Címtelen föld. Fiatal erdélyi metamodern líra (André Ferenc és Horváth Benji válogatásában)
A Címtelen föld című, a Fiatal erdélyi metamodern líra alcímet viselő antológia tökéletesen professzionális munka, a legmesszebbmenőkig sikerre ítélt kötet. Adva van egy magyar közegben kisebbséginek, határon túli irodalomnak nevezett konglomerátum, nevezzük erdélyi vagy romániai magyar irodalomnak, amely, tegyük a szívünkre a kezünket, irodalomtörténeti tényként sok esetben nem súlyának megfelelő pozíciót tölt be, tele a magyarországi közvélemény számára ismeretlen nevekkel, másrészt azt is tudjuk, hogy általában kb. kik és miért foglalkoznak határon túli irodalommal – sok esetben azok és úgy, hogy a határon túli írók nagy része sem tart igényt az ilyen típusú „foglalkozás”-ra. Ez az irodalom tehát most egy generációs antológiát kapott, ami persze korántsem újdonság, bár a „fiatal” jelző azért még mindig érdeklődést kiváltó hívószó – és nemcsak ez! Hanem az is újdonságszámba megy, hogy ez a territoriálisan és generációsan meghatározott irodalmi csoportosulás rendkívül progresszív módon egyúttal hozzárendelődik egy új irodalmi irányzathoz, elméleti trendhez – és úgy rendelődik hozzá, hogy kap egy elméletileg magas szinten álló, önálló tanulmányként is megálló előszót.
Adva van tehát minden a sikerhez, ami körülbelül ezt jelenti, hogy ráirányuljon a kritikai figyelem egyrészt az antológia szerzőire, másrészt az erdélyi irodalom belső folyamataira, harmadrészt pedig a címbe emelt irodalmi irányzat jellegzetességeire. E három komponens egyúttal azt az igényt is bejelenti, hogy az erdélyi irodalmi folyamatok a magyar irodalmi progresszió élére kerüljenek, hiszen minden, a magyar vagy magyarországi metamodern irodalommal foglalkozó szakirodalomnak ezután kötelező számot vetni az erdélyi jelenségek kapcsán elmondottakkal, egytértő vagy kritikai álláspontot kinyilvánítania. Tényleg azt kell mondani, hogy az utóbbi évek-évtizedek egyik legprofesszionálisabban átgondolt irodalmi antológiájáról van szó, amely már most megkerülhetetlennek látszik nemcsak az erdélyi, hanem általában véve a magyar irodalmi folyamatok tekintetében – és ezért a kötet szerkesztőit, André Ferencet és Horváth Benjit a legnagyobb dicséret illeti. A fenti véleményemet annak fényében is fenntartom, hogy a továbbiakban az antológia előszavának bizonyos ellentmondásait, vakfoltjait próbálom szóvá tenni – már csak azért is, mert – a versek mellett – rendkívül jelentős súlyúnak, a versekkel azonos fontosságúnak érzem az előszó értelmezését.
Amikor az előszó szerzői a határon túli, kisebbségi, erdélyi irodalom jellegzetességeiről írnak, Balázs Imre Józsefre hivatkozva, akkor abszolút védhető az argumentációjuk: „A mi elgondolásunk leginkább a Balázs Imre József által javasolt megközelítéshez illeszkedik. Ő úgy véli, az »erdélyiség« magában az írás aktusában kevésbé, inkább az olvasási attitűdben ragadható meg. Így egy erdélyi szerző által létrehozott mű olvasható referenciálisan, valamint beillesztve a nyugati kánonba, a kelet-közép-európai irodalom kontextusába, a magyar irodalom történetébe vagy az erdélyi irodalomtörténetbe, »aszerint, hogy milyen olvasói stratégiát működtet a befogadó, milyen kontextusokat mozgósít a szöveg elhelyezéséhez«.” (5.) Majd pedig: „Az antológia szerzői nem feltétlenül nép-, illetve nemzetideológiai erővonalak mentén tájékozódnak. Számukra Trianon nem annyira trauma, hanem inkább alaphelyzet. Nem az a kérdés, hogy kinek van igaza és ki hova áll, hanem az, hogy mit lehet kezdeni ezzel az egésszel. Nem a jó–rossz, román–magyar, többség–kisebbség vagy egyéb bináris oppozíciók mentén képződik meg az identitásuk, hanem egy fluid, heterogén tapasztalás nyomán, mindenféle összetett alanyok és állítmányok súrlódásában. Sőt, egyénenként gyakran eltérő politikai, esztétikai és kulturális értékeket képviselnek. És bár léteznek közöttük különféle párbeszédek, mégsem csoportosulásról van itt szó.” (6.)
Azért idéztem bővebben, mert – amit rendkívül fontosnak érzek – az antológia válogatói és egyúttal az előszó szerzői éppen arra hibára mutatnak rá, amely az ún. kisebbségi irodalmakat leginkább sújtja – a távoli tekintet homogenizációjára. A „fluid, heterogén tapasztalás” hangsúlyozása itt a territoriális-ideológiai kereteket érinti, miközben a poétika szintjén André Ferenc és Horváth Benji álláspontja az, hogy „[a]z antológia költőinek líráját olyan jellegzetes érzékenység és logika szervezi, amelyet mi metamodernnek nevezünk”. (7.)
Hogy néz ki ez a metamodern logika és érzékenység? Az ezzel a kérdéssel foglalkozó rész első fele éles kritikával illeti a posztmodernt mint jelenséget, az előszó szerzői Selyem Zsuzsa meghatározását idézik, eszerint „[a] posztmodern megismerhetőség iránti szkepsziséből lett a tények fékevesztett ignorálása; távolságtartó iróniájából az önfeledt, egoista cinizmus; annak belátásából pedig, hogy az eredetiség minduntalan tovaillan, lett az alkalmazkodás, a konstruált elvárásoknak megfelelés, vagyis a személyes felelősséget hárító, aktuálprimitív törzsi viszonyulás”. (7.) Ezt a kizárólag negatív értékítéletet tovább erősíti egy-egy Borbély Szilárd- és David Foster Wallace-idézet és -utalás: „Borbély Szilárd pedig, némi túlzással, egyenesen azt állítja, hogy »a posztmodern a Történelem élősködője«. / David Foster Wallace egy esszéjében rávilágít arra, hogy a posztmodern kiváló eszköz a hatalom fékevesztett cinizmusának, arroganciájának és korrupciójának leleplezésére, viszont a konstans, zsarnoki irónia megbénít és ellehetetlenít minden progressziót. Ezért szorgalmazza, hogy vissza kell találni az autenticitáshoz, vagy fel kell tárni az őszinteség új formáit.” (8.)
Annak fényében meglepő és ellentmondásos ez az egyoldalú negatív értékítélet a posztmodernnel foglalkozó gondolatmenet elején, hogy a továbbiakban – a metamodern elméleti irodalomra hivatkozva viszont, konkrétan van den Akker és Vermeulen 2010-es, Notes on Metamodernism című vitaindító esszéjére – olyan állítások hangzanak el, amelyek már korántsem ennyire negatívak, sőt: a posztmodernt a metamodern részeként képzelik el, amelyet – a metamodernt – a két nyugati teoretikus a következőképp definiál: „egy tipikusan modern elköteleződés és jellegzetesen posztmodern eltávolodás közötti oszcilláció jellemzi. Ezt az érzelmi rendszert metamodernizmusnak nevezzük. A Görög–angol szótár szerint a »meta« előtag olyan fogalmakra utal, mint a »vele« [with], »közötte« [between] és »túl« [beyond]. A »meta« ezen konnotációit ehhez hasonlóan, de nem véletlenszerűen alkalmazzuk. Azt állítjuk, hogy a metamodernizmust episztemológiailag a (poszt)modernizmussal, ontológiailag a (poszt)modernizmus között, történetileg pedig a (poszt)modernizmuson túl kell elhelyezni.” (11.) Illetve, még erőteljesebben: „A metamodern semmi esetre sem a posztmodern tagadása…” (12.) Nincs itt valamiféle ellentmondás? A Selyem Zsuzsa-féle álláspont argumentációja nem épp ellentétes a holland szerzőpáros véleményével?
Mint látható, ebben a metamodern-koncepcióban – legalábbis az előszó szerzőitől vett rövid idézetekben – a posztmodern nem Selyem Zsuzsa-i, Borbély Szilárd-i, David Foster Wallace-féle negatív értékítélet által eltávolított jelenség, hanem egy szélesebb szintézisben megőrzött jelenlétként mutatkozik meg. Ez eléggé ellentmondásos számomra, amely ellentmondásnak nincs köze ahhoz az irányzat pozicionáltságát érintő kételyhez, miszerint az egymást követő művészeti-irodalmi irányzatokat ilyen primér módon meg lehet-e feleltetni a hegeli tézis–antitézis–szintézis (modern–posztmodern–metamodern) elméletnek. Ezen túl is van néhány megjegyzésem:
1. Borbély Szilárd mondata nem egy posztmodernnel foglalkozó, azt kifejtő írásban hangzott el, hanem pusztán egy odavetett megjegyzés a Telep-csoport blogkultúrájára reflektálva: „A Telepet a történelem utáni szerzők hozták létre, amennyiben az idősebb nemzedékek tudatában az 1989-es évnek van még történelmi korszakjelölő jelentősége. A Telep ezért posztmodern utáni is, hiszen a posztmodern a Történelem élősködője. A Telep pusztán a kibernetika és a digitalizáció terméke, hiszen egy blog a blogok közül.” Ennek fényében számomra az „élősködő” például nem is negatív értékítélet a posztmodern irányában (mint ahogy az a Címtelen föld előszavában felbukkan), a posztmodern mint élősködő tulajdonképpen a hagymomány újraírásának és az intertextualitásnak a szinonim kifejezése (az újraírás és intertextualitás mint eljárás a modernizmus ellen irányul, a modernség múltat eltörölni, elpusztítani vágyó eredetiség- és lázadásigénye ellen). A posztmodern szövegek számára ez az „élősködés” az újraírás terepe, az intertextualitásé, a történelem és a múlt szövegeinek újrarendezése – tehát valóban parazitaként létezik azon: annak belátásával, hogy nincs objektív igazság, hogy csak egyéni, perspektívafüggő igazságok vannak, amelyek kontrollálhatatlanok, folyton kicsúsznak az azt uralni vágyó tekintet hatalma alól. Azt már csak kajánul teszem hozzá, hogy Borbély Szilárd Nincstelenek című regénye mint autofikció akár még úgy is értelmezhető, mint a történelem élősködője, újrarendezője.
2. Selyem Zsuzsa megállapítása – „[a] posztmodern megismerhetőség iránti szkepsziséből lett a tények fékevesztett ignorálása; távolságtartó iróniájából az önfeledt, egoista cinizmus; annak belátásából pedig, hogy az eredetiség minduntalan tovaillan, lett az alkalmazkodás, a konstruált elvárásoknak megfelelés, vagyis a személyes felelősséget hárító, aktuálprimitív törzsi viszonyulás” (7.) – a Borbély Szilárd-megjegyzésnél sokkal egyértelműbben negatív, azonban itt is lennének kérdéseim. Hiszen tetszetősnek hangzik Selyem Zsuzsa megállapítása, de mi van, ha mégsem igaz? Mi van, ha „a tények fékevesztett ignorálása” és „az önfeledt, egoista cinizmus” nem a posztmodern felől érkezett meg napjaink kultúrájába, politikájába? Véleményem szerint például a Selyem Zsuzsa által felsorolt negatív tulajdonságok nem a posztmodern felől jöttek jelenünkbe, hanem sokkal inkább azokból a konzervatív álláspontokból, az elhúzódó 19. századból és a modernizmus kizárólagosságot hirdető álláspontjából, amelyek a mai posztfaktum korában új erőre kaptak. Ezek az álláspontok sosem voltak posztmodernek, mert nem a radikális szkepszis, hanem a preskriptív konzervativizmus álláspontját képezték; ezek az álláspontok már a posztmodern idejében sem voltak posztmodernek, nemhogy ma nem azok. Mert hát nevesítsünk, és ne csak általánosságban intézzük el „a” posztmodernt. Hiszen kik a posztmodernek az amerikai, az európai vagy közelebből a magyar kultúrában és irodalomban? Richard Rorty, Susan Sontag, Jacques Derrida, Judith Butler, Gilles Deleuze, Edward Said, Michel Foucault, Umberto Eco, Danilo Kiš, Esterházy Péter, Nádas Péter, Parti Nagy Lajos – valóban rájuk lenne jellemző a „a tények fékevesztett ignorálása” és „az önfeledt, egoista cinizmus”? Valóban ők, Richard Rorty, Susan Sontag, Judith Butler, Jacques Derrida, Michel Foucault, Umberto Eco, Danilo Kiš, Esterházy Péter, Nádas Péter, Parti Nagy Lajos lennének a felelősek „a személyes felelősséget hárító, aktuálprimitív törzsi viszonyulás”-ért?
Nem inkább pontosan az ő konzervatív-nemzeti-népies-stb. ideológiai ellenfeleik? Nem inkább ebből a retrogád ideológiai halmazból érkeznek? Nem inkább olyanok a felelősek ezért a Selyem Zsuzsa által felvázolt mai állapotért, akik sosem voltak posztmodernek? Továbbmegyek: éppen a posztmodernek azok, a posztmodern örökség (jobboldalról kritizált) továbbgondolói azok, napjaink liberális jobboldali és baloldali gondolkodói, akikre nem az önfeledt egoista cinizmus és a tények fékevesztett ignorálása jellemző, hanem a politikailag korrekt beszédet, az ökológiai gondolkodást, a nemi és faji egyenlőséget, az LMBTQ-értékeket képviselik.
3. Bevallom, számomra túl általános és mindent magában foglalni akaró a metamodern pozíció – vagy legalábbis az a képe, amelyik a kötet előszavában megjelenik. Amikor valami egyszerre modern és posztmodern, amikor „egyszerre a kettő együtt, vagy egyik sem” (11.), akkor az nálam már szétfeszíti a fogalmi pontosság kereteit és értelmezhetetlenné válik. Amikor egy jelenség nyelvileg úgy reprezentálódik, hogy benne a „modern és posztmodern jellemzők szorosan együttműködnek: egyszerre naiv és ironikus, romantikus és realista, szkeptikus és elkötelezett, cinikus és őszinte…” (11.), akkor az már mindenre, minden szövegre érvényesíthető.
Természetesen azért is állítom ezt, mert véleményem szerint a kortárs irodalom folyamatai továbbra is posztmodern keretben értelmezhetők, de nem annak posztstrukturalista elméleti terében, hanem a posztkolonializmus, a posztmodern feminizmus, az ökokritika, a queer studies, az animal studies, a critical plant studies stb. kontextusában. (Erre a harmadik, antropológiai posztmodern elméleti térre és stratégiára az Előszóban André Ferenc és Horváth Benji utalnak is.) Ezek az elméleti irányzatok mind a posztmodern elméleti terében képződtek meg az 1980-as években, a spivaki, saidi és foucault-i intenciók nyomán gondolhatók el, és az alárendelt kiterjesztésének egy-egy stációjaként foghatók fel. Olyan elméleti bázisok jöttek létre ennek nyomán az 1980-as évektől kezdődően, amelyek az alárendeltnek (a gyarmatosítottnak, a kiszolgáltatottnak, a kisebbséginek, a nőnek, a testi fogyatékosnak, a természetnek, az állatnak, a növénynek) adnak hangot, s a kortárs magyar irodalmi alkotásokra jellemző szegénységretorika, traumanyelv, a női perspektíva szövegbe írása, a másság, az idegenség és alárendeltség poétikái ebben az elméleti keretben értelmezhetőek. És hogy miért posztmodern? Mert az ezeknek a jelenségeknek elméleti keretet adó irányzatok, tehát a posztkolonializmustól kezdődően az előbb felsoroltak a nemzetközi szakirodalomban posztmodern elméleti irányzatokként vannak jelen. Ha tehát az egyenlőtlenségek, az alárendeltségek felszámolásában érdekelt posztkolonialista, posztmodern feminista, ökokritkai stb. diskurzusok posztmodernek, akkor hogyan lehet a posztmodern „önfeledt, egoista cinizmus”-áról beszélni?
Visszatérve: a Címtelen föld nagy tétekkel dolgozó antológia, és már csak ezért is rendkívül szimpatikus. Egymással párhuzamosan regionális, generációs, irodalomtörténeti, poétikai és esztétikai tétek rétegeződnek egymásra, a fentiekben az irodalomtörténeti és poétikai tétekhez fűztem néhány kommentárt. Hasonlóan izgalmas kérdésekkel szembesülünk, ha mindezt konkrét szépirodalmi szövegek olvasásával egészítjük ki.
Az jól látható és belátható, hogy 26 költő közös nevezőre hozása szinte lehetetlen, tényleg csak nagyon nagy kontextusokban lehetséges. Másrészt pedig 26 költő mintegy 300 oldalnyi versében valóban meg tudunk találni mindent, és mindennek az ellenkezőjét is. Az antológiakritika műfaja éppen ezért óvatosságra és önmérsékletre kell, hogy neveljen bennünket. Egészen konkrétan például sok esetben kiválóan működik a kötet verseiben az André Ferenc és Horváth Benji által említett kettősségek egymásra rétegeződő, egymást nem kizáró minőségeinek sora. Azonban mivel a kötet verseinek metamodern felől való értelmezését legalábbis a fogalom kulcsszavai szerint már elvégezte az említett szerzőpáros, a következőkben – vázlatosan – az antropológiai posztmodern terminusai alapján olvasom a Címtelen föld verseit.
2012-ben kiadott, A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája című könyvemben (a továbbiakban az idézetek innét származnak) az ún. antropológiai posztmodern szövegformálás kapcsán az egyik kulcsfogalom az „identitásproblémákkal szembenéző, önéletrajzi elemekből építkező, antropológiai érdekeltségű” irodalom megjelenése. A Címtelen föld több verse már első olvasáskor olyan intim, családi terekkel szembesít,[1] amelyek alapvető jelentőségre tesznek szert a szövegformálás során, és amely terek hálózatát a családi viszonyok jelölik ki.[2] Aligha olvastam eddigi életem során olyan antológiát, amelyben ilyen sokszor jelenik meg az anya, az apa, a nagyanya.
Ezek a belső, intim terek az önéletrajzisággal építenek ki bensőséges kapcsolatot még abban az esetben is, ha tétjük nem mindig a családi viszonyok felfejtése.[3] A családi kód hangsúlyos jelenléte a szövegekben egyrészt viszonyítási pont,[4] másrészt az alapokhoz való visszatalálás esélyeként működik,[5] harmadrészt poétikaként a lírai mikrotörténet-írás eszközeivel él.[6] Ennélfogva szépen íródik rá magára az antológia címére is, a (szülő)föld, (anya)föld értelmében.[7]
A családi viszonyok a nagyon is élő családtagok közegében formálják a lírai narrátor identitását.[8] A versek tétje a legtöbb esetben éppen ezért nem az ironizálás, parodizálás, az intertextuális játék vagy a pazar nyelvi trükk és szövegmutatvány[9] – hanem sokkal inkább annak elgondolása, hogyan és miért váltam én és miért vált ő ilyenné, amilyen.[10] Ezek között az emberek között kivé, mivé lehet az én.[11] Ez a konkrét család milyen identitásképleteket ad, erősít meg, és melyeket távolít, taszít el magától, dob ki. Éppen ezért válik fontossá a távolság is – a versek fiatal (néha gyerek) énjei egyszerre részei a családnak és távolodtak el tőle. A szembesülés a családdal a saját identitás feltérképezésének lehetősége – az identitás tehát valóban egyfajta címtelen föld, olyan territórium, amelyre még nincs új név, de már a régi sem működik.
Az identitást megalapozó lírai családtörténet-fragmentumok elhallgatott-visszaidézett történetekből, traumatikus emlékfoszlányokból épülnek fel.[12] Némely esetben a vers az apának, anyának, nagyszülőnek adott hanggá válik, máskor az eltávolítás traumatikus eszköze.[13]
A lírai napló[14] és lírai önéletrajz[15] mint műfaj olyan fluid szövegtípusokat eredményez a kötet verseiben, amelyekbe egyaránt belefér a családi viszonyok tematizálása, az identitás felmérése és reprezentálása, a különböző identitásformák összehasonlításából eredő hierarchikus viszonyok feltárása,[16] de akár még a családi intimitásról egyáltalán nem leválasztható házi kedvencek (főként kutyák) versbe írása is. Azt lehet mondani, hogy „rendkívül erős a szövegek konkrét, világba nyúló, tranzitív irányultsága”, amelynek tétje nem a realizmus ábrándja és a szociográfiai felmérés pontossága, hanem „a marginalizált kollektív és egyéni idenitásproblémák és stratégiák” reprezentációja.[17] „Az irodalomnak ez a felfogása azt eredményezi, hogy visszaszerzi jogait a szerző életrajzi identitása”, eltűnik az 1990-es években kulmináló játék a fiktív lírai maszkokkal, „helyébe a szerzői önéletrajz identitásképző elemei lépnek”.
A kötet versei rendkívül sok kapcsolódási pontot építenek a kortárs magyar irodalomban körülbelül 2000 óta tartó nyelvváltási folyamattal, amely véleményem szerint az antropológiai posztmodern stratégiájának fokozatos kiterjesztését hozta magával. A családi viszonyok vonatkozásában különösen az ún. aparegények műfajának lírai átdolgozására-feldolgozására,[18] az alárendeltnek adott nyelv és a költői hang traumaszövegekkel[19] érintkező modalitására figyelhetünk fel, illetve a saját tér politikaiként való felfogására.[20] Vagyis az új erdélyi líra kapcsán is elmondható, hogy „Mindez azt is maga után vonja, hogy új hagyományképletek jelentek meg a kortárs magyar lírában, s a második posztmodernre jellemző nyelvjáték, rontott nyelv, parodisztikus-ironikus szövegalakítás fokozatosan átadja a helyét egy olyan költészetnek, amelynek meghatározó elemei az autobiográfiai kód, a test, az identitás és a szinte prózai szövegalakítás.”
Metamodern vagy antropológiai posztmodern? Szürke minden elmélet barátom, s a lét aranyló fája zöld? Vagy a lét szürkeségébe az elmélet visz színeket? Az erdélyi metamodern líra remélhetőleg még jó ideig lezáratlan projekt marad.
Címtelen föld. Fiatal erdélyi metamodern líra (André Ferenc és Horváth Benji válogatásában), Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár – Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2020.
[1] „nagyanyám járni tanul újra meg újra
be a szobába pelenkacserére és vissza” (Gothár Tamás, 94.)
[2] „Mióta kirúgták
– ő úgy mondja: felmondott –,
anyám minden reggel hatkor kel.
Felkölti apámat, kávét kér,
bekapcsolja a tévét és híreket néz
valami ismeretlen nyelven.” (György Alida, 109.)
[3] „ha kipusztulunk pusztuljunk ki mind a riporter meg ne mondjon
semmit csak tegye fel kérdéseit kisebbségben élő kelet-európai
szorongó pánikbeteg legalább 5 függőséggel küzdő fehér férfi
vagyok 31 és fél és nem tudok eligazodni az örökségemen” (Horváth Benji, 121.)
[4] „Hova menekülsz így, ez a táj nevelt.
Ezek a férfiak, ezek a nők,
ezek a kocsmák, ezek a temetők.” (Kali Ágnes, 141.)
[5] „Te is tudod, a genetika nem csak azon múlik,
hogy anyád mit evett, amikor terhes volt.” (Kulcsár Edmond, 167.)
[6] „Évekig hittem azt, hogy valójában így hívják,
amit mond, az a neve, csak ennyit tud mondani,
és csak ott, a küszöbön toporogva, míg anyám
az ajtó mögül kotorta elő az üres üvegeket,
hogy azokat is a zacskóba tegye. A szabadon maradt
kezébe végül száraz kenyeret vagy aprót nyomott.” (Benke András, 42.)
[7] „Közép-Kelet gyermekei átlátnak a nyugati gyarmatosítás és öngyarmatosítás, kizsákmányolás és vérengzés
színházán, és visszaérkeznek az emberállat testének
kromatikus és hullámzó tagolódásához, melyben a test
még nem az apai vérvonal által meghatározott.” (Borbély András, 46-47.)
[8] „Talán el kellene mennem innen,
valahova, ahol egy folyó az anyám,
ahol az apám a poros úton szembejövő állat.” (Sánta Miriám, 208.)
[9] „nem érdekelnek a rímek
mert nem érdekel a vers
és
nem érdekelnek a kötőszavak
mert nem érdekel a nyelv” (Fischer Botond, 59.)
[10] „eszedbe jut a tanítónőd
aki beverte a fejed a táblába & napokig
szédültél de nem merted elmondani
anyádnak mert mindig elsírta magát
amikor miattad csorbult a büszkesége” (André Ferenc, 30.)
[11] „A masszív erdőirtás következménye,
hogy a lejtő egyszerűen megindul,
mert már nincs gyökér, ami a talajt összetartaná.
Nagyanyám arca földcsuszamlás.” (Kemenes Henriette, 147.)
[12] „folyamatosan beszélj hozzám,
és csak kötőszavakat használj,
mintha nem akarnád, hogy halljalak.” (Győrfi Kata, 101.)
[13] „Hatévesen anarchista voltam.
Kaptam is érte egy pofont.
Nem fogom itthon túrni a szart,
azt mondtam apámnak
hajnali ötkor az istálló előtt.
Fejésből jött, a tyúkok
voltak az én reszortom.” (Gondos Mária Magdolna, 87.)
[14] kukorelly szokta mondani
hogy írjon mindenki naplót
az önmegismerésben elengedhetetlen” (Varga László Edgár, 262.)
[15] „mert minden sor egy újabb réteget fed el belőlem,Ű
megszámlálhatom az anyajegyeket, lejegyezhetem,
holnapra elvesznek a számok, a számadásokra nincs
elég memória” (Sárkány Tímea, 223.)
[16] „akkor már másodrendű állampolgáraként Angliának
mintha lenne a lelkemen egy billog mondtad
ki évek után a lélek (és a billog) szót a telefonba” (Kulcsár Árpád, 160.)
[17] „én, én és a bőröm simogatjuk egymást,
hogy nincs semmi baj, semmi baj.” (Győrfi Kata, 102.)
[18] „ha megbocsátani nem bírtam
a húgomon-anyámon tett
erőszakot
az én apám volt
a legcsendesebb halott” (Serestély Zalán, 230-231.)
[19] „simogatós-e, kérdezi isti,
a csaj vagy a telefon,
kontrázik a másik,
nevetünk mind, csak én nem” (Mărcuțiu-Rácz Dóra, 184.)
[20] „tanárnő, emlékszem a festetics-kastélyra, amikor nya-
raltunk, külföldön, aminek magyarország volt a neve, és
ahogy a gyermek hiszi, hogy apja a legerősebb férfi, úgy
hittem, magyarország a legjobb ország” (Székely Örs, 243.)
Hozzászólások