Az író olvas. Reggel fél tíz körül például megáll a könyvespolc előtt, óvatosan a fiókos szekrényre helyezi a teásbögréjét, lehajol, a legalsó polcról kihúzza A Magyar Nyelv Értelmező Szótárát, kinyitja az I betűnél, és olvasni kezdi. Az író hiú lény, elsősorban önmagát keresi, legyen szó tükörről, év végi listáról vagy értelmező szótárról. Író, olvassa az író, melléknév Olyan <személy>, aki ír(t) vmit. Ez jó, gondolja. Ma ugyan még nem írt, még csak fél tíz van, szeptember, ilyenkor lassan indulnak a napok, szinte mindig lassan indulnak, elmúltak már azok az idők. Tovább olvas, főnév -t, -ja (Prózai szép)irodalmi művek alkotásával (hivatásszerűen) foglalkozó személy. Ez stimmel, a hivatás, amilyen fellengzősen hangzik, olyan megengedő szó, szinte bármire ráilleszthető. A felsorolással folytatja: beérkezett, gyenge, híres, jó nevű, kezdő, kiváló, neves, rossz, termékeny író; ifjúsági író; tízből tíz, az író elégedetten szemléli önmagát, teát kortyol, becsukná a könyvet, de az utolsó példa foglalkoztatni kezdi, így újra lapozni kezd, néhány oldal az A irányába, és ott: ifjúsági [ú v. u] melléknév 1. A fiatalság (3), az ifjúság (2) igényeinek, fejlettségi fokának megfelelő, a fiatalok számára létesített, őket érdeklő, érintő. Ifjúsági előadás, folyóirat; ifjúsági író: olyan í., aki az ifjúság számára, ennek értelmi színvonalához mért szórakoztató v. oktató műveket alkot. Az író becsukja a könyvet, a teásbögrével együtt a komódon felejti, íróasztalhoz ül, billentyűzetet ránt maga elé. A bögre régi cserép, enyhén szivárog belőle a folyadék, mire néhány órával később az író feláll, hogy megropogtassa a hátát, a komód lakkozása köralakban felpuhul, és alatta a faanyag halványan elszíneződik.
E sorok írójának, írja az író, számos ifjúsági műve van, pedig egyetlen műve sem azzal a lendülettel indult, hogy ifjúsági művé legyen. A fiatalság igényeinek megfelelni nem volt sem vágy, sem teljesítendő feladat. A gondolat, ötlet, probléma, amelybe íróként belebonyolódott, elsősorban őt érdekelte, és mivel az író nemcsak hiú, de önző lény is, feltételezte, hogy ami őt érdekli, az érdekel mindenki mást is: barátság, szerelem, élet és halál, Sziszüphosz, kóbor kutyák, apokalipszis és aranyhörcsögök. Nem a téma, hanem a szöveg szövete és a mesélő személyisége tett egy-egy tervezett vagy készülő írást alkalmassá arra, hogy ifjúsági irodalom legyen, és itt nyerje el a neki legmegfelelőbb formát és keretet. Az író már többször megpróbálta megfogalmazni, mi ez a kvalitás, de mindannyiszor tökéletlennek találta a definíciót. Egyszerűbb onnan közelíteni, gondolja, hogy mi nem az ifjúsági irodalom: az ifjúság értelmi színvonalához mért szórakoztató vagy oktató mű. Hiszen, ha már az igények és az érdeklődés definiálásánál is kudarcot vallott, az értelmi színvonal megsaccolása eleve elvetélt ötlet kell, hogy legyen. Jól emlékszik, hogy ő speciel szélesebben képzett és főként fürgébb elmével rendelkezett gimnazista korában, mint most, amikor olykor a gimnazistáknak ír, miközben elfeledkezik nemcsak a komódon hűlő teájáról, de a régen olvasott könyvekről, sőt azokról is, amelyeket ugyan nem olvasott soha, ám a műveletlenségét leplezendő azt szokta mondani, hogy igen. A gyerekirodalom persze más téma, egy négyéves máshogyan érti a világot, mint egy nagykamasz, aki – és ezt az író szerint tudhatja bárki, aki próbált már fiatalokkal beszélgetni – szellemi színvonalában legtöbb esetben nem marad el a felnőttek mögött. A különbség talán a tapasztalatlanságban rejlik: az új jövevények még kevesebbet láttak, így ártatlanabbak és gyanútlanabbak lehetnek. Ezért, gondolja az író, az ifjúsági író feladata nem a színvonal leszállítása, hanem a felelősség felemelése, hiszen műve olyan befogadót feltételez, aki egy felnőttekéhez hasonló értelemmel, azonban gyengébb védelmi rendszerrel rendelkezik.
Ami az oktató műveket illeti, az író nagy tisztelettel van irántuk, feltéve, hogy ismeretterjesztő könyvek vagy oktatási segédanyagok. Azonban az író szerint az oktatásnak semmi keresnivalója az irodalom körül. Az irodalomnak ellenben lenne dolga az oktatásban, viszont bejárása, az nem nagyon van neki. Az oktatás, így érvel az író, azzal jár, hogy az egyik ember, aki jobban ért a világhoz, megmagyarázza a másik embernek, hogy mi hogyan van. Elképzelhető, hogy nem magyarázza, hanem rávezeti, vagy saját élmények alapján építteti fel vele a tudást, azonban az oktatásfelfogástól függetlenül meghatározó a tudás áramlásának iránya, az áramoltatás gesztusa, ami az író véleménye szerint éles határvonalat húz az oktatás és az irodalom közé. Az irodalom ugyanis önmagáért való, legyen szó ókori-, modern-, szenny- vagy szépirodalomról, nem kell felállnia, ezt a szócikket már fejből sorolja. Jaj az írónak, aki kinyilatkoztat. Jaj annak, aki morális magasságba helyezi magát, aki alantas oktatási célját a szórakoztatás köntöse alatt rejtegeti. És háromszorosan jaj, ha mindezt a szerinte alacsonyabb értelmi színvonalon tengődő ifjakkal teszi, az ifjak ugyanis elevenen fogják felzabálni, vagy ami még ennél is rosszabb, két oldal után kiejtik a kezükből a művet, mellyel oktatni akarta őket. Azonban, és ezen a ponton az író magára ismerve kissé elszomorodik, melyik felnőtt ne akarná felülről, tudálékosan megmagyarázni a mindenkori mai fiataloknak, hogy mi hogyan van. Tehát az ifjúsági irodalom nem létezik, vagy ha mégis, az írói maguk is ifjak. Hogy ellen tudjon állni a saját késztetéseinek, a felnőttkorú ifjúsági írónak nincs más lehetősége: az írás idejére átlényegül kíváncsi és esendő fiatallá.
Adott tehát egy ifjú ifjúsági író, kezében ceruza, fejében az őt érdeklő témák tömege. Mitől lesz sikeres vagy sikertelen a regény, amit írni kezd? Egyáltalán, miért olvasnak a fiatalok? Kamaszkorában az író válogatás nélkül mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került, Bravo magazint és lelki tükröt, Dosztojevszkij után pöttyös könyvet, füzetes ponyvát, Pilinszkyt és a teljes Brehmet. Az olvasás nem annyira az épülést vagy a szórakozást szolgálta, kényszeres cselekedetté vált inkább: olvasott fogmosás, evés és hímzés közben, biciklin és hajnalban a jéghideg, üres fürdőkádban, egy pszichológus talán azt mondta volna, hogy az olvasás számára menekülés, a betűkkel egy űrt akar betölteni, és az író mintha emlékezne is erre az űrre: történeteket kellett beleszórni, újabb és újabb történeteket, különben egyre tágult, éhesen, és az író félt, hogy végül beleszédül. Persze a rengeteg könyv között voltak olyanok, amiket többször is elolvasott, ezekre szívesen visszagondolt, ha túl nagyra nyílt benne az űr, és amikor később író lett, ő is ilyen könyvet akart írni az akkori kamaszoknak.
Erős, jól meghatározott karakterek, jegyzi most le az író, és ezt alá is húzza, csak hogy így folytassa utána: külső és belső bizonytalanság, kívülállás, kételyek. Ez így nem vezet sehová, csóválja a fejét, a hősök lehetnek jók, rosszak, öregek, gyerekek, esendők és elbizakodottak is, a lényeg nem az, hogy milyen jelzőkkel lehet körülbástyázni őket, hanem hogy együtt lehessen érezni velük, hogy az olvasó lássa bennük is az űrt, amitől rettegnek, ami el akarja nyelni őket. Hogy együtt izgulhasson velük, miközben elfelejt izgulni önmagáért.
Talán az önfeledés és a bevonódás iránti erős vágy hívja elő a sorozatteremtés követelményét. Bár van számos egykötetes ifjúsági mű, mégis általánosabb a hosszabb történetszövés, hiszen ha az olvasó megszeret egy szereplőgárdát, nem akarja elengedni őket a történet végén, ha beleéli magát egy világba, nem akar túl hamar kilépni belőle. Hosszú, kalandos történeteket szeretne, és több kötetet. Átélhetőség és hosszas belehelyezkedés, írja az író, és kicsit megnyugszik, hogy legalább két általános jellemzőt talált.
Rövid ideig a semmibe bámul, felidézi a kamaszkori olvasmányait, aztán egy harmadik szót biggyeszt a sorba: szórakoztatás. Az író régi rögeszméje, mellyel a legtöbb ismerősét kómásra untatta már, hogy minden jó irodalom szórakoztató irodalom, és nem is feltétlenül a cselekmény által válik azzá, hiszen az esztétikai tökély, a dramaturgia csupasz felépítménye, a szavak és szótagok rendjének vagy lázadásának gyönyöre önmagában is szórakoztató. Ő élvezi a szemtelen és nehezen megközelíthető szövegeket is, a burjánzókat és a merészen lecsupaszítottakat, szeret dolgozni olvasóként is, ám az olvasás feltételének tart bizonyos mértékű szórakozást. Máskülönben az adott könyv a kínkeservvel rágott idegen nyelvű nagyregények sorsára jut, és befejezetlenül kerül vissza a polcra.
Azonban amellett, hogy az író szeret lényegtelen elnevezéstani kérdésekről vitatkozni, be kell látnia, hogy írás közben maga is különbséget tesz a saját szépirodalmi és szórakoztató művei között. Ez a különbség nem a nyelvi megformáltság igényében, hanem az eltérő tempóban jelentkezik. Az ifjúsági művekben szereplő mondatok, bekezdések komplexitása nem feltétlenül különbözik egy novelláétól, a fiataloknak írt regények narratív szerkezete nem egyszerűbb, azonban minél fiatalabb egy írás feltételezett befogadója, annál erősebb húzást kell adni a szövegnek. A cselekmény lendülete, a dialógus tempója, humor, szójátékok, kulturális utalások, az érzelmek nagyívű ábrázolása, írja az író, ez mind, egyszerre játszik: az ifjúsági író kezében van a könnyű kezű szórakoztatás szabadsága, ami egyben halálosan komoly feladatot is jelent. Nem szégyenlősködni, nem finomkodni, humorban nem ismerni tréfát.
Az író feláll, megropogtatja a hátát, a komódhoz lép, kihűlt teát iszik, kibolyhosodott pulóverével letörli a komód tetejét. Az értelmező szótár fölé hajol, szóösszetétel(ek)et olvas: 1. íróállvány; írócsoport; íróegyesület; írófejedelem; 2. közíró; levélíró; meseíró; nőíró; zugíró; csak a legérdekesebbeket sorolja fel, kiönti a maradék teát a lefolyóba, és egy futó pillanatra a többi bolyhospulóveres, fájós hátú ifjú íróra gondol, és arra, hogy ha még elméletben sem ismerik a tárgyat, honnan van bátorságuk nekiállni, és ha senki sem tudja, mit kell csinálni, mi lehet az oka, hogy mégis, ilyen sok mű jól sikerül.
(Megjelent az Alföld 2021/12-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, M. Nagy Szilvia munkája.)
Hozzászólások