Egyes számú döntés: nem fogok Závada Péter pályájának korábbi vagy párhuzamosan futó rétegeiben viszonyítási pontokat keresni a Mész című verseskötethez. A kötetborító egy befelé vezető utat kínál fel – a bejárat, a felfelé induló lépcsők még látszanak, az, ahová visznek, nem: engem persze az érdekel, ami odabent van.
Haladási irányból legalább kettőt javasol a könyv maga: az egyik lineárisan vezet, szövegtől szövegig. A másik kulcsszavak alapján rendezi újra a könyv anyagát, mint blogbejegyzések aktív címkéi, amelyekre rákattintva a blogmotor újrarendezi a bejegyzéseket egy tematikus-paratextuális bontásban. A kulcsszavak önmagukban meglehetősen tág asszociációs mezőt mozdítanak be, vannak igék (remeg, zuhan, zörög), és persze vannak főnevek (nap, szem, öböl, öl, kút, báb, ék, hal, hús, iokaszté stb.). Tájékoztatóul kevesek, útvonaljelzőként épp elégségesek.
A versek egyik visszatérő stratégiája a hasonlatokban, hasonlításokban érhető tetten. Závada Péter rendszeresen hasonlít olyasvalamihez, ami szórja vagy akár ki is oltja a jelentést. A különös az, hogy ilyesfajta stratégiákkal leginkább a költészeti nyelv ironikus regisztereiben élt korábban a magyar költészet – Závadánál ezek, úgy érzem, komolyan vett, valamiféle jelentésszakadékokat nyitó megoldások lehetnének, vagy esetleg a meghökkentés/katarzis katalizátorai: „mint a szög, mikor elsőre nem üti át / a fejzsírt” (57.) – ez például ennek a stratégiának a radikalitásában sikerült változata. Ugyanakkor a kötet legszembeötlőbb sikerületlenségeit is épp a hasonlatok környékén vélem tetten érni. Az alábbi példák a hasonlathoz valamiféle fontoskodó túlbonyolítottság képzetét is társítják, afféle fáradt analógiakereséssel, ami jelentéskioltásnak kevés, szakadékosságnak sekély: „összehúzódhat ütemesen / a délelőtt, akár a torok perisztaltikája” (22.); „Leválasztom magamról / a hiányodat, mint egy foghíjtelket.” (8.); „Olyan vagy, mint a fagyott írisz / egy szökőárba zárt fulladás / kékjében.” (65.) Olyan példákat is találhatunk, ahol a hasonlat kevésbé bonyolult ugyan, konkrétsága viszont nem érzékletessé teszi az analógiát, hanem valami kifejtetlenség, konvencionalitás vagy pontatlanság érzetében hagy bennünket: „belül sötét: puha és ropogós, / mint a csótányirtás” (49.); „puha szőttesként hullik le rólam a felejtés / leple” (12.); „már csak a félelem / tartott ébren, mint az éknek / használt vasrúd a pálinkáspultot”. (37.) Jellemző, hogy ez utóbbi hasonlatot mintegy kénytelen továbbmagyarázni, tovább-bontogatni a vers: „egy hosszúkás, hegyes látványt / kerestem” – hiszen az eredeti hasonlatba mintegy bele van kódolva a pontatlanság – eldőlne a magyarázat, a kifejtés nélkül.
A sikerültebb hasonlítások jellemzően a konkrétság felé mozdulnak – ahogy a már idézett, fejzsírt átütő szöget felvillantó hasonlat is, vagy az alábbiak: „Két / párhuzamos izgalmat aligha bírna el / egyszerre keringésem, mint a jakuzzit / és a szaunát karácsonykor a vidéki / panzió áramkörei.” (11.); „olyan / óvatosan lépked a zörgő avaron, / ahogyan egy bekapcsolt mikrofont / tesznek az asztalra vissza.” (15.) Ezek egy gépi/technikai, illetőleg jellegzetesen városi tapasztalatvilág konkrétumai – egyazon irányba mutatnak az asszociációk. Egy másik jellegzetes Závada-asszociáció a könyvben a nyelvtani formulák és általában a metanyelv felé nyit. Ezek már nem kizárólag hasonlatok terében jelennek meg (verscímmé is válnak: Accusativus, Genitivus, Nominativus), ezért a továbbiakban is érdemes kitérni rájuk. Az ilyen jellegű hasonlatoknál maradva egyelőre, van köztük olyan, amelyik egy nyelvtani kategória primer voltából kiindulva rendel hozzá egy indokolt, bár csekély megvilágító erejű képzetet: „meztelenre kellett vetkőzniük / – mint az alanyeset” (39.). Máshol a képzettársítás szellemesebb, különösen ha azt is hozzászámítjuk, hogy egy vízparti vakáció konkrétumainak nyomait örökíti meg a szöveg, naplószerűen: „hideg lesz, mint egy viszony- / szóban, kabát kell, mondod”. (28.) Ez a visszatérő metanyelvi képzetkör valamiféle hűtéseffektus a könyvben, a távolítás eszköze, hiszen sok esetben érezhető a rejtőzködő élményszerűség, konkrétság a versek mögött, akkor is, ha nem biográfiai tényeknek, hanem általánosabb tapasztalatoknak próbáljuk megfeleltetni őket.
Költői összekapcsolásokat, asszociációkat nyilván nem csupán hasonlatok révén lehet létrehozni, hanem például különféle nyelvi regiszterek, beszédmódok társítása révén is. A metanyelvi és a denotatív nyelvi rétegek egymásmellettisége például újra és újra megjelenik a Závada-versekben, és ezek az említett hűtés-effektus miatt funkcionálisan jól beépülnek a szövegekbe: „Ahogy kiejtem, a földre zuhan / a neved, és meglazítja a foghíjas / parketta léceit” (17.) – itt például egy kellőképpen pontos remetaforizáció működését figyelhetjük, ahogyan a „kiejtés” hirtelen eredeti értelmét is visszanyeri. Ugyanennek a versnek a közelében maga a nyelvi jelölés ténye válik metaforikussá: „attól félek, hogy ha kinyílik is / valahol egy ajtó, végül nem lesz, / aki bejöjjön rajta, hogy a névmások / már jó ideje nem jelölnek senkit”. (16.) Egy olyan kötetben, amelyik egy anyag nevét kapta címként, fontos, hogy a nyelv is anyagként viselkedjék.
Nyelvi rétegeket társítanak egymáshoz azok a versek is, amelyek a kötet egyik lehetséges csúcspontját jelentik: a rögtön a zárlat előtt olvasható, címadó Mész, illetve az Aszfalt. Itt a természettudományos-ásványi és a személyes-vallomásos beszédformák keverednek egy visszafogott Nemes Z. Márió hangjára emlékeztető módon, de attól a személyes érintettség színre vitelében elrugaszkodva ír Závada Péter emlékezetes verseket. Mindkettő gyászversként olvasható, a fekete és a fehér szín mintegy tükröződésben mutatja a két szöveget, amelyek hasonló logika szerint építkeznek. A fekete színhez a következő, értekező szövegekből ismerős hangnem társul: „Te is a kőolajból vétetsz, de én nem tudom, / milyen lehet egy elhalt szervezet bomlás- / termékének lenni. Kisebb mennyiségben / az anyakőzetben is megtalálható vagy, / mikor onnan bányásznak, a színed sötét.” (69.) A fehér színre épülő változat ennél semmivel sem vigasztelibb: „Aligha kétséges, hogy a mészkő minden formája, / tehát a te csontjaid egy része is, valamikor oldott / állapotban volt a tengerben, anya. […] / A mészégetés alapanyaga a mészkő, kalcium-karbonát. / Apró kalcitkristályokból állsz, anya. Ezer Celsius-fok körüli / hevítés hatására szén-dioxidra és kalcium-oxidra esel szét.” (71.) Végső soron ez a nyelvi regiszterkeverés is a távolítás hatásmechanizmusát lendíti működésbe. A személyesből egy fanyar, groteszk és mégis analitikus, eklektikus nyelvbe érkezünk.
Egy teljes verseskötettel kapcsolatban talán túlzott elvárás azt firtatni, „miről szól”. Závada Péter versei dominánsan ugyan valamiféle emlékezői pozíciót működtetnek, ahonnan olykor szakítás(ok)ra, máskor gyászra nyílik rálátás, de egészében mégsem mondható el, hogy maga a könyv erről, ezekről szólna. Mint nemzedéktársai közül sokan, Závada Péter is elbújik a konkrétumokban, a tetten érhetőségtől és a túlontúl direkt referenciáktól ódzkodva. Ennek eredményeképpen a legtöbb kötetbeli versből igazából egy-egy helyzet, egy-egy képfoszlány marad felidézhető a hosszabb távú memóriában. Az, ahogyan egy zaj egy helyszínhez vagy egy érintéshez társul. Vagy az, ahogyan a test hibáira vagy félresikerülő működésére irányuló tekintet ezekben a látványokban fedezi fel az életnek valamilyen általánosabban is érthető aspektusát.
A konkrétság poétikájának a kötetből is jól érzékelhetően vannak még erőtartalékai: „Nedves tenyereim közé szorítom a tömlőt, / mint dudás a sertés húgyhólyagját.” (58.) Ez egyszerre pontos és poétikus, a meghökkentő konkrétság elvén alapuló kép. „Mint a csontból kifőzött emlékezet” (55.) – mondja egy másik vers, egy gyöngyöző leves képével kapcsolva össze az emlékezést. Visszaérkeztünk a hasonlatokhoz – az idézett szövegrészek a megfoghatóság felé közelítik Závada Péter verseit. A töredékesség, utalásszerűség, kibillentés stratégiái ugyanakkor az egykori Telep-csoport egyik lehetséges közös nevezőjeként nyomokat hagytak a Závada-kötetben is. Ebben a versnyelvben a nagyjából egy könyvoldalnyi szöveg valamiféle hangulati hurok felé vezet, felvillanásokban értesülünk egy helyzetről, viszonyról, amelyiknek egyszerre legfeljebb töredékeit láthatjuk át. Annak alulnézetes lényegét, ha úgy tetszik, hiszen ezek a versek nem félnek attól, hogy az esetlegest, a véletlenszerűt nagyítsák ki egy-egy ráközelítésben, valamiféle dekonstruált definíció funkcionalitását rendelve hozzájuk. Ez a poétika úgy óv meg a pátosztól, hogy közben az evidens iróniába sem csúszik bele. Závada Péter könyvében folytatódik a posztironikus költészet története. Címadásai, sajátos metanyelvi játékai, sikerültséget és sikerületlenséget egyaránt eredményező hasonlat-stratégiái a kortárs költészeti mezőnyön belül egyénítik, felismerhetővé teszik. A Mész még nem költői mestermunka, de már vitatásra, elmélyülésre, azonosulási kísérletekre ösztönző teljesítmény.
Závada Péter: Mész, Jelenkor, 2015
(Megjelent az Alföld 2016/12. számában.)
(Kiemelt kép: könyvesblog.hu)
Hozzászólások