Korpa Tamás: A lombhullásról egy júliusi tölggyel
Mekkora egy erdő. Meddig ér egy erdő.
Milyen egy erdő.
Középhegység, ami már megizzaszt, de hágóvas még nem kell hozzá. Türelmesen, lépésről lépésre, rétegenként épített csúcsok, a növekedés halvány emlékével. Kitartóan koptatott csúcsok, hamar megszokható, azaz otthonos szomorúsággal. A csúcs, ami feledhető, mert nem elfed, nem uralkodik, nem néz le.
Az arányos hegység.
A mellérendelt erdőben minden kuriózum. Minden egybenő, mégis pontszerű. Ami a pontok között van, az a harsányzöld, ami nélkül nincs különálló, nincs különleges, azon átrágom magam, mint lombporszívó egy alföldi udvaron.
Ami két pont között van – azt is megírni. Hagyni megíródni. Megírva lenni hagyni. Azt is hagyni.
Az anyag (anyag!) bátor egyneműsége, a klorofillmassza, levélhegyek mélysége. A levélnyél szűkülete, a gyilkos levegőrög. Egybefagyott patak a csontozókés alatt.
Egyetlen spenótlevél a turmixgépben.
Az erdő, per definitionem, sűrű. Az erdő a részletekig kidolgozott. Az erdő láthatatlan.
A fa a megszemélyesítés maximuma. A magában állóság végső lehetősége. A megmozdíthatatlan félelme a mozgástól – láncfűrészzaj és szószakadás. A láncszem kiszolgáltatottsága, az egyediség ábrándja. Fa, belül, magában.
Filmjelenetek egy remete kertjében, automata garázskapu, biometrikus arcfelismerő, természetes önazonosság. Fagyalsövény és veszteglő statiszták.
Fametszés sniccerrel a parkban, tökéletes, tobzódó jelzők. Bokaficam a telepített fenyves sprődszőnyegén, gyantaszagban.
Ugyanazt a helyet meglátogatni, az ismétlés minimális lehetőségfeltételei nélkül. Ugyanitt a struktúraismétlések zavarba ejtő, nyilvánvaló és ettől éppencsak nem émelyítő túlzásai, az ismétlés szélsőértékeinek mániákus (tehát szimpatikus) keresése. Ugyanott, magunkban bolyongunk. Bejárunk.
Hol kezdődik az erdő.
Korpa Tamás: A lombhullásról egy júliusi tölggyel, Kalligram, 2020.
Hozzászólások