– a hétköznapi változat –
„Volna egy jó kezdőmondatom.
Hasnyálmirigyrákom van.”
(Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló,
Magvető, Budapest, 2016, 81.)
(Elrendelve)
Az orvostudomány mai állása szerint senki nem tudja megmondani, hogy kinél mikor, miért alakul ki a hasnyálmirigyrák. Egyszer csak itt van, és végérvényesen odakerül a megjegyzés a leletedre: „térfoglalás a pancreasban”, ami orvosi virágnyelven rákos sejtek jelenlétére utal. Még csak nem is kérdő-, hanem felkiáltójellel, és aláhúzva; további vizsgálatok szükségesek! A levegő, a víz, az egészségtelen táplálkozás, az adalékanyagok, Csernobil, a Pfeizer, a köztudatban e tekintetben leginkább élő alkoholizmus, de főleg a stressz, a szorongás az oka? De az is lehet, hogy már az örökkévalóságba való beleszületésünk előtt felteszi a Teremtő a nekünk szánt polcra, és amikor elérkezettnek látja az időt, „átadja”. Esetemben mindenképpen.
Egy depresszióra hajlamos, a tanulást a férjhezmenetel kedvéért odahagyó faluszépe anya, aki hamar rájöhetett, hogy húszéves korára csapdába került, bármennyire is imponálhatott neki a jóképű városi fiú. Egy, a verbális abúzust olykor idétlen humorba csomagoló erőszakos katonatiszt apa. Mindketten alkalmatlanok a szülői szerepre. Soha nem volt bátorságom, hogy utánajárjak a családban, vajon megszületésem után miért is kerültem hetes bölcsödébe, és arra is csak a negyvenes éveimben döbbentem rá, miért van bennem különös vonzalom a fehér köpenyes emberek iránt. Néha bizonyára engem is magához ölelt valamelyik fehér köpenyes dajkanéni. Aztán, amikor tizennégy hónaposan kiszerveztek az anyai nagyszülőkhöz (akik maguk egyébként nem vérszerinti szülők voltak, de felnevelték anyámat, aki négyévesen árva maradt, vérszerinti édesapja – nevelőapjának testvére – pedig özvegy), nyugodtabb évek jöttek. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a falusi ember a szeretetét azzal tudta kifejezni, hogy gondoskodott a családjáról. Soha nem éheztem, pedig szegények voltunk, mindig tisztán, rendben tartottak, szorgalmasan jártam az iskolát, de nem volt szokás a gyermek megölelése, az odabújás a felnőttekhez. Ezért is él olyan tisztán az emlékezetemben az a néhány ritka pillanat, amikor átmehettem „Kispapám” háta mögé az ágyába, ha éppen lustálkodott még egyet a hajnali kelés előtt, vagy befeküdhettem a helyére, amikor már felkelt. Ennek az ingerszegény, egyhangú idillnek, amelybe a kedvemért megrendelt Dörmögő Dömötör, majd Pajtás és a könyvek hoztak izgalmat, tíz éves koromban szakadt vége, amikor, ki tudja miért, talán mert a párt jónak látta, hogy egyesüljön már végre a család, vagy talán mert útban volt a harmadik gyermek, az idősebbik öcsém után engem is visszavittek magukhoz a szülők. Arra nem emlékszem, hogy „Mamám” milyen érzelmekkel fogadta ezt, de én felnőtt koromban is a végsőkig ragaszkodom majd hozzá, és visszaszolgálom neki a gyerekkori tíz évet, amikor mellette vagyok a teljes szellemi és fizikai leépülés útján. („Nem test már. Nem is lélek. / Csak a vér és a víz dühödt kémiája, / ágyon feszülő fájdalom.” – írom fel magamnak a halála napjaiban, és most, harminc év múlva már én vagyok soron.) A szomszédunkban lakó hétgyermekes özvegy, madárcsontú öreganyóka – nekünk, gyerekeknek csak Nanám – szavai azonban még mindig a fülembe csengenek: „fogsz te még a paplan alatt sírni, meglátod”. Amikor néhány év múlva a mi udvarunkban, a nagy birsalmafa (vagy talán diófa) alatt tanyázva szenderült örök életre, éreztem, hogy lassan eltűnik majd minden, ami biztos volt. A számomra idilli falusi életbe persze visszatérhettem a nyári szünetek idejére, addig sem volt velünk otthon gond, de már csak a kistestvéremmel, aki gyönyörű, szőke göndör fürtű hiperaktív gyerek volt, és mindenkinek minden energiáját lekötötte. Tizenegy éves koromtól etettem, pelenkáztam, fürdettem, vigyáztam rá, játszottam vele, egyszóval parentifikált gyermek lettem, olyan háttérrel, amelyekről még Bibók Beátának sincsenek esettanulmányai…[1]
A szüleimmel töltött nyolc év alatt, míg egyetemre nem kerültem, mindvégig idegenek voltunk egymás számára; tízéves koromtól a múltban éltem. Én éreztettem velük, hogy nem szeretem őket, ők pedig nem tudtak mit kezdeni velem. Anyámnak legtöbbször csak a korán meghajlott hátát láttam, amikor el akartam valamit mesélni a konyhában ülve, iskola után: vagy mosogatott, vagy éppen rágyújtott, soha semmi érdeklődést nem mutatott semmi iránt, ami velem történt. Apám viszont előszeretettel rombolta le a talán soha nem is létező önbizalmam, nehogy egy percig is azt gondoljam, hogy különb vagyok nála. Mintha tudat alatt vetélytársat látott volna bennem, kikezdhetetlennek vélt tekintélye majdani lerombolóját. A családi legenda szerint azért rúgták ki a debreceni piarista gimnáziumból, mert összebalhézott egy paptanárral, és ez jól is hangzott egy fiatal katonatiszt curriculumában az 50–60-as években. Néhány évvel a halála után, miután az idősebb öcsém is meghalt, hozzám kerültek a családi iratok, köztük a bizonyítványai, melyekből világossá vált, hogy az elégtelenek nagy száma miatt kellett elhagynia a jóhírű iskolát, és ezért levelező tagozaton érettségiznie, hogy később továbbtanulhasson a katonai főiskolán. Most akkor hogy is van ez nálad, apukám?[2] Már hatalomvesztett, kocsmába járó öregember volt, amikor egyszer váratlanul magához ölelt, és azt mondta: „büszke vagyok rád, docenském”. Meglepetésemben csak annyit tudtam mondani, „na, ilyet se mondtál még nekem soha”. „Tudod te, hogy néznek rám a kocsmában, amikor megtudják, milyen lányom van?! Mint egy istenre!”
De ne legyek igazságtalan, ők sem csak feketék voltak. Boldogabb pillanatainkban sokat nevettünk, humorban soha nem volt hiány nálunk. Néha kártyáztunk, társasoztunk, és olvastunk, olvastunk. Ebben a szüleink jó példával jártak elől, lakásunkban a kor divatos szekrénysorának polcain nem csak díszként voltak ott A Világirodalom Remekei sorozat kötetei. Televíziónk is volt már, amit gyakran kikapcsoltak egy jó könyv kedvéért, ami elsősorban mégiscsak a szocialista lektűr valamelyik darabja volt: Berkesi, Szilvási, Radó; de ott voltak a Forma 1 világában játszódó, félig-meddig krimiszerű, a szerelmi szálat sem nélkülöző történetek is. Én a már kinőtt Pöttyös könyvek után a Csíkos könyvekkel folytattam, de a könyvszekrény alsó részében, a Lenin összes művei mellett még egy sematikus lányregényt is találtam, és a traktoros lány és a gépész fiú szerelme igencsak megdobogtatta a szívem. Évtizedekkel később könyvtárosként akadt a kezembe újra a könyv, akkor láttam, hogy Szabó Pál Hajdu Klári című regénye volt. Talán az olvasmányélmények, talán valami belső mocorgás, késztetés nyomán a székesfehérvári gimnáziumi évek alatt magam is elkezdtem írogatni. Először csak verselgettem, Vörösmarty stílusában faragtam a hexametereket, ezeket egy külön füzetbe írtam, amelynek mottója ugyancsak a költőtől származott: Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit agyunk az ihlett órákban teremt.[3]Minő nagyratörő tervek! Aztán jött egy-két novella, melyeket a magyartanárom, osztályfőnököm vadromantikusnak minősített, úgyhogy ezt a szálat is ejtettem. De írtam az iskolaújságba, és egész jó riportokat készítettem, egyszer még Meszlényi János szobrásszal is, aki akkor Fehérváron élt, és filmet is forgatott gimnazista fiatalokkal. A film emlékezetem szerint országos első helyezést ért el az amatőr filmesek versenyén. Az egyik jelenetben valahol én is ott futok a többiek között pár pillanat erejéig. Így aztán az eredetileg vágyott orvosi egyetem helyett magyar-történelem szakra jelentkeztem Debrecenbe, újságírói ambícióktól fűtve.
Múltak a gimnáziumi és az egyetemi évek, tele kételyekkel, majd jöttek a munkahelyek, egyre kevesebb és kevesebb önbizalommal, egyre több és több szorongással, folyton megkérdőjelezve mindent, amit csináltam. Szélsőséges érzelmek, kételyek és reménykedések, családtagok, barátok, ismerősök árulásai és kudarcos kapcsolatok közepette mindig magamat kellett a saját hajamnál fogva magam után húzni. Így teltek-múltak az évek, egyszer csak már nyugdíjas vagyok, és egy napon visszavonhatatlanul megjelenik a leletemen: pancreas adenocarcinoma. Meglepetést az isten sokat ad; / és mire várunk, az sose jő el, / míg a sosemvártnak utat nyit a sors; / így ért ez is, íme a célhoz.[4]
(Kezdetek)
2023 tavaszán „fejben eldől”, hogy nekivágok még egy utolsó, majdnem teljes körű lakásfelújításnak, hogy utána élhessek majd, mint Marci Hevesen. Több tényező is sürgetővé tette ezt: a beázott spájz és a tíz évvel korábban csináltatott és silány módon kivitelezett konyhaszekrény, amellyel nem tudtam megbékélni. Érzem magamban az energiát, és azt is, ha ezt az elszántságot nem használom ki, akkor már soha többé nem fogok belevágni. Tavasszal, nyár elején még országos konferenciát szervezek, két kollégával együtt, de a koordinálás, a felelősség az enyém, és közben magam is készülök előadással, Nüsszai Gergely egy levelét vizsgálom abból a szempontból, hogyan értelmezi a szerző az 1Sám 28-ban megjelenő én-dori halottlátó asszony alakját, szerepét. A nagykanizsai patrisztikai konferencia kivételesen jól sikerült, régen voltunk már ilyen sokan, ilyen jó hangulatban együtt. Boldog és mérhetetlenül fáradt vagyok, de hazaérkezve már neki is kell látnom a pakolásnak, két nap múlva indulnak az első munkálatok.
A helyzet nemhogy elmélyült, de semmilyen szellemi munkára nem alkalmas, legfeljebb egy-két film, kedvenc sorozatok újranézésére az interneten (a tévémet is ekkor ajándékozom el, nem akarok a képernyő előtt heverő, nassolgató vénasszony lenni), és persze mindenfélék olvasására. Valami megmagyarázhatatlan (valóban megmagyarázhatatlan?) okból több, borzasztó betegségeket megjelenítő könyvet, betegségregényt, „autopatográfiát” is elolvasok. Talán Keresztury Tibor Hűlt helyem című regénye[5] az első a sorban, már csak a debreceni kapcsolódások miatt is. Rendkívül nyomasztó olvasmány; a szerző/elbeszélő függőségei, rejtélyes betegsége kíméletlen őszinteséggel és (ön)reflexióval, (ön)iróniával tárulnak az olvasó elé, aki igyekszik mihamarabb kimenekülni ebből a nyomasztó szövegvilágból. Nem kevésbé, de másképpen tragikus és nyomasztó Kácsor Zsolt betegsége. A bipoláris affektív zavarban szenvedő szerző ugyancsak énelbeszélője a regénynek,[6] de ebben az esetben a betegség nyomasztó aspektusait valamennyire oldják az addigi életművére és a kortárs irodalomra tett utalások. A könyv egyik recenzense azt írja, a regény valódi tétje a narrátor önazonossága,[7] és ez a megjegyzés most utólag, a saját betegségemben új felismerésre juttat: vajon nem minden szörnyű (halálos vagy nem halálos) betegségünknek ez az egyik legfontosabb tétje? Az ugyancsak bipoláris depresszióban szenvedő, de azt mint pszichológus/pszichiáter sok nehézség árán kezelni, uralni tudó amerikai szerzőnőt, Kay Redfield Jamisont a helyzetét őszintén feltáró könyve tette világhírűvé.[8] Elolvasok még egy könyvet egy drasztikus mellrák túlélésének történetéről, a szerzőnőre és a címre már nem emlékszem, de egy megjegyzése megragad az emlékezetemben, hogy tudniillik minden kemoterápiás anyag, ami bármilyen módon kikerül a környezetbe, nyolcszáz év alatt fog lebomlani. És természetesen elolvasom Esterházy Hasnyálmirigynaplóját is, akkor még rémálmomban sem gondolva arra, hogy egyszer majd hasonló csónakban fogok evezni én is. Eleinte nem annyira a betegség tünetei és a kezelések hatásai érdekesek számomra, hanem az az olvasói tapasztalat, hogy a szerzőt a halállal szembenézve is a nyelvi leleményesség, könnyedség, (ön)irónia, (ön)reflexió jellemzi. Most, a betegségem alatt újraolvasom, de más szemmel.
A mintegy három hónapig elhúzódó felújítás vége felé véletlenül kitapintok egy virslihagyma nagyságú kemény daganatfélét a köldököm és a gyomorszájam között. A sok megerőltető cipekedésnek tulajdonítom, de azért elmegyek a háziorvoshoz, aki beutalót ad hasi ultrahangra, ott nem találnak semmit, csak egy nyugvó kis követ a bal vesémben. Utólag sokszor eszembe jut, és ezt a háziorvosomnak is elmondom, hogy mi lett volna, ha nem hagyjuk akkor annyiban a dolgot, és tovább megyünk a vizsgálatokkal. Nem mond erre semmit, én pedig gyanítom, hogy sok minden másképpen történhetett volna.
Két évvel később (közben túl egy térdműtéten) októberben éves kontrollvizsgálatra megyek a pulmonológiára enyhe asztmával, ahol a doktornő valamit látni vél a tüdőröntgenen. Megnyugtat, hogy szerinte semmi komoly, de ismerve a családi anamnézist, elküld MR vizsgálatra. Két nappal később már kapnék is időpontot, de közben készülünk egy négynapos csehországi kirándulásra is. A programban lévő helyszínek közül csak Kutna Horában nem jártam még (bár a Csontkápolnába nem jutunk el, a csodálatos gótikus katedrális mindenért kárpótol), Prága pedig harmadjára is csábító. Vasárnap éjszaka érkezünk haza, reggel már a Kenézyben vagyok, néhány nap múlva pedig már az eredményt is láthatom: a tüdőben valóban nem találnak semmi kórosat, de ott a visszavonhatatlan ítélet: térfoglalás a pancreasban, menjen tovább a gasztroenterológiára! A következő hét elején, hétfőn tudok K. doktornővel beszélni, aki – látom – próbálja a helyzet súlyosságát alaptalanul nem nagyítani, engem viszont nyugtalanít, hogy semmiféle kérdőjelet nem látok a leleten, csak felkiáltójelet. Azon túl, hogy jó szakember, rendkívül empatikus is, a hozzájárulásomat kéri, hogy nyomon követhesse majd a sorsom alakulását. Megköszönöm neki az érdeklődést, és később, amikor már minden vizsgálaton túl vagyok, a tervezett műtét előtt még visszamegyek hozzá. Időpont nélkül is fogad, időt szán rám, gyorsan átbeszéljük a leleteket, én pedig megköszönöm, hogy lényegében megmentette az életemet azzal, hogy elküldött a vizsgálatra. A beszélgetés végén vele is, az asszisztensével is könnyes szemekkel öleljük meg egymást; és az ilyen pillanatok hihetetlen erőt adnak.
Október végén aztán elkezdődik a menetelés. A gasztroenterológián felvesznek, majd küldenek a protokoll szerinti vizsgálatokra. Labor: a három tumormarker közül egy mutat eltérést, az sem lényegest. CT: igazolódik a malignitás, sőt most már az is biztossá válik, hogy a pancreas fejében és a corpusában vannak a cisztákból kiinduló rákos sejtek, ami viszont jó hír, hogy a hasnyálmirigy közvetlen környezetében nincs áttét. Biopszia: a tűszúrásos vizsgálatot nem tudják megcsinálni, nem fér hozzá a hasnyálmirigyhez az orvos, tovább küldenek artroszkópos mintavételre. Néhány nap múlva már hívnak is telefonon, mikor és hová menjek. Na, ez kemény műfaj! Valamiféle bódítást adnak, de végig magamnál vagyok, és mind az öt mintavételnél érzem, ahogy kitépik az eleven húst a testemből… Pár nap múlva ennek az eredményei is meglesznek, és alátámasztják a CT értékelését. Amikor már valamennyi lelet a kezemben van, gyorsan bejelentkezem egy régi ismerősöm, P. magánrendelésére, konzultációra, kérve, hogy nézze át, értékelje őket, és mondja meg őszintén, mire számítsak. „Isteni csodáról” beszél, azt mondja, körülbelül két évvel az előtt az állapot előtt vagyok, amikor már nem sokat lehetett volna tenni. Pár nap múlva D. doktor, a mintavételt végző orvos is hasonlókkal biztat: nagyon szerencsés vagyok, mivel nincs áttét, így műthető, eltávolítható lesz a rákos testrész, és már ajánlja is, hogy Z. sebészt, az ilyen műtétek egyik specialistáját keressem meg. Mindkettőjükre „ráguglizok” – rokonszenves, erejük, tudásuk teljében lévő nagyszerű embereknek látszanak. Most már csak az marad, hogy keressem Z-t, aki hasonló jókat mond a kilátásaimat illetően, és küld a műtét előtti vizsgálatokra (labor, aneszteziológus, kardiológus). Az első gondolata az, hogy a farokrészt nem veszi ki, de a következő, műtét előtti utolsó találkozásunkkor már azt mondja, jobbnak látja eltávolítani a teljes pancreast a léppel együtt, amit én is helyeslek. „Ezzel viszont cukorbeteggé teszem – mondja –, élete végéig adnia kell magának az inzulint és az emésztőenzimeket!” Végre egy jó hír, gondolom magamban apatikusan, mert ha valamivel soha nem volt problémám az életem folyamán, az a cukorértékem volt… Rákérdezek, hogy elvégzi-e a műtétet még decemberben, vagy ráér januárban is (még szeptemberben leelőlegeztem egy utazási irodánál két álomutat is, próbálom menteni a menthetőt), de egyértelművé teszi, hogy az időtényező ebben az esetben nagyon fontos, és közben kitűzi az időpontot is, némi változtatás után befekvés december 17-én, szerdán, műtét 18-án, csütörtökön. A műtét után szabadságon lesz, mondja, de majd bejön személyesen, és telefonon is érdeklődni fog. Úgy is lesz!
(Minek nevezzelek?)
Arra az érzésre, ha lehet ezt egyáltalán érzésnek nevezni, amikor egy ilyen diagnózissal első ízben szembesül az ember, nem lehet szavakat találni. Még a keresztény misztikus költők, írók is szerencsésebbek voltak, amikor Isten tapasztalati megismerésének eksztázisát, kimondhatatlan élményét, paradoxonát megpróbálták szavakba önteni, ha másképp nem, az apofatikus teológia nyelvével, vagy éppen az affirmatív nyelv barokkos burjánzásaival. Még Nádas Péter is talált szavakat a szörnyű infarktusa közben átélt halálközeli élmények szemléletes leírására.[9] Nekem csak egy-két suta hasonlatra futja; az abban a pillanatban semmit nem uraló nyelv tehetetlen, csak néma, hangnélküli kiáltásra képes. Mint a villám, amikor belecsap a testedbe, és megmerevedve semmiféle érzelmi megnyilvánulásra nem vagy képes. Mint az úszni nem tudó ember, akit bedobnak az örvénylő folyóba, kapálózik, remélve, hogy mégiscsak túléli ezt a fatális helyzetet. Mint valaki, akit felültettek egy hullámvasútra, hogy a lemondás és a remény mélységeit és magasságait átélje. És a legnagyobb paradoxona ennek, hogy mindezt mégiscsak érzelmek nélkül – a lélek üressé és keménnyé válik, legalábbis az enyém; se sírni, se dühöngeni nem tudok. Esterházy – akinek naplóírói énjét a kvázi-helyettesítő rák uralja[10] – sem nagyon találja a szavakat, amikor próbálja mondatok igájába hajlítani a bajt (5.[11]). Nem találunk szavakat. – ahogy a Termelési-regény „nevezetes nyitómondata” is utal – némiképp azért derűsebben – az egzisztenciális, vagy csak hétköznapi problémák nyelvi kifejezhetőségének nehézségeire. A Naplóban az író a szorongástól, az izgatottságtól az onkológiai derűig (9.) sokféle érzelmet említ, de azt az egyetlen szót, amely kifejezi, amit a diagnózis kézhezvételekor érzünk, ő sem találja meg. Csak később, a kemoterápiás kezelések alatt gondolok arra, hogy ezt (a nem érzelmet, inkább állapotot) talán legtalálóbban Michel Houellebecq regényének címében találom meg: megsemmisülés.[12] Esterházy Naplójának egyik recenzense írja: „[…] számára […] a szenvedés legmélyebb értelemben a szabadság hiánya, amit az elkülönülés, az elválasztottság, a meghasonlottság, a lét élő teljességéből való kiszakadás jellemez a leginkább”.[13] A mondat végének megfogalmazását különösen fontosnak érzem a magam számára, mert egy ilyen diagnózissal (de még inkább az azt követő orvosi beavatkozások nyomán) valóban kiszakadunk „a lét élő teljességéből”, sőt, tovább finomítva a megállapítást, ezáltal és ezzel együtt a saját régi életünk is kezd megszűnni, megsemmisülni. Elsorvadni – mint életprogram – ahogy Esterházy írja (57.). Egyik nap még van saját életed, olvasol, írsz, konferenciákra, rendezvényekre jársz, baráti találkozókat, utazásokat tervezel, másik nap pedig már fekszel az ágyon, bámulod a plafont, és legfeljebb a telefonod nyomkodására vagy képes. Kettétört az idő. Rák előtt és rák után.
Esterházy úgy próbálja uralni a helyzetet, hogy a beteg testrészt metaforizálja, perszonifikálja, sőt nemcsak egyszerűen megszemélyesíti, hanem nőként képzeli el és szólítja meg, folytat vele „párbeszédeket” (Muci, Mucus, Mucinger, Mirigy kisasszony, kisasszony, édes kisasszony, édeske, Tündérke, Hasnyálka), olykor erotikus gondolatokkal is kísérve átölelni, körbefonni, simogatni, babusgatni (142.) akarja. (Milyen macsóság ez, kérdem a saját farkát a kelleténél többet emlegető szerzőt. Azért, mert egy nőt mindig könnyebb alávetni, uralni, mint egy férfit? De érzem, tudom, hogy ennek a „hasnyálmirigy-szerelemnek” [183.] az értelmezése nem ilyen primitív, mint amit első indulataimban megfogalmazok.) Én, bár alapvetően jóban vagyok (vagy inkább voltam) a testemmel, nem akarok semmiféle személyes kapcsolatba lépni a rákos testrészemmel, ki vele, minél hamarabb! Mert minek is nevezhetném, főleg nőként? A balsors menetrenden kívüli szerelvényének (234.)? Faroknak? Farkocskának? [Ö]rdögi viselősségnek, magzatnak, amelynek saját akarata van?[14] Pocaklakónak? Ez utóbbi egyébként is a legkínosabbnak tartott magyar szavaim közé tartozik.
(Az Osztály)
Mivel már a műtét előtt megtudom, hogy legalább tíz napig, két hétig bent leszek a Klinikán, igyekszem a szükséges dolgok csomagolásakor a legkörültekintőbbnek lenni, de most sem sikerül, van, amiből többet viszek a kelleténél, van, amiből kevesebbet. Visszatekintve különösen mulatságos, ahogy a tervezett olvasnivalókat válogatom össze. Houellebecq már említett regényét még jóval a befekvés előtt veszem ki a könyvtárból, akkor még mit sem tudva arról, hogy a főhősnél, Paulnál szintén egy szörnyű rákfajtát diagnosztizálnak, amibe ő rövid idő alatt bele is hal majd. A kölcsönzéskor valami furcsa megérzés vezérel, mert először visszateszem a szabadpolcra, majd mégis kiveszem. Azt viszont hamar belátom, hogy a műtét után nemigen lenne egyszerű egy vaskos könyv emelgetése, ezért marad a dilemma, mit vigyek magammal. Végül az Egy félénk férfi atlaszánál[15] maradok, rövid epizódok, bármikor letehető. Ransmayr kedvenc íróm, az elsőként olvasott Az utolsó világ nem szegte kedvemet a további munkáitól; a nehezen érthető regényt pedig már elolvasás után rögtön felvettem az újraolvasandók virtuális listájára. A Coxot[16] fantasztikusnak találtam; a távoli világ idegensége és a mindenkori diktatúra létmódjának, működésének nagyon is ismerős mechanizmusai mesteri módon illeszkednek egymásba. A regény nyomasztó volta ellenére is, ami élénken megmarad az emlékezetemben, az a napsütötte, csillogó téli táj, a ropogó jeges hó, mintha a természet időtlen örökkévalóságával és szépségével ellenpontozni akarná a mindenkori embertelen hatalom múlandóságát. Ransmayr vonzódása a hideg, a tél, a hó, a jég iránt feltűnő, ugyanúgy megmarad az emlékezetemben Az utolsó világ erős kezdése, ahol szinte kicsapnak a lapokról a jeges tengeri hullámok és a fagyos szél. A jég és a sötétség borzalmai[17]viszont már nem nagyon köt le. Végül a Klinikára magammal vitt kötetből is csak pár oldalt olvasok majd el. Viszek még egy Gergely Ágnes-kötetet (a vers legyen velem!), az aktuális Alföldet, a legfrissebb Alumni magazint és az utolsó pillanatban vásárolt két női magazint, ez utóbbiakat aztán oda is ajándékozom a nővéreknek.
Fél 10 tájban érkezem meg a Klinikára, ahogy kérték. A Sebészet, mint kiderül, Vesetranszplantációs Osztály alatt keresendő, és amikor ezt megtudom, még elsütök egy rossz poént: „egy új vese lesz a bónusz?”. Akkor még nem gondolok arra, hogy hosszú időre ez lesz az utolsó poénom, pedig a korábbi műtéteim előtt, alatt, után mindig sokat viccelődtem, oldandó a bennem lévő feszültséget. De ez most halálosan komoly! A nővérek a folyosón lévő utolsó szobába irányítanak, látom a 66-os számot az ajtón, magamban meg is jegyzem, hogy egy hatos még hiányzik. (Később kiderül, elnéztem, 67-es volt a mi számunk.) A hatágyas szoba egyik ablak melletti ágya üres, rögtön azt foglalom el, tekintetem így uralja az egész teret, és a hatalmas ablakoknak köszönhetően bent is vagyok, kint is. A szobában két, nagyjából korombeli, két nappal korábban mellműtéten átesett beteg készül hazamenni. Elirigylem tőlük ezt a három napot, arra gondolva, hogy én két hétig leszek bent. Egy harmadik ágy is foglalt, de csak annyit tudok meg, hogy a „gazdája” az Intenzív Osztályon lélegeztetőgépen van. Már később sem fogok vele találkozni, csak a hozzátartozók jönnek összeszedni a személyes holmijait… Egy dzseki, egy cipő, egy papucs, pénztárca, benne ennyi és ennyi forint és így tovább – készül élete végének a leltára. Azóta is sokszor eszembe jut, vajon ki lehetett; nyugtalanít, hogy nem tudok arcot adni a halálnak.
Nemsokára megjelenik E. nővér, aki a protokollt követve felveszi az adataimat, most már hivatalosan is megérkeztem. Az első, mindenképpen pozitív asszociációm a kissé testes nővérről az amerikai Dél kultúrájának mummyjához kapcsolódik, aki „aszexuális, szerető, nagydarab, sötét bőrű, lojális asszony, elnyűtt ruhákban, kendővel a fején”, ahogy írtam valamikor egy könyvismertetésemben.[18] Aztán be kellett látnom, nem ez a legszerencsésebb asszociáció, E. festett hajú, ápolt körmű, csinos nő, de a lényeg az a bizalom, amit kelt a személye. Még ennél is nagyobb bizalmat kelt P. arca, nagy barna szemeivel, miközben egészen közel az enyémhez rám mosolyog, amikor kikerülve az Intenzív Osztályról, megpróbálnak majd beemelni a saját ágyamba. P. férfi ápoló, olyan empátiával és intelligenciával megáldva, amely különleges adomány csak keveseknek adatik meg, ezt nem lehet csak úgy megtanulni. Összességében sincs rossz véleményem az ápolószemélyzetről, lelkiismeretesen végzik a dolgukat, védik a mundér becsületét, nem méltatlankodnak, amikor nem működik jól a cukormérő, és napokon át folyik a vécétartály. Lehet, hogy egymás között vannak vitáik, de az a mi távoli szobánkba már nem hallatszik be, és csak egyetlen alkalommal fordul elő, hogy egy fiatal nővér „kibeszél” egy beteget, amikor már nem bírja tovább, és megjegyzi, hogy a mellettünk lévő férfiszobában egy idős, valamilyen keresztény szektához tartozó bácsi egész nap azzal traktálja a szobatársait, hogy a tyúk volt-e hamarabb vagy a tojás. „És megoldotta?”, kérdezem, „Igen, meg”, hangzik a válasz, de végül elfelejtem megkérdezni a végeredményt. Pár nap múlva aztán rákérdezek, bent van-e még a bácsi. „Nem, hazaengedték már.” – újságolja a nővér. – „A szobatársa azt mondta, ha még egy napig bent tartják, ő biztosan kiugrik az ablakon.” Az élet úgy hozza, hogy amikor majd tizenhárom nap után elhagyom a Klinikát, éppen E. és P. lesznek a nővérpultnál. Megköszönök mindent, és búcsúzóul azt mondom, „Vigyázzanak magukra, mert szükségünk van az ilyen emberekre, mint Önök!” Látom, meglepődnek, talán azért, mert kissé patetikusra sikerült a megfogalmazásom, vagy talán azért, mert egyáltalán nincsenek hozzászokva a köszönetnyilvánításokhoz.
(Intenzív [Pokoli] Osztály)
Egy altatásos műtét legemlékezetesebb pillanata nem az, amikor elkezdik az előkészítést, a „felszerszámozásodat”, még az Osztályon. Katéter, kanül itt, kanül ott. Az epidurális érzéstelenítést majd a műtőben kötik be, ezzel újabban már altatás közben is adagolják a fájdalomcsillapítót. Ugyancsak a műtőben kötik be a branült a nyaki aortába, az esetleges véradás, -átömlesztés esetére. Műtét után jön majd a dréncső és a szonda. Még csak nem is az a legemlékezetesebb, amikor megérkezik a műtősfiú, izmos karjaival felnyalábol, és áttesz a kerekes ágyra, hogy hosszú folyosókon át elnavigáljon a műtőig, az ambuláns rendelésre várók fürkésző tekintete előtt, akik valami különös titkok tudójaként tekintenek rád. A legemlékezetesebb az, amikor ébresztenek („Ébresztő! Megvolt a műtét!”), amikor visszatérve a szó szerinti semmiből a nehezen felemelt szemhéjak mögül kitekintesz egy pillanatra az élőkre! Nem azt érzed, hogy élet és halál mezsgyéjén lebegtettek a műtét alatt, hanem azt, hogy a totális semmiből jöttél meg – ilyen lehet a Teremtés előtti állapot vagy a halál –, se idő, se tér, se fény, se öntudat, se érzékelés, semmi nincs. A nehézkes feltekintés után hagynak tovább aludni, már itt vagy közöttük, egyelőre nagy baj nem lehet.
A háromórás műtét után, amely alatt Z. doktor eltávolította a teljes hasnyálmirigyet és a lépet, az Intenzív Osztályra visznek, amit lassú öntudatra ébredésem után Intenzív Pokoli Osztálynak kezdek magamban hívni. Az én tudatomban egy intenzív osztály úgy élt, mint egy tágas hosszú terem, ahol az ágyak egy vonalban vannak, a betegek pedig békés egymás melletti koedukáltságban fekszenek sorjában, mint kőbepólyált, hosszucsontu inkák,[19] részesévé válva a másik bajának, tragédiájának vagy gyógyulásának. Középen egy pult, ahonnan az orvosok, ápolók folyamatos éberséggel vizslatják a rájuk bízottakat. Azt, ahová én kerülök, valószínűleg már a személyiségjogok figyelembe vételével alakíthatták ki: üvegfalakkal, furcsa szögekben lehatárolt rideg kis terek, ahonnan nem látunk rá egymásra, csak a távoli pultra. Kérdezem az ápolókat, hogy tudok majd jelezni, ha szeretnék valamit, a válasz: „nem kell jelezni, majd mi figyeljük”. Időközben rájövök, hogy ha akarnék, se tudnék, mert a jelzőgomb eléréséhez kissé oldalra kellene fordulnom, amire még sokáig képtelen vagyok. Marad a folyamatos hanyattfekvés, ami számomra felér a pokoli büntetések egy fajtájával, mivel soha életemben nem tudtam sokáig a hátamon feküdni, aludni pláne nem. De mielőtt ez a probléma valóban elviselhetetlenné válna, egy másik már leköti minden figyelmem: szomjas vagyok. Próbálnám elmondani, de nem tudom artikulálni a szavakat, a szám össze van száradva, szinte érzem, ahogy lassan megüvegesedett pókhálókká válik benne a nyál. Úgy látom, az ápolók mintha nevetnének rajtam, nem értik, mit akarok. Egyszer csak Z. távoli hangját hallom a pult irányából: „most már kaphat folyadékot”. Tényleg gondja van rám, és mint egy védőangyal, akkor és ott jelenik meg, ahol kell. A mellőzöttségnek érzett intenzív osztályi lét megtapasztalása után hála tölti el a szívemet. Kapok egy kis vékony csövecskét, amelynek az alján egy korty víz van, ezt kellene beosztanom arra a napra. Én mohón lenyelem az egészet, amivel a „főnéni” rendreutasítását vívom ki: „nem szabad sok vizet inni, mert akkor majd újra meg kell műteni!” – acsarogja felém. Ez a fenyegetés még hetekig, hónapokig visszhangzik a fülemben, minden gyomornyilallásnál, görcsnél, hasi panasznál rettegve gondolok vissza rá. Ettől a pillanattól kezdve a Száll a kakukk[20] főnővérére asszociálok (bizonyára igazságtalanul); jövésmenése, fontoskodása ellenszenvessé teszi, és érzem, hogy érzi, nem szimpatizálok vele; néha még mintha a szemünk is összevillanna a távolból, de lehet, hogy ezt már csak én képzelem.
Még a „megmentő korty” előtt együttérzéssel gondolok a Hádészban szenvedő Tantaloszra. Félálomban igyekszem felidézni történetének variációit, de mint a tanárnak a klasszikus rémálomban, nem jut eszembe semmi. Még mindig álmomban, félálmomban próbálom memorizálni, hogy ha felébredtem, majd fussak neki még egyszer. A szűkösen kimért víz kortyolgatása közben aztán kezdem átértelmezni Tantalosz helyzetét: „Ó, boldog Tantalosz, hogy soha nem tudtál inni a felcsapó habokból! Ki tudja, milyen újabb kínok vártak volna rád!” Az én kortyaim (vagy ezek között a számra, nyelvemre kikövetelt vizes gézből kicuppogtatott cseppek) után nemhogy nem szűnik a szomjúság, hanem a Klinika klórozott csapvize miatt csak tovább erősödik. Ördögi kör!
Hamarosan még a szomjúságnál is kínzóbb nyomorúság veszi kezdetét: iszonyúan fáj és ég a gerincem, úgy érzem, már egy percet sem bírok rajta feküdni. Egyre inkább megerősödik bennem a gondolat, hogy a főleg kereszttáji fájdalom valamiképpen összefügghet az epidurális érzéstelenítéssel; és bár nem tudom, hogy maga a tű még bennem van-e, az idegentestérzet még sokáig meglesz. Jelzem ezt az ápolóknak, de nem igazán foglalkoznak vele, én viszont egyre türelmetlenebb vagyok, egyre elviselhetetlenebbnek érzem a fájdalmat. (Szegény Ikszión, te legalább megérdemelted a büntetésed, még ha valójában nem is azért kaptad, amiért kapnod kellett volna.) Egyszer csak beszélgetésfoszlányok jutnak el hozzám a pulttól, és szinte biztos vagyok abban, hogy az én problémámról van szó. A folytatásra már nem emlékszem, bódult félálomban telik a négy nap, amíg ott vagyok, de csinálhattak velem valamit, mert hamarosan csökken az égő fájdalom. Az alvás, a félálom – az idő elvesztése – a természet (Isten?) ajándéka abban az állapotban, amivel az ITO-ra kerül az ember, de ennek következménye, hogy olykor a jó dolgokra sem emlékszünk: például a kép még előttem van, hogy a táskámban kotorásznak, de arra már nem emlékszem, hogy a klinikai telefont tartják oda a fülem mellé, hogy hallhassam pár pillanatra a Fehérvárról telefonáló sógornőmet, akkor még egyetlen bizalmasomat. A gerincfájdalmaimmal kapcsolatos problémát később említem Z-nek, rákérdezve, jól érzékeltem-e, hogy valami probléma volt. Nem mond semmit, csak a szemével „bólint”, és a zárójelentésemben sincs majd nyoma ennek.
(Újra az Osztályon)
Négy nap után az ötödik nap délutánján végre újra az Osztályon vagyok, és a szokványos kórházi szobát most barátságos fészeknek látom, később még azon is elmélkedem egy keveset, milyen esztétikai hatást válthat ki a sötéten kéklő ég, közeledve az este, egy lámpafény, az árnyak. Ismét az „ágyamban” vagyok (ami alapvetően rohadtul kényelmetlen), ahol legalább már egy kicsit – ha óvatosan is – tudok változtatni a fekvésemen. Meleg van, fény van, a fűtéssel és az árammal szerencsére nem spórolnak, még a szokatlan december végi hideg ellenére is sokat szellőztetünk. Egy új beteggel találkozom, aki már hazafelé készülődik, aztán egyedül maradok. Kedves színfoltja ennek az egyedüllétnek az egyik takarítónő, aki amolyan igazi, korosodó munkásasszony, két lábbal a földön; egyenes, becsületes és zokszó nélkül éli a nehéz életét, nem keseregve azon, hogy másoknak könnyebb jutott. Megtudom, a város másik végéből hajnalok hajnalán indul, hogy a ritkán járó tömegközlekedési eszközökkel időre beérjen. Kérdez a betegségemről, elmélkedünk egy keveset a kiváltó okokról, és arról, kinél miért alakulhat ki, majd megállapítjuk, hogy senki semmiben nem lehet biztos. „Ilyen az élet!” „Ilyen.” „Ilyen.” Ennél több bölcsesség nem telik tőlünk.
Egy-két nap múlva ismét jönnek új betegtársak a szobába, korombeliek. Egyik este vakbélgyulladással a Sürgősségiről kerül be egy szimpatikus hölgy, életet hoz a csendes kórterembe, ahogy a műtéte előtti utolsó pillanatig szervezi mobilon az otthon maradt családtagok életét (hol találod a zoknid, a gyógyszereket, mikor kell majd friss kenyeret venni, stb.), erre is csak a nők képesek. Hamarosan megérkezik az ügyeletes orvos, nagydarab, határozott fellépésű, határozott hangú, jó humorú vitális férfi, és egy gyors manuális vizsgálat után közli a betegtársammal, hogy nem sokára már műtik is. „Már műtenek is?” – kérdez vissza riadtan. „Igen, műtjük! Tetszik tudni, mi orvosok szeretünk éjszaka műteni! Akkor jobban látunk.” A feszültség feloldva, az orvos elviharzik, mi jót nevetünk. Érkezik majd egy másik beteg is, hasnyálmirigyrákkal, de ő nem olyan szerencsés, mint én, már kialakultak az áttétek, így csak egy olyan kisebb műtétet tudnak rajta végrehajtani, ami ezt a problémát még nem oldja meg. Később aztán az Onkológián többször is összetalálkozunk, próbálják az áttéteit – mint sok más hasonló esetben is – kemoterápiával annyira összezsugorítani, hogy később műthető legyen. Mindketten küzdünk az életünkért, de ő sokkal nehezebb helyzetben van. Vagy csak nyugtával dicsérjem a napot?
Ami engem illet, megkezdik a talpra állításom. A belőlem kilógó csövekből, kanülökből egyelőre még nem sokat tudnak kivenni, de az epidurális fájdalomcsillapító már nincs bennem, és amikor úgy látják, hogy járókerettel óvatosan ki tudok majd menni a mosdóba, akkor kiveszik a katétert. A biztonság kedvéért rövid időre még felcserélik pelenkával… (Nem véletlenül született meg a bölcs mondás: pelenkától pelenkáig tart az életünk… Vagy ha közelebb akarunk lépni az orvostudomány szakszerűségéhez: vér, széklet és vizelet, amiben kezdődik, és gyakorta abban is ér véget.[21]) Zuhanyozás még nem jöhet szóba, de cicamosdás már igen, és milyen boldogság tud lenni az is! Elkezdenek gyógyszerezni, a kidobott hasnyálmirigy miatt inzulin, emésztőenzimek, gyomorvédő stb. kerülnek a meglévő gyógyszereim mellé. Folyamatosan mérik a vércukorszintem, adják az inzulininjekciót, megkezdik a „visszatáplálásom”, egyelőre pászkával és egy-két falat valamivel. A „levesek” rémesek, az első jóízűen fogyasztott étel (bár a teljes adagot nem bírom megenni) egy valamilyen kapros főzelék (vagy krumplipüré kaporszósszal?). Amikor mondom a nővéreknek, hogy ez egészen jó volt, jólesett, furcsán néznek rám. Közben rájövök, hogy a cukor nélküli tea sokkal jobban oltja a szomjam, mint az ásvány- vagy csapvíz, így amikor lehet, azt kérek. P. hozza is nyomban, nem várakoztat.
A tizedik klinikai nap táján már kezdem érezni, hogy jó lesz hazamenni. Bár a kórterem biztonságot adott még olyankor is, amikor egyedül voltam a szobában, érzem, hogy most már „megértem” az otthoni életre. Z. is felveti, hogy hamarosan haza akar küldeni, és egyetértek. Az utolsó napokban felgyorsulnak az események. Z. kiveszi a nyaki aortába bekötött branült, a dréncsövet, a varratokat a műtéti vágásból. Megjegyzem, hogy milyen szép, dizájnos öltésekkel dolgozott, mire felidézi egy régi professzora mondását, miszerint csak az lehet jó sebész, aki a varrást is precízen, szépen csinálja meg. Elküldenek a diabetológiára, természetesen még szigorúan betegszállítóval, kerekesszékben, ahol az orvos meghatározza a napi három nappali és egy éjszakai inzulininjekció adagolását, felírja az emésztőenzimeket, megmondja, hogy mikor mennyit kell bevenni, ellát egy-két tanáccsal. Az Osztályon a nővérek megmutatják a vércukorszint mérését, az injekció beadását. Túl sok hirtelen az információ, de egyébként is érzem, hogy nem fog ártani, ha az első otthoni napokra még kérek segítséget. Jó érzékkel kérdezem meg az egyik nővért, hogy tud-e valakit ajánlani, és hamarosan jön is a hírrel: egy frissnyugdíjas kolléganője vállalja, hogy segít nekem.
(Otthon, hideg otthon)
December 30-án aztán végre „otthonomba távozok”. Egy régi ismerős értem jön kocsival, menet közben kiváltjuk az életben maradásomhoz szükséges mérőkészüléket, inzulintollakat, tűket, gyógyszereket; nagy szerencsém, hogy kocsival vagyunk, így is alig bírok a lábamon állni. Mindig különös érzés hosszabb idő után újra belépni a lakásomba, ilyenkor kicsit az idegen szemével is láthatom a megszokott kuckót. Most még a megszokottnál is idegenebbnek hat, nem barátságtalan, inkább elhagyatott, dacára az adventi és visszafogott karácsonyi díszítés ellenére. A szokatlanul hideg tél az elavult fűtési rendszer miatt még jobban lehűtötte a társasház lakásait, főleg a földszintieket, nem túl szívderítő a 18 fokos lakásba megérkezni. Gy., a segítségemre vállalkozó nővér már aznap délután beszalad hozzám, hogy megbeszéljük a legfontosabbakat, megnézze az inzulintűimet, megmutassa a használatukat. Az ismétlés nem árt, mert a Klinikán kavarogtak a fejemben a tennivalók, melyeken szó szerint az életem múlott. Gy. néhányszor be is vásárol, kiváltja a gyógyszereim, sokat szaladgál a szokatlanul hideg télben a részben hiánycikk védőoltásaim miatt, amelyek a lép eltávolítása után szükségesek ahhoz, hogy újra felépítsék az immunrendszeremet. (Az összesen hét oltás beadásáért a háziorvosomnak tartozom hálával – nem engedi, hogy a rendelő közelébe menjek, minden alkalommal házhoz jön.) Gy. egy idő múlva aztán már úgy látja, egyedül is boldogulok, és én is így érzem. Nem hagyhatom el magam, már sok mindent megcsinálok, de a bevásárlás érdekében megteendő utcahossz leküzdése első alkalommal a Himalája megmászásának tűnik.
Január 7-én már mennem kell Z-hez kontrollvizsgálatra. Meg van velem elégedve, és viccesen megjegyzi: „pedig hallottam a lányoktól, hogy már végrendelkezni is tetszett, felesleges volt”. Hirtelen nem értem, miről van szó, aztán rájövök, hogy a kapcsolattartó megadására gondolt. Én is veszem a lapot és megjegyzem, hogy hátha még azt is tudná, hogy már évek óta van végrendeletem, és még azt is meghagytam, milyen zene szóljon majd a temetésemen, bár ahogy lenni szokott, végül úgyse az fog majd szólni, de abba már nekem nem lesz beleszólásom… Ezen jót nevetünk. Megajándékozom az utolsó Nüsszai-tanulmánykötetemmel, megjegyezve, hogy a Gergelyekkel általában szerencsém szokott lenni, lévén ő is Gergely. Másnap Budapestre kellene mennem könyvbemutatóra, melyben személyesen is érdekelve vagyok mint olvasószerkesztő, de az utazás még teljes képtelenségnek látszik, így szomorúan, de be kell jelentenem a távolmaradásomat.
A január valami furcsa feketelyukként marad meg az emlékezetemben. A mindennapjaim a testem életben tartására, működtetésére redukálódnak, arról szólnak, hogy figyelem az órát, mérem a vércukorszintem, adom az inzulint magamnak, beveszem a gyógyszereim, és amikor este elalvás előtt életveszélyesen leesik a cukorszintem, próbálok ébren maradni, és visszakapaszkodni az életbe. Harminc napon át adom magamnak a trombózis elleni injekciókat, dilemmázok, hogy mit egyek, mit ne egyek, próbálok éttermet keresni, ahol van cukorbeteg diétás menü, és alszom, és alszom, és alszom, csábulok bele az alvásba (118.). Alszom délelőtt, alszom délután, alszom éjszaka. A legnagyobb örömöm, amikor napközben kiesik a könyv a kezemből, vagy éppen távolivá válik a notebookon forgó film vagy sorozat hangja, oldalra fordulok, és magzatpózban elalszom, persze csak azután, hogy beállítom a mobilom ébresztőjét, nehogy átaludjam a következő cukorszertartásomat. Nincsen olvasás. Nincsen írás. Odalett a kultúra csodálatos, végtelenül édes, eszelős világa, ez a gazdag és fantasztikus, mennyei kert.[22]Közben mégiscsak végigevezek Houellebecq hétszáz oldalán. Az, hogy a négy különböző történetszálat csak Paul (és részben az apa) alakja kapcsolja össze, hiányérzetet kelt bennem, de végül is maga az életünk is ilyen, többféle történetben vagyunk benne, amelyeknek nem mindig van közük egymáshoz. Magának a regénynek a történéseiből aztán tudomást szerzek Paul diagnózisáról, és akkor már biztos számomra, hogy nem véletlenül kölcsönöztem ki ősszel a könyvet. (Mintha ezt már leírtam volna.,44.) Két alvás közötti időben rákattanok a többször is látott romantikus vígjátékokra (ősszel még K. doktornő is azt javasolta, hogy semmi nyomasztót ne nézzek, csak vígjátékokat, amin nevetni lehet), a régi krimi- és kórházsorozatokra (ó, a jó öreg, békebeli Klinika), vagy nyomkodom a telefonom. Mennek a napok sine linea. Ez is hozzátartozik, az új fegyelmezetlenség. A napok elcsorgása. (46.) Leépülés betöltve, minimálprogramon (44.) vagyok; habár – ahogy Esterházy írja – ez a lelassult tempó, ez a betegség maga (106.).
Március elején, az első meleg tavaszi napok egyikén érzem először, hogy mégiscsak jó élni, és talán van remény a gyógyulásra. A közeli ábécé pénztárában állok, amikor rám tör a jól eső érzés, az életöröm. Az előttem álló hölgy éppen valami főzőpudingot vagy főzőkrémet dicsér a pénztárosnak, egy álnaiv kérdéssel magam is boldogan kapcsolódok be a diskurzusba, és kilépve az utcára sem múlik ez az érzés, amikor feltartom az arcom a nap felé. Miután a tavasz beköszöntével egyre többet mozgok, egyre több embernek tűnik fel a drasztikusan megváltozott külsőm. A kollégák csak kérdések nélkül, furcsán méregetnek (Vagy mindenki tapintatos, vagy még nem botrányos a kinézetem., 113.) de a kevésbé tapintatos emberek nem kertelnek. „Na, akkor mi van?” – állít meg egyik reggel a kapunál a szomszédasszonyom. „Hogyhogy mi van?” – kérdezek vissza, bár sejtem, mire irányult a kérdés. „Na, akkor rákos vagy? Mert tegnap K. felrohant hozzám, hogy »Láttátok Jutkát? Parókája van, biztos rákos.«” „Cukorbeteg lettem.” – válaszolok, és autentikus megjegyzéseim meggyőzik erről, mivel ő is az. Kicseréljük a legfontosabb tapasztalatainkat, főleg az ehető kenyerek ügyében. A „cukorbeteg lettem” fedősztorit a továbbiakban is megtartom, ha nem akarok beszélni a betegségemről. Végül is nem hazudok, csak az igazság egy verzióját mondom el, pedig mint tudjuk, [a]z igazságnak nincs verziója”.[23] Az igazi „áttörésre” az állapotomban azonban még várni kell április végéig, májusig, és már éppen kezdeném magam egyre jobban érezni, amikor május 29-én történik egy fatális dolog, ami sokat ront a fizikai és lelki állapotomon, és nem egészen úrinők stílusában vonom kérdőre a Jóistent.
(A kemó bugyraiból)
Z. már a műtét előtt jelezte, hogy valószínűleg szükség lesz kemoterápiára és esetleg sugárkezelésre is. „Kemény lesz, de maga erős nő, úgy látom.” Így is lesz, mert bár a műtéti szövettan a kivett hasnyálmirigy széleinél valóban nem mutat rákos sejteket, a vizsgált tizenkilenc nyirokcsomómintából kettő gyanús. Február 2-re már kapok is időpontot, ami egyelőre felvétel az onkológiára, bebocsátás a nagyüzembe. Van a betegfelvételük protokolljában valami megindító, ami azt sugallja, hogy minden egyes ember külön-külön is fontos. Első alkalommal Á., az onkológia igazgatója fogad mindenkit, végtelenül szimpatikus, bizalomgerjesztő ember. Megismerkedünk, röviden tájékoztat a továbbiakról, megkérdezi, milyen doktor vagyok, és amikor megmondom, hogy bölcsészdoktor, irodalmat tanítottam a magyar szakos hallgatóknak, elárulja, hogy az ő egyik rokona is ott tanított. Hamar kiderül, hogy J. B.-ről van szó, aki már nekem is kedves tanárom volt. Újabb közös téma pár szó erejéig. Visszakérdezek, hogy rokona-e az egykori debreceni rendezőnek, de nem. Már nem emlékszem, hogy kanyarodik a beszélgetésünk oda, hogy ő görögkatolikus, mire elárulom, hogy valójában én is az vagyok, mert bár a debreceni Szent Anna Templomban kereszteltettek meg a nagymamák, titokban, a görögöknél az apa vallása öröklődik tovább a lánygyermekeknél is. „Mi görögkatolikusok tartsunk össze” – búcsúzik kedvesen, vidámsággal. 12-én már az onkoteam tagjai közül számomra kijelölt doktornőhöz kell mennem. A. doktornő is rokonszenves, jó benyomást kelt, az iránta való bizalmam később is megmarad, és még inkább értékelem majd a szerencsémet, hogy hozzá kerültem, amikor szabadsága idején helyettesíteni fogják. Jó szakembernek látszik, és ami szintén fontos, teljes figyelemmel fordul a betegei felé, ahogy később másoktól is hallom. Másnapra küld egy gyors kardiológiai vizsgálatra, hogy biztos legyen, el lehet kezdeni a kezeléseket. Tizenkét kezelés kéthetente, egy-egy alkalom több óra, testvérek között is félév, még csúszások nélkül is.
A rákövetkező hétfőn már én is része vagyok a kora reggeltől késő estig, sőt néhányak esetében éjszaka is megállás nélkül, olajozottan működő nagyüzemnek. Rengeteg a beteg, mint később megtudom, minden nap 120 körül van az ellátottak száma. Ezek között már fiatalok is szép számmal vannak, de zömében mégiscsak hatvanasok-hetvenesek, és elvétve még nyolcvanasok is. A kezelések fajtája és időtartama is változatos, van, akinek csak egy injekció beadására kell bejönnie, vagy néhány tablettáért, másoknak öt-hat órán át is eltarthat. Sorszámhúzás után beveszik a papírjainkat, és várakozhatunk az onkológusunk szobája előtt. A doktornő addig nem tud behívni, amíg az aznapi laborból meg nem érkeznek a friss eredmények, ez alapján engedélyezi a személyre szabottan összeállított infúziók elkészítését egy másik labornak, erre sokszor órákat is várnunk kell. Megbeszélünk pár dolgot, tennivalót, ezt követően mehetek majd a kezelőbe. A földszinti kezelő olyan, amilyennek elképzeltem: három, eredetileg láthatóan különálló helyiségből összenyitott hosszú terem, két sorban, egymással szemben elhelyezett kezelőszékekkel. Van ebben valami családias, amit a nővérek állandó jelenléte csak erősít: ha nem szólunk külön, hogy lement az infúzió, akkor is folyamatosan ellenőrzik, rajtunk tartják a szemüket. A kedvencem I. lesz, aki mint egy tyúkanyó sürög-forog, kissé harsány hangja betölti a teret („Port vagy branül?”, „Na, keressünk egy szép vénát!”, „Na lássuk azt a vénát, ezt én most itt megszúrom!”), és minden témát a maga természetességében kezel („Nem kell menni pisilni, X. bácsi? Most tessék menni, mert később már nehezebb lesz!”). Engem is leültetnek, bekötik a branült, indulhat a verkli. Először két rövid infúzió jön, gyomorvédő és szteroid, aztán három tasak kemoterápiás „koktél”, végül a nap megkoronázásaként, hazaindulás előtt én is kapok majd egy negyvenhat órás „pumpát” a nyakamba, amit gondosan rögzítenek, és amit már magunk is le tudunk szerelni otthon két nap múlva. Ez folyamatosan, éjjel-nappal adagolja majd a mérget, de megmutatják, hogy lehet elzárni rosszullét esetén, és akkor aztán irány az ügyelet! Szóval: minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve, csak az egész – az macerás kicsit. (44.)
A kezelések alatt majd megtapasztalom azt a demokratikus légkört, ami a betegek között megvan. A közös nyomorúság eltünteti a kor, a társadalmi és anyagi helyzet, a műveltség különbségeit, egyenlővé teszi az embereket (csak éppen nem karneválozunk és nem nevetünk). Főleg fent az osztályon, ahol csak páran vagyunk egy szobában, oldódik meg gyorsan a betegek nyelve. Hamar összetegeződünk, mint egy társasutazáson, már meséljük is részletekbe menően a betegségünket, de főleg a tapasztalataink tarthatnak igényt az érdeklődésre. Vannak, akik már évek óta visszajárnak, mert a daganatok, áttétek az időleges visszahúzódás után újra és újra kiújulnak, de az újra és újra ismétlődő kemoterápiával megint gátat vetnek a rák elé. Ahogy valaki egyik alkalommal megjegyzi egy negyvenes éveiben járó fiatalembernek, aki a kálváriáját meséli éppen: „nem lehet ebből felállni, csak elodázni lehet”. Bevésődik a tudatomba.
Első alkalommal indokolatlan optimizmussal ülök le a székbe, nem lesz itt gond. Velem szemben korosodó férfiak – láthatóan rutinos kemósok – próbálnak poénkodni, hogy tudniillik mennyivel jobb is lenne a kocsmában egy feles, mint itt egy infúzió. Próbálok barátságosan mosolyogni rájuk, értékelni a humorukat, azonban hamarosan, a második kemoterápiás infúzió indítása után nem sokkal borzalmas gyomorgörcsöm lesz. Látható lehet rajtam a kínlódás, mert a „fiúk” nővérért kiáltanak. Azonnal jönnek is, leállítják az infúziót, orvost hívnak, bekötnek egy rövid görcsoldót, majd kapom tovább az eredetit. A kezelés folyamán még kétszer megismétlődik a görcs, amely először valójában nem itt, hanem még otthon, január végén jelentkezett, és akkor egy falatka savanyú uborkára fogtam rá. Maga a gyomorgörcs csak kiindulópontja annak a fájdalomnak, ami aztán még nagyobb intenzitással, a jobb oldalam felől elindulva eleven tűzként kúszik felfelé a gerincemen a nyakam irányába. Az évekkel korábbi epeköves görcseim ehhez képest csak amolyan szolid bevezetésként rémlenek fel, bár azok hosszabbak, de kevésbé intenzívek voltak. Megállapítom: a fájdalom, mondjon bárki bármit, nem jó (83.). Ugyanez a kemoterápiás infúzió a második és harmadik alkalommal beszédzavart okoz, nagyjából időben is ugyanakkor, az indítása után 10–15 perccel. Mindkét alkalommal szerencsésen derül fény erre, mert meg akarok szólalni, de nem tudom megfelelően artikulálni a szavakat, „galuskás” lesz a beszédem. Végül A. doktornő kiveszi az Irinotecant a táncrendemből, az Oxaliplatint is csökkenti, és attól kezdve a kezelések alkalmával nincs gondom. Ami persze némi túlzás. Mindenkinek vannak problémái, csak különbözőképpen toleráljuk. Már maga a branül behelyezése is kellemetlen, a véna esetleges „átmosása” kifejezetten fájdalmas, a kemós infúziók elindítása után pedig nagyon erős csontfájdalom kezdődik az alkarban, ami aztán, bár enyhébben, hetekig is megmarad. A véna bemeneti részénél a kar elpirosodik, később elbarnul, elfeketedik, hetekig, hónapokig mutatva a bekötés helyét és a vénák futásának irányát. Jó, hogy a belső szerveinket nem látjuk, így csak elképzelni lehet, hogy ugyanez a pusztítás zajlik az egész testünkben. Hányás, hasmenés; az első szerencsére elkerül, csak a kezdet kezdetén hányok egy alkalommal, akkor is inkább azért, mert hirtelen megterheltem a gyomrom. Az első néhány kezelést követően végtelenül gyenge vagyok, napokig csak alszom, nincs étvágyam, alig tudok valami folyadékot magamba erőltetni, pedig éppen most kellene sokat inni, hogy a mérgek gyorsabban távozzanak a szervezetből. Ha néha érzek is magamban annyi erőt, hogy elmenjek valahová, egy-két óra múlva már alig bírom magam hazavonszolni. De a 20. század e fantasztikus orvostudományi eredményének a bónusza mégiscsak a teljes test rohamos pusztulása.
(A test)
A még hetvenegy évesen is elfogadhatónak gondolt testem hamarosan romokban fog heverni. A kemoterápia olyan pusztítást végez rajta, amire a háromórás műtét sem volt képes. Pár hét alatt közel húsz kilót fogyok, leginkább egy lágerlakóra vagy egy anorexiás betegre hasonlítok. A bordáim riasztóan kilátszanak, a gerincem minden egyes csigolyája láthatóvá válik a szabálytalanságaival együtt, csontos és ráncos vagyok. Az izomzatom eltűnik, összeesik, pedig a kezeléseket követően be kell magamnak adni, a pumpa eltávolítása után egy nappal kezdődően, három egymást követő este egy-egy fehérjeinjekciót is. (Csak a riasztóan nagy tűjét és a rugós tolószerkezetét, csak azt tudnám feledni…) Az izomzat összeesése miatt erősödnek a térdízületi fájdalmaim, aggaszt a műtött térdem állapota. A fenekem, mint Tedé, Samantha öreg milliomos kiszemeltjéé a Szex és New Yorkban, a melleim, mint két löttyedt, felfújásra váró léggömb, a kezeim finom erezete[24] ráncos vénasszonyok kieresedett kézfejét idézi, a hirtelen dagadó lábaimra, a bokáimon megjelenő kék erezetekre idegenként tekintek, a lábszárakban jelentkező neuropátiás, gyengeséget okozó fájdalmak aggasztanak. A lekopaszított fejemen lassan növő ősz hajszálak alatt pedig keresem a régi arcomat, és egyszer csak a buszból kitekintve a Kölcsey Központ plakátjára, felkiáltok magamban: „Te Jóisten, Bartók Bélára hasonlítok!” Vagy lehet, hogy inkább az apámra? Némi nosztalgiával tekintek a gyomorszájtól a szeméremdombig enyhén jobbra tartó 25 centiméteres műtéti vágásomra, melynek öltései lassan, de szépen gyógyulnak. Mementója a régi, rák előtti életem végének, az új, rák utáni életem (haldoklásom?) kezdetének. Azonban a test külső hanyatlásánál is aggasztóbb a test régi, ha nem is a József Attila által csodált belső organizmusának, mechanizmusainak, de valamennyire mégiscsak szabályos működésének a felbomlása. Tanulnom kell a régire még emlékeztető, de már új testem jelzéseit, szabálytalanságait, kiszámíthatatlanságát, amit kétszeresen is megtapasztalok, egyrészt a cukorbetegség, másrészt a kemoterápia rombolása miatt, egyelőre szét nem szálazhatóan, de szerencsére még kontrollálhatóként. Ami biztos, egy kemoterápiás kezelés alatt álló nő fortyogó, pufogó, bűzös beleiről senki nem fog ódát írni, de hát nem is lehet egyszerre gondolni a világ egészére és a belekre (102.), legalábbis a beteg belekre nem. A hasmenésről nem számolok be. (119.) (Ugye, ha egyebekben nem is, ebben azért hasonlítok Esterházyhoz, hogy a testemhez erős önreflexív [v]iszonyt alakítok ki? Viszont a szintén személyes beszédmódomból tudatosan hiányzik az intimitásnak az az erőssége, ami nála megvan.)
(De hol van akkor Isten?)
De akkor hol is van ebben a történetben Isten? A keresztény hit és vallás Istenével valójában csak egyetemista koromban találkoztam, előadások, de főleg szemináriumok keretében. Rögtön magához rántott az addig ismeretlen terület, kezdetben inkább csak tudományos témaként. Igyekeztem minden lehetőséget megragadni az önképzésre, ami abban az elhatározásban csúcsosodott ki – akkor már a kisdoktori címmel a tarsolyomban –, hogy 1985-ben jelentkeztem a Pázmány Péter Római Katolikus Hittudományi Főiskola levelező tagozatára. A kereszténység személyes, egzisztenciális vonatkozásai ekkortájt kezdtek fontossá válni számomra. Már maga a belvárosi épület belső tere elbűvölt, a kert, a folyosók, és még inkább az ismeretlen szellemi világ. Áhítattal néztem az ódon lépcsőfordulóban kifüggesztett órarendeken a bűvös szavakat: metafizika, ontológia, patrológia, patrisztika… A csoporttársak szinte kivétel nélkül hívő, vallásukat gyakorló emberek voltak, akik főként hitoktatói karrierjüket akarták megalapozni a hároméves, diplomát nem, csak végbizonyítványt adó képzéssel. Szerettem volna közéjük tartozni, valamiben olyan biztos lenni, mint amilyennek ők látszottak a szememben a hitüket illetően. Ny. T., aki akkor a levelező tagozat igazgatója volt, láthatta rajtam a „neofiták” átszellemültségét, mert az első agapén csak annyit mondott: „Ne feledje, hogy itt is emberek vannak.” A három év befejezéseként, egy pannonhalmi lelkigyakorlat keretében aztán elsőáldozó lettem, és rövid ideig még próbáltam is úgy élni, mintha mélyen hívő katolikus lennék. Nem ment.
Egy akkor még bizalmas barátnőm Zorbát idézte: „táncolni kell, és akkor majd megjön a zene is”. Én semmiféle zenét nem hallottam később sem, és azt is egyre világosabban láttam, hogy a templomba járás még nem garancia ezeknek az embereknek az erkölcsösségére. Amit korábban csodáltam, tudniillik a hitükből fakadó magabiztosságot, egyre inkább úgy láttam, mint indokolatlan magasabbrendűségi tudatot, amelynek a magaslatáról lenéznek az olyan, porban kúszó-mászó emberekre, mint amilyen én is vagyok. A farizeusság mindig hatékonyabb. Meg könnyebb is. Rögtön lehet menni a kasszához. (212.) Kezdtem megkérdőjelezni a tanítások jó részét is. A teremtő Isten léte soha nem vált kérdésessé számomra, sőt még az sem, hogy valamiképpen uralhatja az életünket, de nem tudok hinni a megváltásban, a testben való feltámadásban, a halál utáni örök életben. Az Isten létében és az Istenben való hitet igyekszem én sem összekeverni; „egy magam módján hívő”, magamat csak ökumenikus pogánynak aposztrofáló ember vagyok, aki számára vigasztalóak Iványi Gábor szavai: nem az számít, hogy hisz-e valaki Istenben, hanem az, hogy átsugárzik-e rajta Isten létezése.
Számomra az örökkévalóságban való jelenlét a megszületéstől a halálig tartó földi létezést jelenti, az egykor élőknek pedig [e]gy egész örökkévalóság őrzi […] sorsát.[25] Abban hiszek, hogy mindig van, lesz egy egyes szám első személy, aki azt mondhatja magáról, „én”. (Jól emlékszem arra a gyerekkori pillanatomra, lehettem 7–8 éves, amikor az utcán egyszer csak elkezdtem mondogatni magamban, hogy „én”, „én”, „én én vagyok”. Hihetetlen megérzése, pillanata volt ez az egyediség tudatosulásának, a szavakba öntés lehetősége nélkül.) Az egyházakat földi intézményeknek tartom, amelyeknek ahogy kezdete volt, úgy vége is lesz, és toleráns vagyok a nem keresztény vallásokkal is. Nem értem az európai, fehér keresztény egyházak vallásirányító öntudatát sem a többi egyház fölött. Ugyanakkor tisztelem és talán még mindig irigylem is a mélyen, megrendíthetetlenül hívő embereket, akik számára nem megszokott rutin a templomba járás, és akik a mindennapokban is becsületes, egyenes emberek. Elérzékenyülök egy templomba belépbe, vagy egyházi zenét hallgatva, elcsuklik a hangom, ha Teréz anya – állítólagos utolsó – gondolatát idézem: Ha van Isten, kérem, bocsásson meg nekem.[26] Ha van! Hát, még ő is kételkedett nehéz perceiben… Újra és újra mélységesen megrendülök Pilinszky sorain: Végűl mindíg Isten útját követtem, / bár színem fekete. / Ezért, ha egyszer elfogadtatom, / úgy leszek az üdvözültek sorában, / mint leeresztett sötét zászló, / becsavart lobogó, / szótlanúl és jelentés nélkűl, és mindeneknél boldogabban.[27] Valahol úton vagyok még, amikor a csend mélyén magát a Csendet, Istent faggatom. Ezért is fontos számomra Nüsszai Gergely misztikája, mert Isten lényegének megismerhetőségét ő sem vallotta, igaz, hitt Jézus Krisztusban mint Isten megváltó fiában és az általa megkapható affirmatív istenismeretben.
A betegségem alatt viszont semmi kedvem, erőm nincs Isten létéről vagy mibenlétéről, Isten és a halál viszonyáról elmélkedni, vagy akárcsak személyes, meghitt viszonyra törekedni vele. Pragmatikus és kemény vagyok. Ezt adtad? Na, meglátjuk, mire megyünk ketten! Újabb megpróbáltatást adsz? Még keményebb leszek! Egyetértek Visky András Esterházyhoz írott szavaival: Istennel szemben – a testi szenvedések ügyében – mindig igazunk van. (95.) Néha azért egy-egy „Istenem”, „Istenem, mi jön még?” sóhaj, fohász kibukik belőlem, de ez csak amolyan megszokott szófordulatként, nincs mögötte alázatos odafordulás, mert nem gondolom, hogy annyira figyelemmel kísérné a sorsomat. Nehezen igazodom el rajtad, de fölteszem, ez a dolgok rendje. Laudetur. (187.)
(És akkor vajon mire jó ez?)
Amicus certus in re incerta cernitur. A hűséges barát a nehéz helyzetben mutatkozik meg. Ha ebből a bölcsességből indulok ki, szükségem volt már erre a pofonra, ha nem is ekkorára, hogy élesebb kontúrt kapjanak az életemben jelenlévő emberi viszonyok. Mindig is érzékenyen érintett az emberek hozzám való viszonyulása, habár ez éppen az olyan betegségeknek is komoly kiváltó oka lehet, mint a hasnyálmirigyrák. És biztos vagyok benne, hogy nem tesz jót a gyógyulásomnak sem.
Ha egyáltalán gyógyulok. Még mindig sokszor vagyok fáradékony, főleg, amikor a kemoterápia egybeesik egy melegfronttal, ilyenkor akár másfél-két napot is alszom kisebb megszakításokkal. Nem tudok hízni, erősödni, pedig pofátlanul jó az étvágyam (171.), évek óta nem ettem annyi szalonnát, kolbászt, tepertőt, virslit, sonkát, főtt tarját, mint ezekben a hetekben; a szervezetem hiányolja a fehérjét. A gyomortáji diszkomfortérzet, gyomorfájdalom, néha görcs nem múlik, ráadásul a harmadik CT olyan helyzetet jelez, ami ezt megmagyarázná, ugyanakkor mégis nyugtalanító. Várom a kemoterápiás kezelések végét, és azt, hogy mennyi idő alatt heveri majd ki a testem a féléve tartó folyamatos mérgezést. Ha kiheveri, ha ki tudja heverni. Ha…, ha…, ha… Egymásnak ellentmondó információk zúdulnak rám: a gyomortáji fájdalom soha nem fog elmúlni (ezzel azért nehéz lesz megbarátkozni); az egyre erősebbé váló neuropátiás lábfájdalom, amit én már a cukorbetegség szövődményének gondolok, majd elmúlik (nem hiszem), a vénák megkeményedése megmarad (remélem, nem) és így tovább. A régi életem, vágyaim, testem megváltozását könnyebben el tudnám fogadni, ha egy munkával, olvasással telő, viszonylag komfortos életet tudnék majd élni, a régihez leginkább hasonlót. Jelen pillanatban alig tudok valamit dolgozni, a műtött rész miatt nem tudok sokáig ülni, fekvés közben pedig nem merem sem a notebookot, sem a laptopot a hasamra tenni, még párnákon keresztül sem, mert szinte érzem a rossz elektronikus kisugárzásukat. [S]emmi kétség: a rák nagyon szemét dolog.[28]
A betegségemről, a műtétről csak keveseknek beszélek, bár a számuk az idő múltával mégiscsak szaporodik. Mintha attól tartanék, hogy a kimondott szavakkal a lelkem keménysége is lágyulni fog, és a hallgatásom helyét átveszi a panaszáradat. És vajon akkor mire jó most ez az egész betegségnapló (vagy inkább csak naplóféle), „betegségreprezentáció”? Hogyan is értelmezzem a magam számára azt, hogy szöveggé válik az életem, miközben nem töprengek túl sokat az írásmódomon, a szövegem poétikáján? Terápiaként? A felbomlott testi rend és a megváltozott tudat visszaállítására tett narratív kísérletként, a gyógyulás reményének történeteként – ahogy Keresztury regényéről írják?[29] Készülődésként az újabb megpróbáltatások fegyelmezett elviseléséhez? A bennem szerencsésen eltemetett szépírói ambíciók felbugyborékolásaként? (Olyan ambícióm természetesen nincs, hogy a betegségek, kórtörténetek jeles regény- és naplóírói hagyományába beírjam magam…) Vagy a nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek gesztusaként, amivel most már szinte nyilvános ez az én nagy-nagy bajom (170.)?
Esterházyhoz hasonlóan nekem sincs mindig öregségtudatom (138.), jó pillanataimban végtelennek látom a jövőt, ahol még teljesülni fognak a korábbi vágyaim; igaz, ehhez alapjaiban kellene újragondolnom az eddigi életem. Lehet, hogy erre figyelmeztetett a betegség? A jövő nyitott. De oly jó volna még maradni / elüldögélni még egy kicsikét / beszélgetni hallgatni erről arról / a döntő pillanatot halogatni / mely eldöntetett volt már hamarább.[30]
[1] Bibók Beáta: Ellopott gyermekkor. A parentifiáció jelensége. Önfeláldozás gyerekkorban, felnőttkorban és a párkapcsolatokban, Libri Könyvkiadó Kft, 2026.
[2] Térey János: Boldogh-ház. Kétmalom utca. Egy cívis vallomásai, Jelenkor, 2020, 76.
[3] Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban
[4] Euripidész több darabjának exodikonja.
[5] Keresztury Tibor: Hűlt helyem, Magvető, Budapest, 2021.
[6] Kácsor Zsolt: Pokoljárás Bipoláriában, Kalligram, Budapest, 2023.
[7] Hocza-Szabó Marcell: https://www.kulter.hu/2024/07/kacsor-zsolt-pokoljaras-bipolariaban-kritika/.
[8] Kay Redfield Jamison: A nyughatatlan lélek. Egy mániás depressziós pszichológus visszaemlékezései, Park Könyvkiadó, Budapest, 2005.
[9] Nádas Péter: Saját halál, Jelenkor, 2015.
[10] Vö. Bencsik Orsolya: A rák segédigéi, Tiszatájonline 2016, https://tiszatajonline.hu/irodalom/a-rak-segedigei/.
[11] A zárójelbe tett számok a Hasnyálmirigynapló mottóban említett kiadásának az oldalszámaira utalnak.
[12] Michel Houellebecq: Megsemmisülni, Magvető, Budapest, 2023.
[13] Kovács Gábor: Úton, de milyen vég felé? Kommentárok Esterházy Péter Hasnyálmirigynapló című kötetéhez, https://www.epa.oszk.hu/01000/01014/00142/pdf/EPA01014_hid_2016_12_146-150.pdf.
[14] Susan Sontag: A betegség mint metafora, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983, 17.
[15] Christoph Ransmayr: Egy félénk férfi atlasza, Kalligram, Budapest, 2024.
[16] Christoph Ransmayr: Cox vagy az idő múlása, Pesti Kalligram Kft., Budapest, 2018.
[17] Christoph Ransmayr: A jég és a sötétség borzalmai, Alexandra Kiadó, Budapest, 2002.
[18] Apokaliptikus testek és terek feminista módra. Tina Pippin könyvét olvasva, Studia Litteraria, Debrecen, 2001, 22–36, 28.
[19] Jékely Zoltán: Új évezred felé
[20] Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1972.
[21] Szilasi László: Luther kutyái, Magvető, Budapest, 2019, 29.
[22] Szilasi: i. m., 112.
[23] Utalás a Minden végzet nehéz (Something’s Gotta Give) című romantikus vígjátékra, 1:20:9.
[24] Utalás József Attila Óda című költeményére.
[25] Pilinszky János: Sírvers
[26] Teréz anya: A sötétben…, Jöjj, légy a világosságom! „Kalkutta Szentjének” személyes írásai, Vigilia Kiadó, Budapest, 2008.
[27] Pilinszky János: Bár színem fekete
[28] Houellebecq: i. m., 630.
[29] Kazsimér Soma: Beteg test beszél, https://litera.hu/magazin/kritika/beteg-test-beszel.html.
[30] Borbély Szilárd: Ha menni kell
(A borítókép Nemes Anna munkája. Forrás: orszagut.com.)
Hozzászólások