszélgetések által sokszor még a szerzők otthonába is bepillantást nyerhettünk). Abba, ahogyan „körbebeszéljük” az irodalmi alkotásokat, elkerülhetetlenül beleíródnak a szerzői életrajzokkal, az író saját tapasztalataival kapcsolatos információk. A korábbi gépelt, szerkesztett interjúkhoz képest a szerzők most már „vágatlanul”, hangjukkal és testükkel vannak jelen a beszélgetésekben. Úgy vélem, az irodalomkritika terén tapasztalható habitusváltások és mediális változások a művek lehetséges értelmezéseire is hatást gyakorolnak. Az említett fordulatot különösen lényegesnek gondolom a magzatirodalmi alkotások tárgyalásában, hiszen e művek szinte kivétel nélkül táplálkoznak a szerző saját (korporeális) megéléseiből. A pre- és perinatális tapasztalatokat megjelenítő szövegeket tehát körülöleli egy olyan kritikai diskurzus, amely azokat szintén magzatirodalommá avatja, az alkotások magzatirodalmiként definiálhatóságába beleíródik azok kritikai utóélete. A korpuszt alkotó szövegek értelmezését meghatározza az a kritikai apparátus, amely aktívan rákérdez azok autofikcionalitására: nem pusztán szövegekről vagy narratívákról beszélünk, hanem egy olyan jelenségegyüttesről, amely az irodalmi alkotásból, annak megannyi értelmezéséből és a szerző tényközlővé minősüléséből tevődik össze.
Ki hoz világra?
A női korporeális (és ezáltal a pre- és perinatális) tapasztalatokat megjelenítő művek szinte kivétel nélkül női szerzőktől származnak. Ennek fényében csaknem magától értetődő a kérdés: születhet-e magzatirodalmi mű férfiszerző tollából? A felvetés (nem kimerítő) megválaszolásához előbb röviden kitérek Kemény Zsófi és Szabó T. Anna egy témába vágó beszélgetésére, majd két olyan szépirodalmi mű rövid elemzésére, amelyek női testtapasztalatokat tematizálnak, jóllehet szerzőjük férfi.
A Libri Magazin 2023-as Létezik még nőirodalom? című podcast-adásában Szabó T. Annának és Kemény Zsófinak olyan prózai vagy lírai alkotásokat kellett megemlíteniük, amelyek igazán jól szemléltetik a női látásmódot, és amelyeket férfiak írtak. Szabó T. Anna válaszában, Dragomán György Máglya című regényével kapcsolatban kiemelte, hogy nagyon sok olyan (kamaszkori, női) testi tapasztalatot megjelenít, amelyről naplója alapján ő maga mesélt Dragomán Györgynek, vagy amelyet a szerző maga élt át „a kamaszság nemtelen pillanataiban”. Kemény Zsófi pedig megjegyezte, hogy ez egy „felfedezetlen terület”, hogy a férfiak nem mernek nőinek tekintett témákról beszélgetni, írásaikban női témákhoz nyúlni. Szabó T. Anna ugyancsak hangsúlyozta a jellegzetesen női és férfi korporeális tapasztalatok közötti (irodalmi) átjárhatatlanságot. A szóban forgó „korlátozást” mindkét szerző negatívnak ítélte meg, fölvetve a kérdést, hogy vajon létezik-e olyan téma, amelyről csak férfi vagy nő tud jól írni: a testiség, az érzékiség ilyenekként kerültek szóba.
Az idézett beszélgetés nyomán fölmerült bennem, hogy a kortárs irodalomnak talán sajátos jelensége az, hogy a testtapasztalatokat kevésbé írják meg olyan szerzők, akiknek azok nem sajátjai. A korporeális tapasztalatok (hiteles) megszövegezése előtt az írónak meg kell azokat élnie, és így az átélés mintegy a mű igazságértékének feltételeként jelentkezik. A korporeális írások tapasztalat-kritériumának lehetnek nemspecifikus vetületei, azonban korántsem csak nemi megkötöttségekről van szó: Kemény Zsófi szerint nőként is lehet (a kirajzolódó mintázatok értelmében) „lehetetlen küldetés” pre- és perinatális tapasztalatokról írni, amennyiben azok (még) nem a sajátjaink. Szabó T. Anna rávilágít további két jelentőségteljes tényezőre: arra, hogy e testtapasztalatok furcsa módon „időhöz kötöttek”, hogy a gyerekszülés és a gyermekágyi időszak korporeális tapasztalatai idővel azok számára is idegenné válhatnak, akik megélték azokat; továbbá arra, hogy (nemeket tekintve) a szóban forgó tapasztalat-kritérium „kétirányú” – ahogyan a női, úgy a férfi testtapasztalatok terén sincs egyértelmű válasz a Ki írhatja meg? kérdésére, hiszen utóbbiak is pont olyan egyedülálló élménydimenzióval rendelkeznek, akár az előbbiek. A dragománi példa fényében feltételezhetjük, hogy a magzatirodalmi művek esetében a „valódi feminin nézőpont” megvalósításához elegendő lehet egyfajta „átvett” megélés, vagyis a női testtapasztalatokról történő részletekbe menő informálódás. A továbbiakban két olyan műről teszek említést, amelyek a szóban forgó (írás)technikát alkalmazzák.
Borbély Szilárd A Testhez (2010) című kötete megannyi pre- és perinatális női tapasztalatot visz színre úgy, hogy prózaversei egyazon időben jelenítik meg a testre írt és a nyelvbe zárt traumákat.[21] A jellegzetesen feminin traumatikus megélések nemcsak a kötet alappilléreként szolgáló témaként lépnek föl, hanem a nyelv kurzivitását megbontó történésekként is. A grammatikai és lexikális szintek roncsolásával a kötet mintha választ adna a traumairodalom egy centrális kérdésére: hogyan lehet a nyelven keresztül megragadni az elmondhatatlant, a kifejezhetetlent? A magzatelhajtás, a vetélés vagy a szexuális erőszak átélésének következtében a prózaversek énjei egy a korábbitól merőben eltérő valóságba transzponálódnak: az addig élt világból átkerülnek egy számukra ismeretlenbe – a két realitás közti rést a nyelv foszladozó struktúrái jelzik. A szóban forgó kötetszervező elv reprezentatív példája A szemeteskosár című prózavers.[22]
A szemeteskosár „megtört” mondatszerkezetei egy fiatal édesanya történetét mesélik, aki méhnyakrák következtében veszíti el hathónapos magzatát. A prózavers énbeszéde hiányos, következetlen; az egyes szám első személyű igei személyragok néhol befejezetlenek, így (noha az én szemszögéből olvasunk) az igék egy félig-meddig egyes szám harmadik személyű alanyra utalnak: „Nem én irányította / életem, és azt hitte, ez így normális. Férjhez mente. / Egy hónap múlva már babára / vártam. Mentem teljes kivizsgálásra. Nem volt kötelező, / se szokásos. Én szerette mindent megtervezve. Ekkor / nem került sor a rákszűrésre. Furcsább, hogy négy hónap / múlva igen. Ma se érte, mért. Már mozdult babám / meg, mikor állapították, hogy méhnyakrák.”[23] Miközben az én legintimebb történetét meséli, morfémák szintjén épp az önmagáságát jelölő m hang hiányzik az igék végéről. A morfológiai szabálytalanság összefügghet a magzatirodalmi művek korábban körvonalazott gyógyító funkciójával, amely a szubjektum decentralizálásával valósul meg. A prózavers érzékletesen szól az anyai kiszolgáltatottságról („A műtét következményeként vérezni kezdte. Így engedtek haza.”), a halott csecsemő világra hozásával járó szavakba önthetetlen szenvedésről („Megszülni, megindított szüléssel. Aki átélt hasonlót, csak az tudja, mi. Nincs szörnyűbb, mint semmiért szenvedni.”), az egészségügyi ellátórendszer apatikus viszonyulásáról („Orvosom abortusz napjára szabadságra. Nem kívánt jelen lenni.”) és a női test tárggyá degradálásáról („Ott remegte kiszolgáltatva, és sok idegen, mind férfi, persze, úgy tárgyaltak mint tárgyról.”) – az említettek mind olyan tematikai fókuszok, amelyek a magzatirodalmi műveknek is kivétel nélkül sajátjai.
Nyilvánvalónak tűnik, hogy a kötet szerzőjének nem lehettek olyan specifikusan női pre- és perinatális megélései, amelyeket A Testhez fölvonultat – mégis (a korpuszt alkotó művek felől is nézve), a prózaversek aligha lehetnének empatikusabbak a traumatizált női szubjektum hangjának hallatásában és a történetfókuszok megválasztásában. Mindez kétségkívül Borbély Szilárd írói bravúrjának tudható be, amelyhez azonban lényeges információval járul hozzá a köszönetnyilvánítás is, melyben a szerző kiemeli, hogy a Pécsi Katalin szerkesztette Sós kávé (2007) című antológiának és Singer Magdolna Asszonyok álmában síró babák (2006) című gyászkötetének tartozik hálával. Az Asszonyok álmában síró babák harminc – Singer Magdolna által átdolgozott – interjúból áll, amelyeket a gyásztanácsadó szerző készített magzatukat, újszülött babájukat elveszített anyákkal. A veszteséget átélt női történetek olyan egyes szám első személyű elbeszélések, amelyek egyazon időben viszik színre a pre- és perinatális tapasztalatok testi és lelki vetületeit: „Eljött a szülés ideje. Emlékszem, a kitolási szakaszban volt egy különleges pillanat, amikor valahogy elszálltam. Vergődő testemet kívülről pillantottam meg, és láttam a babámat is, akinek a feje beszorult, ott küzdött szegény.”[24]; „A haldoklását lehetetlen elképzelnem. Egy kicsinyke test összeszabdalva, de vajon a lelke nincs hasonlóképpen összetörve? Nem ölelhettem magamhoz, nem szoptathattam, nem simogathattam.”[25] A Singer-kötet tényirodalmi jellege megkérdőjelezhetetlen: a gyászkutató pácienseinek beszámolói alapján írja meg veszteségeik történeteit, amelyek publikálásával a kollektív gyógyulás lehetőségét kívánja biztosítani a hasonló traumákat elszenvedő szülők számára.
A Testhez pre- és perinatális traumákat tematizáló szabadversei esetében Borbély Szilárd ezen gyászkötetre támaszkodott – a köszönetnyilvánításban is explicitté tett gesztus értelmezhető a föntebb említett „átvett” megélés példájaként. A verseskötetben a nyelv, a grammatikai szerkezetek széthullásának lehetünk tanúi – mindez természetesen érthető a traumatizált szubjektum én-vesztettségeként, az én megtöréseként. Ha azonban az inspirációs gyászkötet felől közelítjük meg a széteső grammatika kérdését, egy további választ is megfogalmazhatunk: az egyes szám első személyű alany (beszélő) és az egyes szám harmadik személyű igei személyragok összeegyeztethetetlen találkozása szemléltetheti a szerzői „áttételes mesélést” is. A prózaverseknek ennek értelmében azért sincs egy jól megkonstruált egyes szám első személyű beszélője, mert a – lentebb részletezett – kontaktírás útján született történetet eleve „ketten mondják”: a szerző, illetve az a nő, akinek veszteségtörténetét a versben írja. Az én decentralizálása a szöveg öngyógyító funkciójának problematikusságára is utal: noha a kimondás föloldhatja a traumát, a szöveg nyelvtani énjének hiányában abszolút kérdésessé válik, hogy kinek a traumáját.
Hasonlóképp az áttételes mesélés és írás példájaként olvasható Visky András Éva című műve, amely A test történetei című 2024-es drámakötetben látott napvilágot. A drámában egy meghatározatlan életkorú budapesti prostituált meséli élettörténetét, amelyet át- és átszálaznak az olyan traumatikus korporeális tapasztalatok, mint a szexuális erőszak, a(z eladható) tárggyá minősülés és a gyerekszülés. Noha – a szülés egyetlen jelenetét leszámítva – a szöveg nem összpontosul jellemzően magzatirodalmi kérdésfelvetések köré, Visky András specifikus női testtapasztalatokra építi a drámavilágot. Írástechnikája az előbbiekben szemléltetetthez hasonló – a dráma előtti bevezető megjegyzésekben olvashatjuk, hogy az Éva ihletforrása Surányi Z. András és Frivaldszky Bernadett 2001-es Az ember lánya című dokumentumfilmje volt, amelyről Visky a következőképpen ír: „Nem tudtam elfelejteni ezt a hangot, az ismeretlen nő története mélyen belém ivódott. Az ő hangjából született a darab.”[26]
A film és a dráma szövegvilága között igazán kevés eltérésre lehetünk figyelmesek: Visky szinte módosítás nélkül, csupán néhány kivágással emeli át a női hangot drámájába. A mondatszerkezetek és a szóhasználat teljesen megegyezik a szexmunkás vallomásának eredetijével, amelynek sajátja a Borbély-prózaversek alulstilizált, „hiányos” nyelve: „Jött az ünnep. Karácsony. És akkor valami a hasamat annyira szorította, egyre, egyre gyakrabban. Mondtam, hát ez nem igaz, én odapisiltem, vagy mi? Mit tudtam én, hogyan születik egy gyermek. Rohanok az egyik rokonomhoz, kérdem, mi ez? Mi van velem?”[27]
A feminin testtapasztalatokat tematizáló irodalmi művek témájában Borbély Szilárd és Visky András szövegei felől egy specifikus mintázat rajzolódik ki a szerzőséget és annak nemi megkötöttségét illetően. A föntiek alapján a kortárs magyar irodalom íratlan szabályának látszik, hogy korporeális megélésekről csak akkor és úgy írhatunk legitim módon, ha: 1. azokat saját bőrünkön tapasztaltuk; 2. azok nem sajátjaink, de alkotásunk egy olyan forrásra alapozzuk, amelynek köszönhetően „első kézből” szerezhetünk tudomást az általunk megírni kívánt (és számunkra idegen) testtapasztalatokról.
Az írástechnika, amelyet Borbély Szilárd és Visky András alkalmaznak, alapjában véve nem minősülne nóvumnak. Németh Zoltán olyan műveket vizsgál, mint Weöres Sándor Psychéje, Esterházy Péter Csokonai Lilijének Tizenhét hattyúk című regénye vagy épp Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánjának A test angyala című szövege.[28] E műveket Németh „a szerzői nevet problematizáló, maszkszerű identitásjátékokként” definiálja, konstatálva, hogy az ilyen és ehhez hasonló posztmodern írásokban a (szerzői) maszk felvétele rendszerint nemváltással jár együtt.[29] A szövegekben tehát látszólag a korábbi fejezetben tárgyalt írástechnika érvényesül: férfiszerzők női hangon szólalnak meg. Azonban a Németh által elemzett művek esetében a női szerep szerzői felöltése elsősorban irodalmi játék, szövegjáték: az írások eljátszanak a nőírás lehetőségeivel, de úgy teszik ezt, hogy közben – akár szándékosan is – belecsúsznak azokba a sztereotípiákba, amelyeket társadalmilag a nőkhöz és a nőíráshoz kapcsolunk. Csokonai Lili és Sárbogárdi Jolán tehát maszkokként értelmezhetők, és a maszkok mögött rejlő szerzők elsősorban nem a nőiségre és a sajátosan női tapasztalatokra kíváncsiak, nem az említettek hiteles színrevitelében érdekeltek. A nemváltás elsősorban játék, a szerzői nevet problematizáló, maszkszerű irodalom posztmodern eljárásainak egyik lehetősége. A szövegekben a maszk nemcsak a műben megszólaló fiktív nőről szól, hanem arról is, akit eltakar: a „játékos” szerzőről, akinek álarca nem számolja föl az író férfifantáziáját.
Ez előbbiektől merőben eltér Borbély Szilárd és Visky András korábbiakban említett „szerepjátszása”, amely inkább a kontaktimprovizáció irodalmi megvalósulása, mintsem valódi szöveg- és/vagy szerepjáték. A kontaktimprovizáció olyan kortárs tánctechnika, amely a mozgásban lévő testek közötti kommunikáción, illetve a táncosok mozgását befolyásoló fizikai törvényekhez (gravitáció, lendület) való közös viszonyuláson alapul.[30] A kontakttánc egy duett táncforma, amely kötelezően két személy által valósulhat meg úgy, hogy a külső tényezők, a közös fizikai világban létezés és az (alkotó)társ jelenléte, mozgása, az ő korporeális tapasztalatai nem elhanyagolhatók. Úgy vélem, hogy hasonló művészeti szabályok és közös (test)írás érvényesül Borbély Szilárd és Visky András műveiben: a szövegek Singer Magdolna gyászkötetének, illetve Surányi Z. András és Frivaldszky Bernadett filmjének hatására, ezekkel az alkotásokkal érintkezve, velük összekapcsolódva születtek meg, kontaktírás útján. A Testhez és az Éva olyan sajátos dokumentarista stílussal élnek, amelynek köszönhetően a művek olvasásakor nem válik kérdéssé, hogy ki rejlik a maszk mögött, hiszen nincs is álarc, nincs szerepjáték. A művekben a pre- és perinatális tapasztalatok a maguk korporealitásában jelentőségteljesek, a sajátosan női tapasztalatokról nem kerül át a fókusz a férfiszerző általi (irodalmi) közvetítettség tényére. Visky András számára korántsem az irodalmi játék, a szövegjáték volt az Éva tétje. A dráma megírásában a szerző sokkal inkább mediátorként működött, mintsem valamely maszk viselőjeként, aki így szinte változtatás nélkül (újra)közölt egy női történetet.
Borbély és Visky kontaktírásai esetében már nem látjuk működni maszk és arc azon különös dialektikáját, amelyet Németh Zoltán a korai posztmodernként definiált írásokhoz társít. A Testhez és az Éva az antropológiai posztmodern legfőbb jegyeit hordozzák érzékletesen: a társadalom perifériáját hozzák (centrális) helyzetbe – a maguk nemében kisebbségi, tabuizált női (test)tapasztalatokat visznek színre, amelyeket marginális nézőpontok révén jelenítenek meg.[31] A Borbély- és a Visky-műben aligha lehetne szemléletesebb a másság természetében való érdekeltség: a férfi szerzők különös érzékenységgel fordulnak a másik nem megélései felé, és a megértés őszinte igénye mutatkozik abban, ahogyan a forrásszövegekhez viszonyulnak – az antropológiai posztmodern szövegei a kontextusokkal és a kontextusokban mélyrehatóan élnek. Egyértelműbb aligha lehetne a szövegek konkrét, világba nyúló irányultsága, hiszen – amint arra a korábbi elemzésből fény derült – voltaképpen dokumentarista stílusú munkák újra- és/vagy átírásai.
Mindennek fényében az válhat láthatóvá, hogy a maszkszerű identitásjátékok (vagyis a korai posztmodern körébe tagozódó) és az általam kontaktimprovizáció irodalmi megvalósulásaiként értelmezett (vagyis az antropológiai posztmodern kategóriájába sorolható) szövegek mögött valójában eltérő irodalomkoncepciókra, az irodalom különböző működésmódjaira és másmilyen szerzői viszonyulásra, odafordulásra ismerhetünk rá.
Összegzés
A szövegek és a kortárs autofikciós hullám összefüggéseinek vizsgálata nyilvánvalóvá tette, hogy a magzatirodalmi művekben sajátos módon érvényesül a gyógyítás, hogy az írások eltérnek a gyógyító könyvek hagyományos kódjaitól: úgy nyelviesítenek traumatikus megéléseket, hogy nincs centrális énjük, és mellőzik a klasszikus értelemben vett önanalizálást – énközpontúság nélküli éntörténetekként olvashatók. A magzatirodalmi alkotások szerzői életrajzok felőli értelmezését elsősorban az irodalomkritika mediális változásai és funkcióváltásai tették lehetővé: a kortárs kelet-közép-európai női szerzők pre- és perinatális megéléseket színre vivő alkotásait körülöleli egy olyan kritikai diskurzus, amely azokat magzatirodalommá avatja. A reprodukciós női megéléseket tematizáló szövegek némelyike – így a Borbélyé vagy a Viskyé – a kontaktimprovizáció irodalmi példájaként, kontaktírásként olvasható: az áttételes mesélést, a többen írást működtető alkotásokban a pre- és perinatális tapasztalatok a maguk korporealitásában jelentőségteljesek. Az őszinte odafordulásról és a valódi megértés igényéről tanúskodó művek nem alakítják felismerhetetlenné, nem rejtik el a női forrásszövegek nyomait. A szolidaritás és a morális-etikai tényezők hatására a pre- és perinatális tapasztalatok nyelviesítésére vállalkozó férfiszerzők szenvedélyes kíváncsisággal mélyülnek el a specifikusan női korporeális megélések tapasztalati közegében.
A magzatirodalmiként kategorizálható szövegek sokaságát tekintve számomra úgy tűnik, hogy társadalmilag igényünk van a pre- és perinatális tapasztalatokat övező kollektív némaság (irodalmi) megtörésére. A román és magyar nyelvű magzatirodalmi szövegek tematikai vizsgálatát, az alkotások közös kelet-közép-európai jegyeinek azonosítását ez alkalommal mellőzve, jelen tanulmányban csupán azon elméleti dilemmák közül jártam körül néhányat, amelyek az új (nő)irodalmi képződmény születése kapcsán fölmerül(het)nek.
[1] Jacques Derrida, Ki az anya? (Születés, természet, nemzet) = Uő, Ki az anya?, ford. Boros János – Csordás Gábor – Orbán Jolán, Jelenkor, Pécs, 2005, 7‒59.
[2] Uo, 20‒21.
[3] „Az a néhány nő, aki mindenek ellenére bekerül a kánonba, riadtan tolja el magától a „női szerző” címkét, hiszen a magyar irodalom hagyományos, férfiközpontú hierarchiája okán implicite alacsonyabb minőségű irodalmat jelöl. Ezért a kétségbeesett ragaszkodás ahhoz, hogy ők bizony nem női írók, hanem csak semleges nemű írók.” Bán Zsófia, Bovaryné megbukik – avagy a női irodalom és a hézag, Élet és Irodalom 2020/20, https://www.es.hu/cikk/2020-05-15/ban-zsofia/bovaryne-megbukik-.html
[4] Hélène Cixous, A medúza nevetése = Testes könyv II, szerk. Kiss Attila Attila – Kovács Sándor S. K. – Odorics Ferenc, Ictus és JATE Irodalomelmélet Csoport, Szeged, 1997, 363.
[5] Sylvie Gambuado, Is There Such a Thing as “Woman Writing”? Julia Kristeva, Judith Butler and Writing as Gendered Experience = Angelaki: Journal of Theoretical Humanities 22, szerk. Salah El Moncef, Taylor and Francis Group, 2017, 23‒33. https://durham-repository.worktribe.com/preview/1396398/20655.pdf
[6] A szöveghely angol eredetije: „In a text entitled Inside, Hélène Cixous (1994) attempted to capture the moment before the individual is born, before separation, before there is a distinction between self and other. In other words, she attempted to represent the very margin that has come to be regarded as the privileged terrain of écriture féminine (woman writing).” Uo, 4.
[7] Iris Marion Young, Lányos dobás ‒ A női test viselkedésének, mozgásképességének és térbeliségének fenomenológiája, ford. Beke Zsolt, Laokoón, 2020. 07. 21. https://laokoon.hu/iris-marion-young-lanyos-dobas-a-noi-test-viselkedesenek-mozgaskepessegenek-es-terbelisegenek-fenomenologiaja/
[8] Iris Marion Young idézi Julia Kristeva Motherhood According to Giovanni Bellini című írását, Pregnant Embodiment: Subjectivity and Alienation = Uő, On Female Body Experience: ‟Throwing Like a Girl” and Other Essays, Oxford University Press, New York, 2005, 46.
[9] Uo, 46.
[10] A fogalom Radics Viktória irodalomkritikus nevéhez fűződik: „Megmutattam a félkész kéziratot Radics Viktóriának, ő meg bekiabálta a telefonba. Mit írtál te már megint, anya, magzatprózát?” Szepesi Dóra, Ikeranya magzatprózái – Beszélgetés Kiss Noémivel, Kiss Noémi honlapja, 2013. 07. 10. https://kissnoemi.hu/?p=422
[11] Lásd pl.: Visy Beatrix, And what’s your story?: Autofikció és hibriditás = Studia Litteraria, 2022/3–4, https://ojs.lib.unideb.hu/studia/article/view/12134/10736; az ÉS-kvartett 17. sorozatának vonatkozó epizódjai (Szűcs Teri: Visszatért hozzám az emlékezet; Kemény Lili: Nem; Biró Zsombor Aurél: Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek); Balajthy Ágnes, Az autofikció fölénye, Magyar Narancs, 2024. 06. 12. https://magyarnarancs.hu/konyv/az-autofikcio-folenye-268725
[12] Antal Balázs, Az autofikció mint az irodalom vége, Alföld Online, 2024. 12. 16. https://alfoldonline.hu/2024/12/az-autofikcio-mint-az-irodalom-vege/
[13] Zelei Dávid, Hanem?, Jelenkor 2024/7‒8, 916. https://www.jelenkor.net/userfiles/archivum/JELENKOR_24-07-08%20(1).pdf
[14] Juhász Tibor, Írók a kortárs autofikcióról 2. – Kemény Lilit, Görcsi Pétert és Visky Andrást Juhász Tibor kérdezi, Alföld Online, 2024. 09. 09. https://alfoldonline.hu/2024/09/irok-a-kortars-autofikciorol-2/
[15] „Az »autofikció« viszont úgy vált az elmúlt évek egyik hívószavává, hogy kifejezetten heterogén beszédmódokat és poétikákat takar, melyek közös metszéspontja, az önéletrajziság önmagában egyaránt nem tekinthető nóvumnak. Akkor ragadhatjuk meg leginkább ennek a tendenciának a sajátszerűségét, ha egyfajta olvasásmódként tekintünk rá, mely többek között a nyilvános és privát szféra határainak jelenleg érzékelhető el- és egymásba csúszására vezethető vissza, s melyet a szubjektumkonstrukciók törékenységéről való tudás és a zsigerekig ható személyesség iránti vágy paradox dinamikája határoz meg.” Balajthy Ágnes, Apokalipszis most. A magyar próza az elmúlt tíz évben, Alföld 2020/12, 59. https://epa.oszk.hu/00000/00002/00267/pdf/EPA00002_alfold_2020_12_058-067.pdf
[16] Lásd Czakó Zsófia szívhang című kötetének bemutatóját a 2022-es Margó Irodalmi Fesztiválon: https://www.youtube.com/watch?v=YTeYAiU7Y8U
[17] Lásd az Ezt senki nem mondta! Kiss Noémivel készült, Tegnap még a neveden szólítottak, másnap már csak anya című epizódját: https://www.youtube.com/watch?v=ukqhuxBjUX0
[18] Az alkotások diskurzuskezdeményező funkciója az Ott Anna által vezetett Ezt senki nem mondta! című podcast-sorozatban is tetten érhető – a beszélgetések az anyaság és apaság, a szülői lét és az alkotás kérdései köré szerveződnek.
[19] Zelei, I. m.,917.
[20] Zelei Dávid, „Itt már nem lehet tovább hülyéskedni…” – Beszélgetés Sári B. Lászlóval. Élet és Irodalom 2019/17. https://www.es.hu/cikk/2019-04-26/zelei-david/itt-mar-nem-lehet-tovabb-hulyeskedni.html
[21] Branczeiz Anna, Traumatikus élmények szignálja. Borbély Szilárd A testhez című kötetének traumanyelvéről, Új Szem,2016. 12. 26. https://ujszem.org/2016/12/26/traumatikus-elmenyek-szignalja/
[22] Borbély Szilárd, A Testhez, Jelenkor, Budapest, 2010, 73.
[23] Uo.
[24] Uo, 56.
[25] Uo, 67.
[26] Visky András, Éva = Uő, A test történetei, POKET, Budapest, 2024, 62.
[27] Uo, 79.
[28] Németh Zoltán, PM/1-2-3 Szerzői név és maszk a posztmodern magyar irodalomban = Uő, A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája, Kalligram, Pozsony, 2012.
[29] Uo, 63.
[30] Lásd: Táncstílusok ABC-je – kontaktimprovizáció, https://www.szazope.com/tancstilusok-abc-je/kontakt-improvizacio/; Tánc.hu – kontakt tánc, https://www.tanc.hu/tancstilusok/kontakt-tanc/
[31] Németh Zoltán, Az antropológiai posztmodern = Uő, A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája, Kalligram, Pozsony, 2012, 35.
Jelen tanulmány a szerző A magzatirodalom foganása Kelet-Közép-Európában. Pre- és perinatális tapasztalatok kortárs romániai és magyarországi női szerzők műveiben című államvizsga-dolgozatának részlete, melynek Serestély Zalán volt a témavezetője.
[1] Jelen tanulmány a szerző A magzatirodalom foganása Kelet-Közép-Európában. Pre- és perinatális tapasztalatok kortárs romániai és magyarországi női szerzők műveiben című államvizsga-dolgozatának részlete, melynek Serestély Zalán volt a témavezetője.
Hozzászólások