Az Alföld Online körkérdése arról, hogyan látják a kortárs magyar irodalom megszólított szerkesztői saját feladat- és szerepkörüket. A harmadik részben Turi Tímea, kabai lóránt, Pinczési Botond, Demeter Zsuzsa és Orcsik Roland válaszait adjuk közre.
1. A szerkesztők gyakran nem teljes állásban végzik feladataikat, és az is gyakori, hogy sokan azért vállalnak szöveggondozói munkákat, mert az irodalmi életben való érvényesülés érdekében pozícióhalmozásra vannak kényszerítve. Ön miért választotta ezt a pályát? Hogyan látja a szerkesztői pálya egzisztenciális fenntarthatóságát?
Turi Tímea (költő, a Magvető Könyvkiadó főszerkesztője): Kulturális újságírói és bölcsész háttérrel lettem szerkesztő. Tapasztalatom szerint pályakezdőként elsősorban nem kényszerből halmozza valaki a különböző szerepeket, hanem azért, mert annyi minden érdekli. Szerencsés vagyok, mert 2012 óta dolgozom a Magvetőnél, ez a voltaképpeni állásom, ami miatt a többi tevékenységemet háttérbe is szorítottam, pontosabban az ott megszerzett szkilleket beillesztettem ebbe. Tisztában vagyok vele, hogy azon kevés kiváltságos helyzetben lévő ember közé tartozom, akik teljes figyelmüket és energiájukat a könyvkészítésre fordíthatják, ráadásul egy szabad kiadói műhelyben dolgozva. Ez a kiváltság pedig felelősséggel jár. És persze látom azt is, hogy a mostani pályakezdők sokkal nehezebb helyzetben vannak, mint amilyenben az én generációm volt tíz-tizenöt évvel ezelőtt.
kabai lóránt (költő, író, kritikus, szerkesztő): Volt könyvsorozat- és folyóirat-szerkesztőként sem gondolhattam arra, hogy pusztán a szerkesztői munkából megélhetnék, ezért emellett kritikákat, recenziókat írtam szakmányban, illetve külsősként számtalan kiadónak végeztem alkalmi vagy rendszeres korrektori-szerkesztői munkákat, ezekkel igyekeztem több-kevesebb sikerrel normalizálni a költségvetésemet. Kemény helyzetek is adódtak úgy munkailag (amikor kissé túlvállaltam magam), mint egzisztenciálisan (amikor késtek a kifizetések), mégsem gondoltam soha arra, hogy pusztán ezek miatt fel kellene adnom a szerelemgyermekemként szeretett lap, a Műút szerkesztését.
Pinczési Botond (kritikus, a KULTer.hu és a SZIFONline szerkesztője): Az egzisztenciális fenntarthatóság terén én leginkább a kiszolgáltatottságot érzékelem. Ennek oka, hogy egyik folyóiratnál sem vagyok döntéshozó pozícióban, nem írok pályázatokat, se rokona, se ismerőse nem vagyok senkinek, ezért a rám eső financiális keret megtudása engem mindig pálcatörésszerűen ér. Ha a saját praxisomban gondolkozom, akkor annak pénzügyi értéke teljesen eltérő, kiszámíthatatlan és irreális; hamar rá kellett ébredjek, hogy a szerkesztői teljesítményem elismerése nem a szövegek darabszámában mérhető, de még csak nem is azok minősége a meghatározó, hanem az adott kuratórium „szimpátiája”. Ezen felül kell emelkedni, nem nagyon, csak szerényen. Hálás vagyok, hogy budapesti srácként egyáltalán van lehetőségem a felülemelkedés gesztusára, amire próbálom gyakran emlékeztetni magam, és több munkával meghálálni. Ezzel, valamint a két párhuzamos szerkesztői pozícióval tartom fenn anyagi és lelki egzisztenciámat. Ami a kezdeteket illeti; első játékperceimet töltöttem az egyetemi csapatban, amikor először megtetszett a szerkesztői pálya. Úgy gondoltam, nem írok elég jól ahhoz, hogy szépíró legyek, és ahhoz sem vagyok elég olvasott, hogy a tudomány irányába elmozduljak. Aztán visszakaptam az első tudományos és költői jellegű szövegeim szerkesztését. Azzal szembesültem, hogy nagyon rosszul mértem fel a helyzetet, mert egy szerkesztőnél senki másnak nem kell a szakmában pontosabban fogalmazni, nagyobb műveltséganyagot mozgatni. Mégis megmaradtam célkitűzésem mellett, mert örömet okoztak a kapott korrektúrák, a tanulás örömét, mikor gondolkodásom határaival szembesültem, és a saját szövegeim (re)formálása által tanulhattam, sőt kezdtem el igazán tanulni. Mire több korrektúrakörön túllettem, kiderült számomra, hogy a kezdeti álmotivációk helyén egy valódi érv is áll, ugyanis a szövegekről való gondolkodásomat rendkívül erősen meghatározza a párbeszédbe lépés lehetőségeinek kutatása mind a szerzővel, mind a művel, mind a műveket körülvevő irodalmi kontextussal. Tehát egyrészt azért lettem szerkesztő, mert megtehetem (az anyagi, családi körülményeim alkalmassá tesznek rá), másrészt meg mert nincs annál üdítőbb, mint szövegekkel, szövegekről párbeszédbe lépni, mindenféle életvilágbéli viszontagság átélése helyett, talán menekülés ez is. Persze, nyilvánvalóan a felülemelkedés és a szöveggondozás öröme is korlátoltan végezhető el megfelelő minőségben, én például a tűrőképességem határait feszegetem a párhuzamosan vitt két szerkesztői pozícióval. A pozíciók elvállalásának hátterében nem állt hatalomra törési szándék, maximum egy félreértelmezett kötelességtudat a két lap irányába, amelyek kritikusi pályakezdésemben sokat segítettek. Nem szeretném elvitatni a pozícióhoz szükségszerűen hozzátapadó felelősségvállalást, ha úgy tetszik, hatalmat, viszont szeretnék úgy gondolni a szerkesztői tevékenységemre, amelyben a hatalom pejoratív élét el lehet venni abban az értelemben, ha megpróbálok minél inkább konszenzusra törekedni a hierarchikus viszony megtartása mellett. Azt hiszem, az irodalomszakmáról való gondolkodásomra egy olyasfajta naiv kép jellemző, amelyben a „hatalom,” esetemben a szerkesztői pozíció társadalmi jellegű munkaként (tehát a befektetett munka–kereset aszimmetrikus viszonyából adódóan kvázi ingyen) segít a pályatársnak visszajelzésekkel, iránymutatással, a munkafolyamat szimbolikus lezárásával (a publikációval), miközben a hatalmon lévő szem előtt tartja döntéshozói felelősségét. Utóbbi miatt tartom fontosnak az egyszemélyes szerkesztői jelenlétet, így transzparens és a közösség számára hiteles, számonkérhető tud lenni a felelősségvállalás.
Demeter Zsuzsa (kritikus, irodalomtörténész, a kolozsvári Helikon főszerkesztő-helyettese és a lap kritikarovatának szerkesztője): „Akarta a fene” a szerkesztői pályát, hogy híres költőnket idézzem – frissen végzett egyetemistaként Kolozsváron maradni akarva álmomban sem fordult meg, hogy valaha is a Helikon szerkesztője leszek. Irodalomtörténésznek készültem, 18. századdal foglalkoztam akkortájt… Szilágyi István (Pista bácsi), a Helikon főszerkesztője egy szeptemberi napon felhívott, két hét múlva már a főszerkesztői asztal túloldalán kuporogva, Sigmond István, Mózes Attila és Szilágyi anekdotáit hallgatva tanulgattam a szakmát, korrektúráztam a beérkezett anyagokat. Aztán asztalom is került, a K. Jakab Antalé, az Utunk/Helikon korábbi kritikusáé, az asztallal együtt a kritikarovat szerkesztését is megörököltem, s azóta igyekszem több-kevesebb sikerrel a K. Jakab Antal-i örökséghez felnőni. Egzisztenciálisan a szerkesztői pálya elsősorban szellemi szabadságot és nem pénzügyi biztonságot jelent: mondhatnám, ennek a szabadságnak/függetlenségnek épp ez az ára. Valamit valamiért.
Orcsik Roland (író, költő, kritikus, műfordító, a Tiszatáj szerkesztője): Az első folyóiratot, a szegedi Fosszíliát kifejezetten lelkesedésből vállaltam, hasonló volt a helyzet a szabadkai Symposionnal is. Ezeknél a lapoknál ingyen dolgoztam, az elsőnél 8, a másodiknál 1 évet. Ezt érdekes módon még senki sem irigyelte tőlem. A Tiszatáj folyóirat az első olyan, amelyért fizetést kapok. Itt egyszerre hajtott a kíváncsiság, a lelkesedés, a felfedezés, illetve a tudat, hogy egy nagy múltú lap szerkesztője lehetek, és nem utolsósorban, hogy valami olyasmiért kapok fizetést, amit szeretek csinálni.
2. Véleménye szerint mi a szerkesztő szerepe, funkciója az irodalmi intézményrendszerben? Ön hogyan tekint saját szerkesztői pozíciójára?
Turi Tímea: A szerkesztés láthatatlan munka. Nem azért, mert nem beszélünk róla – igazából van iránta egyfajta érdeklődés. Hanem azért láthatatlan, mert – a többi láthatatlan munkához, például a háztartás vezetéséhez hasonlóan – a munka maga arra irányul, hogy láthatatlanná váljon. Senki nem fog elismerősen csettinteni egy könyv elolvasásakor, hogy micsoda szerkesztés! Csak a végeredmény számít, és az a jó, ha nem tudni, a szerkesztői munka ebben mennyi volt. Szóval láthatatlan, de nélkülözhetetlen munka ez, amely nem csak a szövegmunkát, de a tervezést is magában foglalja, az irodalmi rendszer működésének folyamatosságát igyekszik biztosítani. Nem csak a jelennek dolgozunk, a könyv egyfajta időkapszula is. Szeretem olvasni régebbi idők könyveseinek a visszaemlékezéseit is, a munkánkat történeti perspektívában látni.
A hétköznapok persze sok-sok rakkolásból állnak, és az tudja ezt a munkát jókedvvel végezni, aki ettől nem riad vissza, sőt szereti is. Amikor szerkeszteni kezdtem, úgy képzeltem, egyfajta irodalmi tyúkanyó leszek, de ez totális tévedés volt, szerencsére. A munkaidőm nagy részében különböző embereknek, különböző helyzetekben nemeket mondok. A szerkesztői munka nagyon sok apróságból áll, mintha mokkáskanállal eveznénk át a tengeren.
kabai lóránt: Szerkesztőként mindig is többre törekedtem, mint pusztán az irodalmi szövegek válogatása, gondozása, megjelentetése, és a munkám alapvető részének tekintettem – leginkább a pályakezdő szerzők esetén – a műhelymunkákat, a tehetséggondozást (melyek aztán a Szöveggyárban teljesedtek ki), továbbá a szerzők „menedzselését”: rendszeresen ajánlottam szerzőim munkáit szerkesztőkollégáim figyelmébe. Magyarán olyan szerkesztő akartam lenni, amilyet fiatalon magamnak is szerettem volna, és amilyenre szerintem (szinte) minden pályakezdőnek szüksége lenne.
Pinczési Botond: Nem igazán kedvelem a szerkesztő szót, mert első asszociációim között a kitörlés és az átírás aktusa is szerepel. Hozzám közelebb áll a szöveggondozó, aki a szöveg saját világán belül mutatja meg annak következetlenségeit. A szerzővel való effajta viszonyon kívül sokáig fontosnak tartottam, hogy a főszerkesztő ízlése felé is lojális legyek, de ezt már egy ideje elengedtem, pedig hány órát töltöttem az archívumok böngészésével… Ma már úgy gondolom, ha nem az én ízlés- és értékvilágommal akar arculatot kialakítani a folyóirat, akkor bennem nincs pozíciókényszer, szívesen köszönök el bárkitől. Ennél messzebb nem igazán akarok elmenni, mert nem látom át az intézményes kereteket, viszont azt igen, hogy online folyóiratok szépirodalmi szerkesztőjeként semmiféle hatásom nincs, legalábbis nem érzékelem. (Ezt azért fontos kiemelni, mert a könyvpiacon azért valamennyire érzékelhető a szerkesztő/kiadó jelenléte.) Például látok egy Facebook-posztot, amelyben egy általam visszautasított és korrektúrázott szöveg változatlanul jön le egy másik folyóiratnál. Ezt nyilván a szerkesztőszerepem miatt veszem észre, de félóra lamentálás és konspirálás után mindössze arra a következtetésre jutok, hogy megvan az a párszáz szerző, aki ugyanannak a néhány online folyóiratoknak küldi el a szépírásait. Hogy milyen konklúzió szűrhető le ebből? Nincs erre kész válaszom és egyáltalán nem a szerzőket hibáztatom ezért. Viszont fontosnak tartom feltenni a kérdést, mert kerekasztal-beszélgetéseken gyakran elhangzik, hogy az online folyóiratok figyelnek egymásra, csak az nem derült még ki számomra, hogy hogyan. A legtöbb, amit mondhatok, az az állapot, amit a figyelem számonkéréseskor érzek: sose tudom, hogy reálisak-e az elvárásaim, én magam kinek is adtam eddig visszajelzést, én vagyok a trehány bölcsész vagy a túlbuzgó eminens? Visszajelzés hiányában a szerkesztés szorongáskeltő mesterség, amely két lábbal a földön álló embert igényel. Amennyiben mégis önkontrollvesztésen esik át a szerkesztő, akkor csatlakozhat Petőfihez, kinek rémálmában melléhez pisztolyt szorítottak: „– Nekem nem kell hitvány erszényed… nekem életed kell, ármányos életed! Tudd meg, hogy én azoknak az ifjú lángelméknek egyike vagyok, kik verseket küldenek a Pesti Divatlapba, s akiket te galádul kizártál az irodalomból… mert értésünkre esett, hogy az új nevek versei a te kezeden mentek keresztül. Én magam küldtem be hozzátok vagy százötven költeményt, s te mind halálra itélted… ezért te is meghalsz! − A pisztoly durrant, én meghaltam, és… fölébredtem.” (Úti jegyzetek).
Demeter Zsuzsa: Ha valamit megtanultam volt főszerkesztőmtől és egykori kollégáimtól, az az alázat. A munkával és a szerzőkkel szemben. Fellengzősnek hangzik, tudom. De ők valóban kíváncsiak voltak ránk, a fiatalokra, tanulni igyekeztek tőlünk. És olyan szeretettel és bizalommal fogadtak – látatlanban –, amit irodalmi szakmán belül azóta sem tapasztaltam, s amiért mindig hálás leszek. A folyóirat-szerkesztő az első kritikus és az első olvasó is egyben, érdemes ezt a bizalmat azzal honorálni, hogy esélyt adunk a szerzőnek/szövegnek.
Orcsik Roland: Részben műhelymunka a fiatal szerzőkkel, a kritikai diskurzus alakításának a lehetősége. Nem központi, hanem alternatív szerep a többrendszerű irodalmi intézményben.
3. Meglátása szerint nyitottak-e a szerzők a szerkesztésre? Jellemzően hogyan élik meg a folyamatot? Amennyiben módjában áll, kérem, tapasztalatait példákkal is támassza alá!
Turi Tímea: A szerzők, akikkel nekem van szerencsém dolgozni, hálásak a szerkesztésért, igénylik is azt. Tudják, hogy nekünk szerkesztőként ugyanaz a célunk, mint nekik: hogy minél jobb könyv szülessen. De minden szerző és minden kézirat másfajta figyelmet igényel. Mindig törekszem arra, hogy ilyen kérdésekre ne válaszoljak példákkal, mert a szerző és a szerkesztő munkaviszonya olyan bizalmi viszony, amely nem szimmetrikus: én nem „beszélhetem ki” a szerzőt, csak a szerző döntheti el, ebből a folyamatból mit enged láttatni.
kabai lóránt: A fiatalok jellemzően nyitottak, be- és elfogadók, sőt rendre kifejezetten igénylik is a szerkesztést, szöveggondozást, tapasztaltabb kollégáik azonban jóval kevésbé – persze ez alkotói habitus és személyiség kérdése, mindenesetre volt példa arra, hogy „befutott” szerzőnek küldtem többpontos módosítási javaslatokat, mert tudtam, hogy nem megsértődni fog ezen, hanem alaposan mérlegeli ezeket, majd számos javaslatom érvényesítve újraküldte írását, mondván, pontosan erre a szemre, ezekre a megjegyzésekre volt szüksége.
Pinczési Botond: Általában igen. Viszont nekem fontos feladat volt félretenni, hogy ne annak válaszoljak hamarabb, akit kedvelek, akivel jó együtt dolgozni. A szerzők részéről az a tapasztalatom, hogy a rugalmasság és a kritikák helyén kezelése egyáltalán nem a szerző reputációjától, sokkal inkább a személyiségétől függ. Inkább nekem, fiatal szerkesztőnek okoz problémát a Nagyokhoz való hozzászólás, de Ők olyan szinten kedves és szakmailag korrekt válaszleveleket szoktak írni, amelyekhez egy rossz szavam nem lehet. Sőt, pont azt érzékelem, hogy az én generációm leveleiben van több sértettség és mulasztásra való hajlam, míg a „befutott” pályatársak gyakran emberibb hangnemben szólnak hozzám (elsősorban emberként, másodsorban az életművük egy olvasójaként, és csak harmadsorban szerkesztőként kezelnek, miközben hálásak tudnak lenni egy-egy javaslatért), a határidők tekintetében pedig pontosabbak.
Demeter Zsuzsa: Bizonyára más tapasztalatai vannak erről a szépirodalmi rovatokat szerkesztő kollégáimnak – az értekező műfajt író szerző jó esetben nem szépíró, vagy ha igen, kevésbé érzékeny a kritikái kapcsán érkező észrevételekkel szemben. Kolozsvár egyetemi város, minden évben legalább két-három olyan hallgatóval van szerencsém együtt dolgozni, akik életük első kritikájával, recenziójával keresnek meg – bevallom, a velük való közös munkát jobban szeretem, sorról sorra végigbeszélni a szöveget, helyre tenni a mondatot, gondolatot, látni a szöveg alakulását, majd látni az örömüket, amikor először jelenik meg a nevük nyomtatásban… A szerkesztői állóvizet általában egy-egy negatív kritika megjelenése szokta megzavarni: szerző és kritikus kölcsönösen megsértődik egymásra, a szerkesztő meg békít, és magyarázza a bizonyítványát. Úgyis rá haragszanak a végén mindketten.
Orcsik Roland: A fiatalabbak rendszerint igen, az idősebbek ritkábban. Persze, számos fiatal szerzőről tudnék beszámolni, akik máris úgy tekintenek magukra, mint irodalmi Napoleónokra. Olyan szerző is van, akivel több körben tárgyaljuk le a szövegét a közlés előtt. Nemrég egy idősebb szerző szövegébe alaposabban belenyúltam, és örömömre gyümölcsöző együttműködés lett belőle. Szerintem ugyanolyan szigorral kell olvasni a már befutott, sőt a legjobb szerzőink szövegeit is, mint a kezdőkét. Sokszor azonban a fiatalok szövegeivel vagyunk bátrabbak, mert tartunk attól, hogy a már kanonizált szerzőink megsértődnek a szerkesztői javaslattól. Kényes dolog ez, mert bizonyos esetekben nemcsak az adott szöveget, hanem az életművet is figyelembe kell venni. Természetes, hogy olykor a legjobb szerzőink esetében is hullámzó a színvonal, ám a kultusz hatására megkopott az önreflexiójuk. Azonban, ha megfelelően csomagoljuk be a kritikát, akkor izgalmas párbeszédek alakulhatnak ki. Nyilván, nem mindenki nyitott erre, és néha fárasztó is a hosszas emilezés. A magam részéről felhatalmaztam a feleségemet, hogy nyugodtan lőjön főbe, ha elhiszem magamról, hogy hibátlan vagyok, és mindenkinek kuss. A szerzői autonómia nem a narcisztikus buborékkal azonos, hanem az uralkodó beszédmódokkal, a saját rögeinkkel szembeni kritikai magatartáson alapul, a bátorságon, hogy végigmenjünk a saját alkotói buktatóinkon, érési folyamatunkon akkor is, ha nem jár érte vállveregetés. Kevesen mernek egyedül maradni a sötétlő erdőben, ahonnan nem biztos, hogy van kiút.
4. Milyen stratégiákat ajánl a szerkesztő kollégák számára a szerzőkkel való együttműködés során felmerülő problémák kezelésére, megoldására?
Turi Tímea: Tudni kell, hogy ez egy alázatos munka, ami hosszú, kitartó figyelmet igényel. Egy fontos tanácsot emelnék ki – magamnak sem árt hangsúlyozni –: nem elfelejteni, hogy a személyes munka mennyire fontos, hogy a szerkesztés közben legalább egy személyes átbeszélés is történjen a szerző és a szerkesztő között, ne csak a munkafájlokat küldözgessük egymásnak.
kabai lóránt: Mindenekelőtt szolgálatnak vagy szolgáltatásnak tekintettem mindig a szerkesztésre, melyet a szerző vesz igénybe, ennek megfelelően a legempatikusabb módon, de asszertíven igyekeztem kommunikálni a szerzőkkel. Nem egy kötet esetén hosszú beszélgetés követte azt, hogy kitaláltam az egyes szövegek sorrendjét, és nem is emlékszem olyan esetre, ahol a szerző ne tudta volna felvenni a fonalat, és ne értette volna meg (és fogadta volna el) azt, ahogyan összeállítottam a kötet szerkezetét. Kisebb (és indokolható) módosításokra pedig én voltam fogékony – hasonló mentalitást, hozzáállást javasolnék a kollégáknak is.
Pinczési Botond: Októberben kezdtem a KULTer.hut, januárban a SZIFONline-t szerkeszteni, így én még ott tartok, hogy hétfőn kicsit mást gondolok egy szövegről, mint kedden, ezért áldozócsütörtökként várom a szerdát, hátha szintetizálódik az olvasásmódom. Lassan dolgozom, hibázom, és túl kevés ideje vagyok szerkesztő ahhoz, hogy tanácsokat osztogassak.
Demeter Zsuzsa: A stratégia mint olyan, azt hiszem, eléggé idegen a szerkesztői munkától. Sok száz levél, egyeztetés, beszélgetés, noszogatás, kérlelés, türelem, várakozás, néha bocsánatkérés.
Orcsik Roland: Nincsenek kész stratégiáim, receptjeim a konfliktusok kezelésére. Rendszerint az adott helyzet hívja elő a megfelelő megoldást. Mindenesetre nem árt a bizonyos fokú távolság a szerzőkkel szemben, sőt kifejezetten káros mindenkivel „jóban lenni”. Az irodalmi életünk olyan, mint a gallok faluja: mindenki mindenkit ismer, ennél fogva nehezebb a távolságot is tartani. Viszont a szakmai kérdésekben nincs pardon, előbb-utóbb kilóg a lóláb.
5. Ön szerint mi a szerkesztői munka sikerességének fokmérője? Előfordult-e már, hogy egy-egy döntéséről a későbbiekben bebizonyosodott, hogy nem volt elég megfontolt? Ha igen, kérem, ezügyben is ossza meg olvasóinkkal a tapasztalatait!
Turi Tímea: Hogyne történt volna már ilyen, és természetesen nem fogom elmesélni. Igyekszem tanulni a hibáimból. A könyvkészítés hosszútávú munka, van olyan döntés, amelyről csak évek múltán dől el, helyes volt-e. Ezenkívül többféle fokmérő van: a szakmai és a kereskedelmi siker is más és más, néha együtt járnak, néha külön, sem egyenes, sem fordított arányosság nincs közöttük. És aztán ott van az ember szakmai lelkiismerete is, annak is meg kell felelni.
kabai lóránt: Csak olyan szerkesztők döntéseiről nem bizonyosodhat be, hogy nem voltak elég megfontoltak, akik eleve biztonsági játékot játszanak, és nem kockáztatnak. Sosem akartam ilyen lenni, és nem egy esetben utóbb be kellett látnom a tévedésem – és tanultam is ezekből, de később is ugyanolyan szívesen „húztam lapot 19-re”, és örülök, hogy azért az esetek többségében ez nem kudarchoz vezetett. Hogy mi volna a szerkesztői munka sikerének fokmérője? Ha például a folyóiratközlés nyomán az adott írást beválogatják a Könyvhétre megjelenő reprezentatív antológiák valamelyikébe. Ha a szerző továbbra is szívesen ad a lapnak szöveget. Ha a fiatalokkal való tehetséggondozó munka olyan jól sikerül, hogy más lapok is utánuk kapnak, illetve ha a pályakezdők legnagyobb vágya az, hogy a Műútban közölhessenek.
Pinczési Botond: Ahogy fentebb próbáltam kifejteni, pályakezdő szerkesztőként eléggé problémásnak érzem a visszajelzés hiányát a szakmában, szerkesztőségek között, néha szerkesztőségen belül is, emiatt teljesen vakon vagyok a sikeresség kritériumát illetően. Szerencsére a SZIFONline-nál együtt visszük Vass Norberttel a prózát, akitől rengeteget lehet tanulni, ráadásul rendkívül produktív beszélgetőtársam a „metadolgokban” is, azonban itt is csak saját magunk szupervízorai vagyunk, ami még az objektivitás látszatát sem kelti. A KULTer.hu-nál egyedüli felelősségem van, amit mostanában kezdek élvezni, de nem titok, hogy eleinte mély volt a víz. Bár a szerkesztőtársaimtól pozitív visszajelzéseket kaptam, de jómagam hibásnak ítélem meg több döntésemet is. Ezúttal két tanulságosabbat emelnék ki. Mindig a közepes szövegekkel a legnehezebb; egy ütős novella vagy egy párosrímbe szedett vers esetében már-már sablonszövegeket használ a szerkesztő. Egy alkalommal olyan szöveget hoztam le, amely a közölhetőség határán volt, mégis publikáltam, mert megfogott, hogy a vers végén az utolsó néhány sor rímelt. Ezt a poétikai eljárást − egyfajta szakmai ártalomként − Petrihez sorolom, akinek a szakirodalma szerint ilyenkor egyfajta „hangzó tanulsággá” válik a vers vége, ami a Petri-féle versnyelv szemantikai szintjén gyakorta a tanulság elmaradásával jár együtt. Azonban az általam közölt szövegben szó sem volt az akusztika és a jelentés feszültségéről, csupán a vers egy részét, méghozzá egy nem túl szerves részét minősítettem publikációra késznek, és projektáltam az egész műre. Tehát a civil olvasói érdeklődésem szerkesztői attitűdbe való besorozását minősítem hibának. A másik említésre méltó tapasztalatom nem egy eset, sokkal inkább egy jelenség, a szerkesztői póz. Mióta szerkesztő lettem, a környezetem egyre gyakrabban akként is kezel, olyanok is köszönnek nekem, akik eddig nem. Ez nem jó vagy rossz, hanem egy szituáció, amiben újra kell tanulnom járni. Viszont azért, hogy járásom ne legyen se kései, se keserű, nekem nem kell mindenáron a saját szerkesztői prekoncepciómnak megfelelni, tehát nemcsak igent vagy nemet írhatok egy szövegre, hanem egy árnyalt nem tudomot is. Számomra a nem tudom megírásának lehetősége volt az utóbbi hónapok legfelszabadítóbb tapasztalata, amely több, a hibázás potenciálját magában rejtő döntéstől megkímélt. Zárszóként ki kell térnem arra, hogy észlelhetők a visszajelzést segítő kezdeményezések is, még ha nem is intézményes keretek között. Például merem állítani, hogy a Juhász Tiborral való privát-szakmai beszélgetések alkalmával tanultam legtöbbet a szerkesztői szakmáról. Ezentúl, ha minden igaz, akkor Károlyi Csaba az idei FISZ-táborban hiánypótló szerkesztői szemináriumot fog tartani (amire véleményem szerint nagy szükség lenne évközben is). Végül pedig meg kell említenem azokat a szépírókat, akik a levelezésben nem a publikációt köszönik meg, hanem a szerkesztői folyamat során felmerült kérdésekért, meglátásokért, javaslatokért, tehát a szöveg alakulásáért hálásak; ezt merem sikernek nevezni.
Demeter Zsuzsa: Nemrég a Székelyföld folyóiratban megjelent egy tanulmány az erdélyi folyóiratok kritikai anyagáról. A Helikon a tanulmány szerint több mint száz kritikát, fülszöveget közölt másfél év alatt. Kritikák azonban – a szépirodalmi szövegekkel ellentétben – nem szoktak beesni a szerkesztőségi postaládába, ritka az olyan kritikus, aki egy jó könyv olvastán azonnal tollat ragad. A több mint száz kritika nem csak mennyiségben elégtétel: ha sikerül jó kritikust találni/kinevelni, ha sikerül a számunkra fontosnak ítélt könyvekről hírt adni, a debütkötetekről jó kritikát közölni, azt talán már egyfajta fokmérőnek tekinthetjük. De lehet, inkább azokat a szerzőket kellene erről megkérdezni, akiknek a szövegeit/kritikáit gondoztuk. Vagy azokat a szépírókat, akiknek a könyveiről – ilyen vagy olyan – kritikát közöltünk. Ami a szerkesztőnek öröm (például végre becserkészni egy jól megírt bíráló kritikát), az a könyv szerzőjének – az esetek többségében, tapasztalatom szerint – inkább gyásznap. Talán a legnehezebb szerkesztői döntés, hogy melyek azok a könyvek, amelyekről nem írunk: amelyekről a szerkesztői elképzelés szerint írni kellene, de annyira érdektelenek, hogy esetükben a nem-kritika a kritika. Hogy jól döntöttem-e, nem tudom – majd az idő igazolja döntésem. Vagy nem. Ennyi szerkesztői autoritás azonban engedtessék meg nekem.
Orcsik Roland: A visszajelzés jól jön, jelzi, hogy érdemes volt az adott szöveg mellett dönteni. Persze, olyan is akad, hogy jelentős szövegekre nem figyelnek föl, ám attól még meggyőződésem, hogy kiváló szövegről van szó (ilyen volt pl. Losoncz Alpár kritikája György Péter Erdély-könyvéről). Máskor pedig alapos félreértés kísérte egy-egy jó írásunkat. Vagyis nem minden esetben kell megfelelni az olvasó elvárásainak, félre- vagy túlinterpretálásának. Szerencsés egybeesés, ha a kettő, az olvasói és a szerkesztői elképzelés találkozik. Igen, volt pár olyan vers, amelyről utólag, a megjelenéskor úgy láttam, húzatni kellett volna belőle a szerzővel.
Hozzászólások