Életrajzi kísérletek
A csörtetés
Az elhagyatott strandon éjszaka
mit kerestem, hullott levelek,
fehér és kék hullott csempék,
nevek, melyekre alig emlékszem,
hogy mi adta a fényt, nem tudom már,
de biztosan nem borult sötétbe minden,
hiszen láttam akkor, és még mindig látok,
repedésekből tört elő a gyomnövények vigasza,
viaszos cseppek ültek a fűre, betonra,
izzott minden, de szigorú titokban,
az elhagyatott strandon éjszaka,
üvegszilánkok szikráztak az aszfalt
sebhelyeiben, horkantások és visítások
szakadtak fel a bokrok közül,
nem mozdult el semmi, egy helyben reszketett,
és a csörtetés azóta is, az idő csörtetése,
felbuktam valamiben, de nem hagytak elesni,
lyukas drótháló, bedőlt kőkerítés,
mit kerestem ott, és mit keresek folyton,
azon az elhagyatott strandon éjszaka.
Márványdaráló
Egy márványdaráló dolgozik
a völgyben, mondta nagyapám,
amikor hajnalban felriadtam
a távoli robajra, miféle völgyben,
kérdeztem, papa, mi a síkságon élünk,
és márvány sincsen itt,
pedig darálnak, felelte nagyapám,
hallod te is, mi mást ropogtatna így
az a nagy gép odalent.
Ennyire egyszerű
Elfelejtkeztem a műanyag zacskóról,
amibe a meztelen csigákat
gyűjtöttem össze előző éjjel,
valamiért napnyugta után szeretnek előmászni,
a hűvös sötét vonzza őket,
vagy talán a kerti lámpák távoli fénye,
ahogy az éjszaka váratlan pontjain
egy-egy elhaladó macska
vagy ritkábban menyét
a mozgásérzékelő hatókörébe lépve
felgyújtja azokat,
a műanyag zacskót, amibe összeszedtem őket,
kint felejtettem a kerti padon,
a nyár legforróbb napjai voltak,
nem is emlékszem már, hová mentem,
a természet szinte önkívületben tombolt,
a növények burjánzása megállíthatatlannak tűnt,
a szomjúságtól nyögdécselt a sövény,
a csigák meg, gondolom, a saját váladékaikban
főttek meg a műanyag zacskóba zárva,
amikor hazaérve rájuk találtam,
tulajdonképpen nem is voltak már sehol,
a zacskót kibontva néhány körömnyi,
fekete, száraz görcsöt találtam csupán,
nem is kellett kidobni őket,
elég volt kiszórni a fűre,
nyomuk sem maradt,
ennyire egyszerű ez az egész, igen.
Kicsi, fehér
A baseballsapkájára pontosan emlékszem,
de a vezetékneve már nem jut eszembe,
valamilyen Krisztián,
nem is vele voltam igazán jóban,
hanem a bátyjával,
egy időben sokat kosárlabdáztunk együtt
a gimnázium aszfaltozott udvarán,
de neki már a keresztneve sem jut eszembe,
Krisztiánról annyit tudtam, hogy punk,
bár abban nem voltam egészen biztos,
hogy ez végül is mit jelent,
sárga és piros volt a sapkája,
és egy hímzett T-betű volt az elején,
úgy emlékszem, kicsit irigyeltem is azt a sapkát,
a már nem tudom, melyik városban lévő
szakközépiskola kollégiumi szobájában
egy elektromos kábelre akasztotta fel magát,
a temetésére is inkább a bátyja miatt mentem el végül,
Máté Pétertől az Elmegyek szólt a ravatalozóban,
nem tudom, mit gondolt volna erről,
egészen kicsi, fehér koporsója volt,
annyira apró, mintha halálában
összezsugorodott volna, pedig, ha jól tudom,
az ilyen fiatal halottak inkább nőni szeretnek.
(Megjelent az Alföld 2022/3-as számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Toró József munkája.)
Hozzászólások