Az Alföld Online körkérdése arról, hogyan látják a kortárs magyar irodalom megszólított szerkesztői saját feladat- és szerepkörüket. A második részben Balázs Imre József, Jenei László, Nagy Csilla, Görföl Balázs és Torma Mária válaszait közöljük.
1. A szerkesztők gyakran nem teljes állásban végzik feladataikat, és az is gyakori, hogy sokan azért vállalnak szöveggondozói munkákat, mert az irodalmi életben való érvényesülés érdekében pozícióhalmozásra vannak kényszerítve. Ön miért választotta ezt a pályát? Hogyan látja a szerkesztői pálya egzisztenciális fenntarthatóságát?
Balázs Imre József (költő, író, kritikus, a Korunk szerkesztője): Szerencsésnek mondhatom magam, mert az első igazi, „munkakönyves” állásom, ahogy nálunkfelé mondják, az egyetem elvégzése után, 1999-ben rögtön a Korunk irodalmi szerkesztői feladatköre lett. Persze voltak előtte és közben más részmunkáim is: voltam addigra már távoktatási tananyagfejlesztő, irodalmi archívum-munkatárs és óraadó tanár az egyetemen. A szerkesztői pályakezdésem még a nyomtatott sajtó utolsó néhány igazán jó évére esett, egy darabig úgy gondoltam, ez valójában inkább nekem való terep, mint a tanári pálya, dilemmáztam is kicsit, amikor lehetőségem nyílt teljes egyetemi állást betölteni, hogy váltsak-e ‒ aztán váltottam, és végül is ez volt a jó döntés, azzal együtt, hogy a Korunk főszerkesztője 2008–2012 között úgy lettem, hogy mindvégig ott voltak mellette a hivatalos egyetemi feladatok is. Körülnézve a magyar folyóirat-palettán persze nem voltam és vagyok egyedül ebben a helyzetben, az egyetem és szerkesztőség közt megoszló munkakörrel. Objektíven szemlélve a dolgokat, a szerkesztői szerep súlya egyértelműen csökkent 1999-es debütöm óta, a nyomtatott folyóiratok visszaszorultak, keresik a helyüket, anyagi hátterük hosszabb távon kiszámíthatatlan, de egyelőre az online-nak sincs egyértelmű stabilitása. Azokra a funkciókra, amelyeket a szerkesztőségek hagyományosan betöltöttek a magyar kultúrában, továbbra is szükség van nyilván, de szélesebb körűvé vált a munkamegosztás az intézmények, sőt magánszemélyek között is, átalakult a nyilvánosság szerkezete. A magam számára úgy oldottam meg az egzisztenciális dilemmát, hogy továbbra is vállalok szerkesztési munkákat, amelyekhez kedvem van, a Korunk tematikus lapszámait is beleértve, de inkább afféle hobbiként tekintek rá.
Jenei László (író, a Műút főszerkesztője): 1988–89-ben kezdtem folyóiratot szerkeszteni (Orpheus). Akkor ez még másként nézett ki. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az anyagi háttér biztosítása nem az én feladatom volt. Viszont a teljes lapszám összeállítására kaptam felhatalmazást. A rendszerváltozás idején voltak még remények. Azóta ennek a pályának az egzisztenciális fenntarthatósága erősen megkérdőjeleződött, sőt ellehetetlenült. Kompromisszumok sora kíséri a szerkesztő(k) munkáját. A pályát az emberi kapcsolatok miatt választottam: mivel nem volt még e-mail, mindenkihez (Balassa, Esterházy, Krasznahorkai, Nemes Nagy, Mándy, Mészöly, Petri stb.) személyesen mentem el, az otthonukban fogadtak. Ha nem jársz el rendszeresen Budapestre, mostanában egy szerkesztéssel töltött élet telhet el úgy, hogy a szerzőidet nem ismered személyesen. Én nem jártam el rendszeresen Budapestre.
Nagy Csilla (irodalomtörténész, kritikus, az Irodalmi Szemle szerkesztője): Aki ezt a pályát választja, ideális esetben rendelkezik kritikai attitűddel, a feladatának tekinti a szöveggel való foglalkozás mellett azt is, hogy kifejtse a véleményét, tanácsokat adjon, érveljen. Valahol tehetséggondozás és pedagógia. A szerkesztő a saját irodalmi „ideáit” igyekszik pozicionálni, ez a tét. Számára. De a szerkesztés folyamata párbeszéd, a szöveggondozás során jó esetben a szerkesztői javaslatokat is el lehet vinni valami felé, felmérni, működik-e vagy nem. Nálam a kritikaírás a szerkesztéssel egy időben kezdődött. Valamilyen szinten az alkotómunkától veszi el az időt, a fenntarthatóság is ettől függ.
Görföl Balázs (kritikus, a Jelenkor folyóirat szerkesztője): Viszonylag fiatalon, 26 évesen, lényegében pályakezdő irodalmárként és esztétaként lettem a Jelenkor szerkesztője. Addig már jelent meg néhány kritikám a lapban, amelynek nagyon régóta elkötelezett olvasója voltam, így amikor lehetőséget kaptam arra, hogy részt vegyek a szerkesztőség munkájában, nemigen haboztam. Azt gondoltam, ennél nagyszerűbb alkalom nem is lehetne arra, hogy alakítója lehessek azoknak az irodalmi folyamatoknak, amelyek jó ideje erősen foglalkoztattak. Tulajdonképpen a mai napig nem csalatkoztam az akkori reményeimben. Ugyanakkor kezdettől volt tapasztalatom a pozíció- és a munkahalmozásban is. Úgy lettem részidős szerkesztő, hogy közben irodalmár doktorandusz voltam, és pár éve félállásban tanítottam a pécsi esztétika tanszéken. Azt hiszem, az egész bölcsészeti közegre jellemző az ilyesfajta felállás, és a saját generációmmal kapcsolatban az a benyomásom, hogy szinte mindenki jó néhány, gyakran egész különböző munkát végez egyszerre. Ennek komoly veszélyeit látom a szétaprózódástól a kapkodáson át a kiégésig. Szerencsés esetben termékeny lehet az átjárás az egyes tevékenységek között, egy egyetemi oktató/szerkesztő például felfedezhet fiatal tehetségeket a folyóirata számára, vagy szerkesztői rutinnal könnyebb szöveggondozói plusz munkát vállalni. És ez alkati kérdés is, van, aki lubickol a sokféle szerepben, más inkább szenved tőle. Mindenesetre az nem tűnik normálisnak, hogy lassan egy egész bölcsészgenerációnak nem lesz fogalma arról, milyen egyszerre egy dolgot csinálni. Addig viszont nem fog változni a helyzet, amíg nem válik stabillá és hosszú távon biztosítottá a folyóiratok finanszírozása: erre jelenleg nem sok esélyt látok. A kérdés persze meglehetősen bonyolult, egyaránt vannak ‒ többnyire lesújtó ‒ kultúrpolitikai, önkormányzati, piaci és magánmecenatúrai vonatkozásai.
Torma Mária (író, a Kalligram Kiadó szerkesztője): Bölcsészdiplomával a tanári, szűkös oktatói, illetve kutatói pálya vagy kulturális kreatív terület felé léphetsz el, ha a szakmában szeretnél maradni. Amikor elbizonytalanodtam, ha nem tanár leszek, mégis mi a csuda, rájöttem, hogy az istentelen mennyiségű, jó szagú és tapintású könyveket valaki elő is állítja, hát, tájékozódjunk afelé, milyen gyakorlati terepen használhatom, hogy viszonylag jól és szívesen beszélek szövegekről, és a barátaim rendre nekem küldik a szemináriumi dolgozataikat átolvasásra, foltozásra. Az egyetemen az embert sajnos még nem nagyon foglalkoztatja az a kérdés, hogy a szenvedélye hó végén mennyivel gazdagítja a bankszámláját – azt igyekszik mérsékelni, hogy ne nullázza le egy-egy antikváriumban vagy könyvesboltban tett látogatása. Először az Apokrif folyóirathoz és közösséghez kerültem, és ezzel szinte egy időben a Kalligram Kiadóhoz. Krúdyval foglalkoztam, adta magát, hogy az életműkiadás kiadójánál próbálkozzam. Apám mezőgazdász volt, édesanyám tanítónő, de elsősorban vidéki vállalkozófeleség. Pontosan láttam, kisvállalkozásokat működtetni a kétezres évek Magyarországán mivel jár, és habár a szántóföldi növénytermesztés mint potenciális életpálya erős fintorgásra késztetett, arra már csak a kiadói mindennapokban jöttem rá, hogy nemcsak hogy összekapcsolható a két terület – az irodalom és a vállalkozói lét –, hanem vannak bizonyos apámtól hozott jó képességeim, például folyamatok menedzselésére, amelyeket termőre fordíthatok. A könyv ugyan szellemi termék, a piaci logika alól csak igen ritkán kivonható, s elevenembe talált, hogy egy-egy írói első mondattól a recepciógondozásig nem pusztán részfolyamatokra láthatok rá, hanem a teljes processzusra. A szerkesztőt egyszerre hajtja a voyeur szemérmes kíváncsisága és valamiféle segédmunkás „haladjunk már” lendület. Az már a sors iróniája, hogy végül át kellett vegyem a családi vállalkozást is. (Nem tudom, rajtam kívül még hány aranykalászos szerkesztő van az irodalmi közegben, de ide mind, szakszervezetbe!) Így lettem szerkesztő és mezőgazdasági vállalkozó. Hogy a kérdés érdemi részére is rátérjek, nem igényel különösebb árnyalást, mikor kijelentjük: álláshalmozás nélkül valóban nem élsz meg Budapesten akkora fizetésből, ami jó esetben egy másfél szobás albérlet díja, rezsi nélkül. Mint ahogy a szerzőinket sem menti meg az éhenhalástól a 7–10%-os írói royalty, 1000–5000 példányra nagyon pontosan kiszámítható, ez mekkora összegeket jelent, még teljes eladás esetén is. De a kiadó is komoly akrobatamutatványokat végez, hogy a terjesztői árrés (ami 50–60%) után nála maradó összegből finanszírozzon szerzőt, szerkesztőt, szállítót, nyomdát, könyvelést és adóterheket. Ha nem csomagolópapírt gyártasz, ez csak komoly támogatásokkal és kényszerű alkukkal lehetséges. Az ún. elitirodalom viszont – minek szépítsük – edzésben van: mindig is gazdaságilag oxigénhiányos állapotban keletkezett – Magyarországon szerintem biztosan –, kevesen tehették és tehetik meg, hogy kizárólag ebből tartsák el magukat. S aki arra adja a fejét, hogy ezzel foglalkozva szeretne megélni, annak erősek a combizmai. Írót, szerkesztőt és kiadót egyszerre hajt a mászás elkerülhetetlen élvezete, s néha kiállsz előteremteni a büdzsét, néha meg le kell vágni a lábad, de visszamész a hegyre. Aki keresni szeretne, az óhatatlanul is más szakmát választ végül.
2. Véleménye szerint mi a szerkesztő szerepe, funkciója az irodalmi intézményrendszerben? Ön hogyan tekint saját szerkesztői pozíciójára?
Balázs Imre József: A szerkesztőségek egyrészt a folytonosságot jelentik a szerzők (és olvasóik) számára két kötet között, másrészt a feedbacket biztosítják, hogy egy szerző hol tart éppen, hiszen minden szövegközlés mögött ott van valamilyen dialógus. Szervezői-közvetítő szerepe is van minden szerkesztőnek természetesen. Saját szerkesztői munkám abból a szempontból különleges, hogy rengeteg felkérést írok potenciális szerzőknek, hiszen a tematikus lapszámok mindig ilyen felkérések nyomán jönnek létre. Ez nyilván azt is eredményezi, hogy e felkérések nélkül sok, Korunkban olvasható szöveg soha meg nem íródott volna… És visszanézve az elmúlt huszonkét évre, ezzel nem vagyok elégedetlen. Másik fontos szerepemnek a könyvek kritikai visszhangjának alakítását tekintem: itt is fontos, hogy a szerkesztő megtalálja-e azt a kritikust, aki számára inspiráló egy-egy kötetről írni, hogy olyan könyvekre hívja-e fel szerkesztőként a figyelmet a kritikarovatban, amelyek kulturális vakfoltokat tüntetnek el, és hasonlók.
Jenei László: Ma már eljutunk oda, hogy szinte a legfontosabb szerepe: kísérelje meg önfeláldozó munkával életben tartani a saját folyóiratát. Próbálja meg áthidalni, hogy minden a munkavégzés folyamatossága, a hagyományteremtés ellenében szól. Ha éppen van egy időszak, amikor tud dolgozni: hozzon létre értékes összeállításokat. Miskolcról már nem látszik az „irodalmi intézményrendszer”, dolgozunk, amíg lehet, ennyi.
Nagy Csilla: A szerkesztői pozíció a mű közzététele előtt az a státusz, amelyben a még nem lezárt művel kapcsolatban a szerzővel kommunikálni lehet, ahol alakítható a szöveg maga. Tehát megkerülhetetlen.
Görföl Balázs: Szerintem egy irodalmi lap szerkesztőjének az az elsőrendű szerepe, hogy folyóiratában a kortárs magyar irodalom legjavát tegye hozzáférhetővé az érdeklődő olvasóközönség számára. Ez a fő cél, amely ugyanakkor számos egyéb funkcióval összefügg. Például egy folyóirat jó esetben kanonizációs ajánlatokat tesz, igyekszik ápolni a saját hagyományait, van regionális-lokális öntudata, elősegíti a fiatal szerzők szocializációját, kitekintést ad a kortárs világirodalmi folyamatokra, helyet biztosít nem feltétlenül szaktanulmány-jellegű irodalomtörténeti írásoknak, műhelymunkát kínál a pályakezdő tehetségek számára, (nem mindig fájdalommentes) visszajelzést ad a műkedvelőknek, figyelemmel kíséri a kulturális élet jelentős fejleményeit, vitára buzdít stb. Szerkesztőként ezekben a folyamatokban igyekszem én is minél hatékonyabban részt venni, még ha persze a hétköznapokban a szerkesztői munka gyakran sokkal prózaibbnak tűnik is. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom, hogy a szerkesztés csapatmunka, magas minőséget csak közösen lehet előállítani.
Torma Mária: Ahány szerkesztő, annyi szerep. A folyóirat-szerkesztők válogatói fontosságát hajlamosak vagyunk alábecsülni, holott nélkülözhetetlenek a jó szimatú rovatvezetők, akik akár már az első publikációban megérzik a tehetséget, támogatják egy életmű alakulását. A szerkesztők szerepét általában is hajlamosak vagyunk hol túl-, hol meg alábecsülni, erős közhely például, hogy a kiadói szerkesztőt akkor emlegetik, ha gond van. Egy elsőkönyves nagy elvárásokkal érkezik, s ekkor rendszerint csalódik. A munkakedved és energiád véges, kivált, ha párhuzamosan dolgozol köteteken. Minden mondat mellé nem lehet szerkesztőt állítani, s ha a szövegmasszának te adsz formát, szerintem félreérted, mi a dolgod. Szűrő vagy, amit különböző finomságra állítasz, annak megfelelően, hogy épp az olvasót, a kiadót vagy a potenciális életpályát képviseled: ezen belül aztán habitusa válogatja, hogy hol filológus, hol pszichológus, helyesírás-, olykor meg referenciaellenőrző-program leszel. Ha egyszerűsítenék, amit előszeretettel teszek, az a fő feladatod, hogy tudatosítsd: minden, ami a szövegen belül történik és az értelmezésnek megágyaz, akarattal történik-e. Sarkítok, de egy recepteskönyvön igenis számonkérheti a szerkesztőt az olvasó, hogy megkel-e az a tészta, ha annyi és olyan hozzávalót rak bele, amennyit a szerzője beleírt. Aztán, hogy az olvasó sütőjében tényleg feljön-e a tészta, s ráadásul ízlik-e, az sokszor rutinos szerzők és szerkesztők esetében is légköri szerencse dolga.
3. Meglátása szerint nyitottak-e a szerzők a szerkesztésre? Jellemzően hogyan élik meg a folyamatot? Amennyiben módjában áll, kérem, tapasztalatait példákkal is támassza alá!
Balázs Imre József: Nincsenek emlékezetes anekdotáim ezen a téren. A Korunkban vagy a Hungarian Studies Yearbookban, amelyeknek szerkesztője vagyok, sok a lábjegyzetes cikk, és hát a szerzők örülni szoktak, ha valaki rendbe teszi a lábjegyzeteiket. Alapelvként fontosnak tartom, hogy mindkét fél legyen nyitott a dialógusra. Könyvszerkesztéseim során, amikor irodalmi szövegeket szerkesztek, sokszor kommentformában teszek módosítási javaslatokat, amelyeket a szerző figyelmébe ajánlok. Ezek nyomán rendszerint módosulnak is a szövegek, tehát sok nyitottsággal találkozom a szerzők részéről, de eleve nem az a cél ilyenkor, hogy 100% legyen a „hatásfok”, a szerkesztő ilyenkor a profi olvasó szerepét játssza, akinek ráadásul lehetősége van beleszólni a végkifejletekbe is.
Jenei László: Az elmúlt éveim azzal teltek, hogy több évtizedes tapasztalataimat átadhassam a fiatalabbaknak, helyzetbe hozhassam őket. Ez meg is történt (pl. Vásári Melinda a Műút kritikarovatának szerkesztője lett). Nagyjából 4–5 éve nincs igazán rálátásom a szépirodalmi és a kritikarovat napi (!) rutinjára. Valamennyi friss tapasztalatom van, ebből az jön le, hogy nincs érdemi változás. A típusok változatlanok, van, aki a szövegét „gyermekeként”, más a „munkadarabjaként” védi, ennek minden következményével. Egy tárgyalási (szerkesztési) pozícióban a közlés kevésbé létérdek, annyi a fórum, de ez mégsem jár azzal, hogy könnyebben tovább vándorolnának a szerzők.
Nagy Csilla: Kétfajta szerző van: aki eltökélt; és aki szereti használni, hogy van szerkesztője, nyitott a tanácsokra, arra, hogy orientálják, ha elbizonytalanodik.
Görföl Balázs: Túlnyomórészt nyitottságot tapasztalok, igen. A mi szerkesztési elveink olyanok, hogy igyekszünk a lehető legkomolyabban venni a szöveggondozást, apró stiláris-nyelvi kérdésektől a lényegi állítások megvitatásáig (persze különböző műfajoknál más-más mértékben), és sok kéziratot adunk vissza. Így tehát van mit megbeszélni a szerzőkkel. Itt is fontos a szerkesztői csapatmunka: ha egy-egy körültekintően argumentált javaslat, ötlet, felvetés mögött szerkesztőségi konszenzus áll, annak van nyomatéka. És ami a legfontosabb: ha a szerző úgy érzékeli, hogy a szerkesztői korrekció nyomán jobb lesz a szövege, általában készséggel elfogadja a javításokat. Persze előfordul, hogy egy-egy kérdésben nem jutunk dűlőre, ilyenkor valaki enged ‒ vagy a kézirat útja új irányt vesz. Másfelől a szerkesztőt is érik meglepetések. Például a legnagyobb jóindulattal igyekszik megindokolni, hogy a nem kisszámú beküldött mű közül egyet miért nem kér el közlésre, mire hideg elutasítás és heveny visszakozás a reakció. Vagy amikor nyomatékosan közli, hogy a sokadjára küldött kézirat bizony ismét nem találkozik a szerkesztőség ízlésével, mire a válasz a meleg hála ‒ és egy újabb kézirat. Érdekes továbbá, hogy a magyar helyesírás szabályairól is milyen eltérő felfogások élnek egyszerre.
Torma Mária: A prototipikus szerző prototipikus szerkesztőjét rendszeresen élete legkiválóbb kéziratával – és ezt most képzeljük az Attenborough-természetfilmek mintájára Végvári Tamás hangalámondásával – sötétedés után, óvatosan, ímélezés útján közelíti meg. Ekkor átdolgozásra nyitott, de majdnem nyomdakésznek reméli a szöveget. Rendszerint nagyobb könyves rendezvények vagy vásárok után vadászik, amikor a felszabadult szerkesztő hamis ígéreteket tesz arra nézve, hogy a könyv mikor jelenhet meg. A realitásokkal akkor szembesül, amikor már két héttel ezelőttre ígérte a javításokat, de még mindig csak a tizedik oldalnál jár. Viccet félretéve, az egyszerre félelmes és izgatott türelmetlenség jellemzőbb. Még a sokadik könyves, magabiztos író is kíváncsian várja a kiadó visszajelzését arról, mit tartanak a könyvéről. Az első szerkesztési leülés tapogatózó jellegű, érdemes átbeszélni a kötet szerkezetét, a hiányzó vagy felesleges részleteket. Ha a szerkesztő sok javítani valót talál, a kidekorált korrektúranézet ijesztő lehet, másfelől a kevés megjegyzés sokszor arról árulkodik, hogy a szerkesztő igyekezett egy változtatásokra alig szoruló kézirat ajtórésébe beszuszakolni a lábát, látszódjék valami az ő munkájából is a kolofonon kívül. Minden kötetnek másban van nagyobb szüksége a kiadóra és a szerkesztőjére: szerkezeti, stilisztikai, ellenőrző szerepében vagy a könyv utómunkáiban, értelmezési csapásvonalaiban, sokszor a kritikák feldolgozásában. A szerző és kiadó viszonya intim közösség, kibeszélni belőle konkrét példákkal csak a pszichoterápián javallott, ettől eltekintenék.
4. Milyen stratégiákat ajánl a szerkesztő kollégák számára a szerzőkkel való együttműködés során felmerülő problémák kezelésére, megoldására?
Balázs Imre József: Kommunikációt és empátiát. Könyvek esetében jól tud jönni egy-egy rendesen megszövegezett szerződés is, ami igazán épp akkor válik fontossá, ha „baj van”.
Jenei László: Én az odaadó figyelmet, néha a rajongásig, az alázatig is eljutó szerkesztői bírvágyat tanultam. Kellett nekem egy kézirat, akkor utaztam érte, több napot vártam a Klinikák előtt a látogatási időre (megjöjjön Lengyel Balázs és mehessünk be Nemes Nagy Ágneshez), vagy hogy kinyisson a cukrászda, és élvezzem az idő múlását, míg a találkozónkra belép Mándy. Vagy éppen Nicolas Schöffer kéziratáért „harcolni” Párizsban. Éreznie kell a szerzőnek, hogy szükség van a munkájára. Ha már nem tudjuk tisztességesen megfizetni… De egyébként is. Ezek rendes emberek, legalább annyira kétségbe vannak esve, mint mi.
Nagy Csilla: Próbálják úgy instruálni a szerzőket, hogy azok nyitottak legyenek több szövegvariánsra, több megoldásra, a választás, a mérlegelés lehetőségét teremtsék meg maguknak. Van egy metszet, ahol a szerző és a szerkesztő elvárásai találkoznak és kivitelezhetővé válnak.
Görföl Balázs: Bízzál Istenben, és tartsd szárazon a puskaport. A viccet félretéve: szerintem a legfontosabb, hogy a szerző érezze, a szerkesztőnek ugyanaz a célja, mint neki: minél jobb, minél színvonalasabb szöveg lásson napvilágot. Ha a szerkesztő meg tudja győzni erről a szerzőt, nagy baj nem történhet. Jóindulat, odafigyelés, ügybuzgalom és komoly, figyelmes olvasásról tanúskodó érvelés: ezek biztosan nem ártanak.
Torma Mária: A szerkesztő a megértés jószándékával felvértezett első közönség. Mindez nem nagy titok, és nem is szeretem azokat az önigazolásokat, mikor például szülési metaforákkal élnek („közös gyermekünk” a könyv), vagy amolyan társszerzői krediteket sejtetnek szerkesztői megfogalmazások. A könyv elsősorban a szerzőé, másodsorban a kiadó szerzőbe vetett bizalmát tükrözi, sosem a szerkesztő társtulajdona, bármennyire otthonosan jár-kel a szövegben, leginkább mégis csak az olvasóé a könyv, minden pátosz nélkül, előbbiek összes munkája az olvasó megértését kell szolgálja. Egy szerkesztő megjegyzései, átírási javaslatai jelzésértékkel bírnak, mint az aknakereső játék zászlócskái, arról árulkodnak, hogy valahol a szövegközelben probléma van vagy lehet. Ettől függetlenül a szerző dönthet úgy, hogy a jelzést figyelmen kívül hagyja. A processzus nem ördöngösség, bármelyik túsztárgyaló hétköznapjaival leírható, elvégre ritkán kell ezen képességeinket latba vetni.
A legfőbb stratégia az átláthatóság, tisztázni azt, milyen pozícióból adok bármiféle értékelést. Senki sem mindenható, az ízlésünk pedig változik. Nem hiszek sem a túlbábáskodó rajongásban, sem a ridegtartó „ússz, ha tudsz” attitűdben. Egyenrangú kollégák vagyunk, olykor baráttá váló kollégák. Komolyabb fenyegetést csak a kollektív vakság jelenthet: többedszerre találkozván egy szöveggel és szerzővel az ember azt olvassa, amit látni szeretne. A hibák ilyenkor elkerülhetetlenek, és előbb a korrektor, majd a kritikus kegyelmére bízzuk magunkat.
5. Ön szerint mi a szerkesztői munka sikerességének fokmérője? Előfordult-e már, hogy egy-egy döntéséről a későbbiekben bebizonyosodott, hogy nem volt elég megfontolt? Ha igen, kérem, ezügyben is ossza meg olvasóinkkal a tapasztalatait!
Balázs Imre József: Bosszantó bakik valószínűleg minden szerkesztő pályáján akadnak, hibák a könyvcímnegyedben, a lapszámok tartalomjegyzékében, túlzott bizalom a rendelkezésünkre álló technikai eszközökben stb. Ez gyakran a határidők szorításából is fakad ‒ nincs idő annyiszor (újra)ellenőrizni a dolgokat, ahányszor kellene. A jó szerkesztő kicsit olyan, mint a jó fordító: eltűnik a szöveg mögött, ha jól végezte a dolgát, és inkább hibái által válik láthatóvá.
Jenei László: Természetesen rontottam el dolgokat. Nem mentem utána kéziratoknak, feladtam idő előtt egy küzdelmet. Nagyon bánt, hogy azóta sem tudtam kihúzni egy méltó reagálást Sipos Balázsnak a Holmi kritikai működéséről, kritikaeszményről szóló, kismonográfia értékű tanulmányára, mely a Dűlőnkben jelent meg. Aztán… Biztosan több embert magamra haragítottam egy-egy kritika leközlésével. Egyik alappélda még az Orpheusznál, amikor Lakatos István összeállításában végre nyomtatásban megjelent a csodás sírversgyűjtemény (1992), majd kicsivel utána halálosan megsértődött István, ahogy az összegyűjtött verseiről és szépprózai munkáiról (Paradicsomkert) írtunk. A mennyben, aztán a pokolban, így megy ez. De például sikerült, „buldog szívósságú szerkesztőként az űzött vadat”, Petri Gyurit (ahogy ő írta nekem egy dedikációjában) rábírnom egy József Attila-esszére. Sikerült Kocsis Zoltánt rávennem, hogy Petri-versre komponáljon. Vagy a mához közelebbi példák: a Lapis József/Mohácsi Balázs duót rávenni, hogy engedjük kritikavitává terebélyesedni a Parti Nagy-bírálatot. Vagy kiváló csapattal megcsinálni a Mészöly/Térey tematikus számot stb. De a legfrissebb példa: az új számunkban egymás után jön Tamás Gáspár Miklós és Nádas Péter egy-egy jelentős esszéje.
Kell a visszajelzés. A print Műútnál például, hogy a Magyar Tudományos Művek Tárában (mtmt) 2019. július 9-től tudományos, lektorált fórumnak minősül. De ugyanilyen fontos és örömteli volt, hogy az év végi összegző listákon műútas publikációk rendre az évi legjobbak között szerepeltek (volt, hogy a top 10-ból 4 is nálunk jelent meg). A Műút-könyveknél (pedig igazán kis kiadó vagyunk, összesen 50 címmel) például egy Artisjus-díj (Beck András Karinthy-könyve), vagy egyes könyveink után elnyert tudományos díjak (Bazsányi Sándor – Komlós Aladár-díj; Szabó Gábor – Erdődy Edit-díj) stb. Egy szerkesztőnél: hogy például nagyjából 30 évvel azután, hogy elkezdtem ezzel foglalkozni, elsőként elnyertem a szerkesztőknek járó Osvát Ernő-díjat. De visszatérve: a szerkesztői munka sikerességének fokmérője? A visszatérő kiváló szerző. Így lehet a brandépítésen felül legjobban kiszolgálni az olvasót is.
Nagy Csilla: A sikeresség fokmérője a kötet megjelenése és a recepció aránya.
Görföl Balázs: Ha egy lap hosszútávon közöl jeles szerzőket, bemutatja az élő irodalom sokszínűségét, vonzereje van a legfiatalabb szerzők szemében is, nyitott, plurális ízlést tükröz, és az olvasók sem hagyják faképnél, akkor minden bizonnyal nem sikertelen a szerkesztők munkája. Volt olyan fiatal szerző, akinek túl korán javasoltam közlésre az írását, anélkül, hogy megbizonyosodtam volna róla, van-e még megjelentethető kézirat a tarsolyában. Kár volt, az egyszeri, nem folytatódó megjelenés mindenkinek csalódás, szerkesztőnek, szerzőnek, olvasónak. És biztosan hoztam még egyéb rossz döntéseket, sőt úgy sejtem, az ember a legszomorúbb tévedéseivel, mulasztásaival nincs is tisztában. Örök mementó gyanánt pedig ott a szekrényemen kifüggesztve a korábbi szerkesztőktől örökölt lakonikus válaszlevél egy Svájcban élő nyugdíjas szerzőtől: „Onok hal’asoan tévednek!”
Torma Mária: A siker értő és visszatérő olvasókban mérhető, nem csak az eladásban és nem csak a díjakban. Jóleső visszajelzések, de egy állapotot tükröznek, számszerűsíthetők, de fals mérőszámok, ha kizárólagossá tesszük ezeket. Számomra az a sikeres könyv, amely valami olyasmit tud a világról, amit még nem ismertem vagy nem így ismertem. A rovatvezetők jó szimatát említettem már. Jobb napjain az ember, érzékeny szaglású vizslaként jár az erdőszélen, és meg tudja mondani, van-e benne nyúl. Nem tudom, mi ez az érzék, lehet, hogy nyelvében, dramaturgiai döntéseiben, a szerző humorában, történetmesélői képességében, alakteremtésében van az a nyúl, de ott van. Akkor boldog vagyok a tudattól is, hogy benne van. Nem tudni előre, melyik könyvéből, interjújából, de ki fog ugrani.
A sorozat első része ITT érhető el.
Hozzászólások