Tajték
mikor a kerti csap elárasztja
a homokozó építményeit és alagútrendszerét
vize kivájja majd belepi
az árkokat ereket elágazásokat
derék ólomkatonámként sodródom az árban
csak ajtók csak kapuk csak ablakok
bárhová lépünk
nyitnikék nyitnikék
szakadnak be szárnyaik
a hányástól való fulladást már megszoktam
a holttestek átjárják testnyílásaimat
zakatol bennem a mozgás
itt mindent a víznek építettem
tudja ezt az ólomkatona is
azonban lépten-nyomon igyekszik gátakat emelni
mentve ami menthető
testével torlaszolná el a járatokat
vereségem
mivégreség
inkább a felhőket magyaráznám
esőig jutok
de azt sem értem hogy átlátszó
ha sötétebb tőle minden
ez csak egy nyamvadt csap pajtás
teremt le
hetykén az ólomkatona
de tudom ha elég mélyre úszom
bármilyen szárazföld heggyé lehet
görgetem dadogásból gyúrt galacsinom
újra itt vagyok
mily sekély a mélység mily sekély a mélység
elsőrangú panoráma nyílik innen bontásra emelt falakra
lezúduló galacsinként üreget ütök beléjük
a haladás egyszerű szerény ügy
egybeérnek a sehová nem vezető folyosók
vesekő lubickol gyászomban
hitvány dezertőrök
ripakodik rám az előbukkanó homokparancsnok
majd a következő pillanatban beomlik
magába roskadásra született minden
születésekért roskad magába
elragad a sodrás kedélyesen lebegek
oldalára fordult hajó evickél a tengeren
apadó gödörben tesz le az áramlat
ólomkatonámmal dagasztjuk a sarat
köldökké formálom a mélyedést
mocsárrá változik a térség
minden megtett lépéssel egyre jobban elmerülök
így jár az aki emlékezetidőben bolyong
nevet fel kajánul a parancsnok
kihorgászott bakancsok vagy partra vetett hal csapkod
rángatózik szorong
bágyadtan adjuk át magam a süppedésnek
nyakig a homokban ébredek
kiszikkadt az ingovány
csak néhány pocsolya itt-ott
lágy szellő borzolja vizüket fűzfák lombjait
az ólomkatona szuronyával próbál kiásni
kismadár csőrével kitartóan kapirgál
megérkezett a dagály
(Megjelent az Alföld 2022/6-os számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Molnár Dóra Eszter munkája.)
Hozzászólások