Csapda
Ha visszajönne a halott barát,
nem barát volna már: az ismerős
mosoly mögül kitűnne pőrén
(halottak nem színlelnek!) a gyanakvás,
hogy mire készülök, nem akarok-e
csapdát állítani – de esküszöm,
én ilyet soha, még ha meg is fordult
a fejemben, de ő volt az oka,
ő sugározta a csapdát szorongva.
Ezt nem lehetett szóba hozni persze,
hiszen én ilyet soha, és belőle,
ki mondja meg most már, hogy mi sugárzott.
Próbálom csak az ismerős mosolyt
rögzíteni az emlékezetemben,
nem a sugárzott, mágneses gyanakvást.
Fölmenni a színpadra
Öszeszorul a torkom, mindenem,
ha előjön a régi arcom, sőt,
mikor még szólt a régi hangom is,
és magabiztosan, érdekesen
végeztem mindent. Sajnos nem törődött
senki velem, még pajzsra is emeltek.
Meg sose buktam, csak belém hasít,
hogy olyasmiben voltam bonviván,
vittem a bőrömet könnyelműen
vásárra, ami nem ütötte meg
a tisztességesség színvonalát.
Bár tudnám most törölni. Vagy törődni
a múltammal, gyengéden visszafogni,
vagy fölmenni a kínos jelenetben
a színpadra, s ha jól csinálom is,
lelökni onnan energikusan.
Futás közben
Meddig kell szaladni, hogy odaérjek
egy olyan pontig, ahol visszanézve
azt mondhatom: elég? Csak nekem
kell ez a folytonos, eszeveszett futás,
mások a nyugalmat is ismerik,
képesek például horgászni menni,
vagy olvasni vastag regényeket.
De mit lehet futás közben csinálni?
Magam mellé venni egy társfutót,
lihegve rá-ránézni, egyetértést
kívánni, kunyerálni, kicsikarni,
harmóniát kínálni, ahogy lihegve
szemünkön átvillan a nyugalom.
(Megjelent az Alföld 2021/2-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, feLugossy László munkája.)
Hozzászólások