A megbocsátó
Feleségem emlékére
fészekből kilökött fióka
tehetetlenül vergődtél
a kemény és hideg földön
elérhetetlen magas volt az ég
senki sem tanított meg a szárnyaidat használni
szüleidnek fontosabb dolga akadt
vizet hordani a tengerbe
homokot a sivatagba
jó ha célja van az embernek
küzd érte végül eléri vagy ha nem
örömét leli saját magában
világgá mentél hamuba sült pogácsa nélkül
amit kerestél nem találtad talán nem is létezik
belebotlottál a szívembe fölsegítettelek
fájdalmat cseréltünk és éltük szegényes kis életünket
én szomorú verseket írtam
te mosolyt fakasztottál a kősziklából is
és megbocsátottál haldokló szüleidnek
akiket én arra ítéltem volna
hogy éljék újra végig az életüket
de most már nélküled
Valaki más
mintha nem te jöttél volna haza
csak egy eltévedt szomorú idegen
ahogy beléptél az ajtón
megfagyott körülöttünk a levegő
ilyen amikor hívatlan vendég nyit be
tiltakozva recseg alatta a szék
üres szavak buknak elő a szájból
szeretnél kimaradni az egészből
de már nyakig benne vagy
akaratod ellenére elköteleződtél
jelenlétednek súlya van árnyékod ott ragad
a tett színhelyén többé nem tudod tisztázni magad
talán már nem is akarod
Kívülről
a festéktől szabadulni iparkodó
vaskapu leláncolva őrzi az
elvadult udvart a tétovázó múlt ásatag
rekvizitumait a láncon lakat a lakaton
rozsda a türelmetlen idő verítéke
a déli harangszó hirtelen kettévágja
az el sem kezdődött napot
a homályos ablak mint halott szeme
önmagába néz itt voltam igazán otthon
valaha egy folytatásos saga lelkes
szereplőjeként akit kiírtak végül
a történetből és most az útról bámul befelé
nem tudja mit kezdjen magával idegen
ez a szerep nehéz beletanulni egy gyors
mozdulattal letépi a kapuról a pókhálót
félrefittyent parókáját a semminek
Platón igaza
hazamenni hová kihez
végleg becsukódott ajtó mögött
akik azt mondanák isten hozott kisfiam
isten kitért előlem a honvágy hozott
a tékozló fiú lelkifurdalása
ismeretlenekkel találkozom
az út rossz irányba kanyarodik velem
idegen vagyok itt az álmok füstbe mentek
a falu a temetőbe rám szakad hirtelen a múlt
fuldoklom az emlékeimben az asszony aki egykor
olyan fontos volt nekem szomorúan néz rám
ősz haja és elhasznált évei alól
igaza lehet Platónnak hogy a csók lélekcsere
nem nyálcsere csupán
szaporábban ver a pulzusom és az ő
arcán is pirosság fut át hiába
az idő is csak arra jó hogy elteljen velünk
vagy akár nélkülünk
A Kívülrekedt
Egy fiatal költő halálára
nem volt rád való idő sem öröm
csak versek apró gesztusok
bármi szerethető átsiklottunk fölötte
és te ott maradtál egyszál egyedül
akár egy csecsemő kiszolgáltatva magadnak
és ki tudja kinek minek olyan könnyű csapdába esni
annak aki csak bízni tud aki csak szeret
élni csak azért hogy élj nem a te ügyed
az istené ha van amíg őt kerested
elhagyott erőd elestél
és fölállni már nem
soha többé
(Megjelent az Alföld 2023/5-ös számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Miklós Kelemen munkája.)
Hozzászólások