gyűjtemény
volt egy képeslapgyűjteményem,
azokról a bikinis csajokról, a kilencvenes
években, akiknek mára egész biztosan
lepergett fenekükről a tengerhomok.
kitolt dombok az ég felé, pálmafás délelők,
árnyéktalan élmény, nyári tenger, félrecsúszott
kísérlet volt kitalálni, hogy melyik csípő,
boltos medence milyen lelki alkattal tud
csak beteljesülni igazán. látogatók, finnyás kóstolgatók
vagyunk mi csak ezen a partvidéken. a homok
megszárad, lepereg, akár a képsor.
két titok van: a megőrzés és a befogadás.
kávét cukorral
legelőbb azt a hármat néztem,
kik letipegtek a teraszról,
majd eszembe jutott, aki
amcsiba disszidált, és itt
hagyott mindent kalandból.
kávét ittam és ásványvizet,
április végi szél söpört.
a teraszon két férfi egyszerre
intett, hogy fizet, pedig még
alig ittak a sörükből.
virágok szirma a szomszéd
kertből behavazta a délutánt,
arra az amcsi nőre láttam,
ki húsos volt és meggyízű,
de nevetve mondta, mennyire utál.
azóta persze eltelt húsz év,
a kávét egy cukorral iszom.
míg nőket lesek a teraszról,
ez is úgy jön, talán a korral,
pereg a meggy-, a nőszirom.
különben őszül bent a táj is,
erre még nem láthatnak ők.
gesztenye között meggy virágzik,
tárcám keresem, s a zakóm,
de nem értik még a készülőt.
délután fél kettő lehet, mert
alig van még árnyékom. inget
igazítok, lényeget. arra az amcsi
két halomra hordja a szél a vágyam,
itt lent az a három, most már mindegy…
végül is amcsi tök messze van,
itt meg, mire tipeg ez a három?
örülhetnék a vannak is, hogy
tűz a nap, s élhetek kicsit,
mielőtt még végleg elkiabálom.
(Megjelentek az Alföld 2019. márciusi számában.)
Borítókép forrása: Pxhere
Hozzászólások