Egyik ősapám, Josephus (Jozef vagy József) Gula nagykereskedő volt Bélaudvarnokon (jelenleg Szlovákia). Feleségét úgy hívták: Catharina Kraale. Fiát Michael Franciscus néven anyakönyvezték 1835-ben. Szépapám, Gullay Mihály Ferenc kilencévesen került szüleivel és testvéreivel Hódmezővásárhelyre. Temesváron és Bécsben járt iskolába, majd rőfös üzletet vitt, később szállítási vállalkozó lett. Neki és feleségének, Draskovics Hiláriának nyolc gyereke lett. Az ötödik volt a sorban ükapám, az 1871-ben született ifj. Gullay Mihály, akinek a cégét így hívták: „Gullay Testvérek Szállítási és Bizományi Üzlet Hód-Mező-Vásárhely és Szentes”. Egy Prágából Győrbe, majd Budára származott gőzmalom-igazgató lányát vette el, Mathilda Alojsia Johanna Benest, majd 43 évesen, 1914-ben tbc-ben elhalt. Szépapám, Gullay Mihály Ferenc hetedik gyermekét, ifj. Gullay Mihály öccsét úgy hívták, Árpád.
Róla szól ez a történet.
Az a baj ezzel a történettel, hogy igaz. És nem hagyja magát nem igaznak lenni. Sehogy sem akar irodalommá válni. Makacsul kemény anyagból van, nem hagyja magát hajlítani, nem hagyja, hogy művészetté züllesszem. Nem hagyja, hogy hozzátegyek, nem hagyja, hogy elvegyek belőle, nem hagyja azt sem, hogy kiszínezzem.
Itt tehát a közlő beszél, nem a szerző.
Nem tudjuk, hogy Gullay Árpád pontosan mikor született. A biztos csak az, hogy Árpádot a magyar királyi szegedi 5. honvéd gyalogezred tényleges állományának századosaként 1914-ben előbb Fruška Gorába (Tarcal-hegység), majd Galíciába vezényelték. Részt vett Przemyśl várának védelmében. („P.-t, midőn Ausztriához tartozott, 1874 óta elsőrangú katonai erősséggé alakították, s mint ilyen az 1914/15. évi világháborúban nagy szerepet vitt. Előbb 1914 szept. elejétől okt. 9-ig az oroszok rengeteg emberveszteségük mellett hiába ostromolták; másodszor nov. 11-én zárták körül 1915 márc. 22-ig, amikor hős védő serege Kusmanek altábornagy várparancsnoksága alatt, miután élelmiszere elfogyott, felsőbb parancsra az erődök felrobbantása s a hadiszerek elpusztítása után a várat feladta. Az oroszok uralma azonban nem tartott sokáig, mert június 3-án vitéz seregeink alig néhány napig tartó ostrom után visszafoglalták” – írja Révai Nagy Lexikona 1922-ben.)
Árpád 1915 márciusában orosz hadifogságba került. Nemcsak ő, hanem az egész, zömében magyarokból álló „hős védő sereg”, közel százhúszezren. Árpád és bajtársai az osi (jelenleg Kirgizisztán) táborban raboskodtak.
A Google Maps szerint Vásárhelytől Os 5300 kilométer. Ma autóval 70 óra. Gyalog is alig több 1000 óránál. A Pamír-fennsíkon már a cári kormányzat idejében ismert volt Halhodzsa, a szártok („Eltörökösödött arab származású nép az Amu-darja, Syr-darja, Araltó vidékén Bokharában és É.-Afganisztánban. Fajrokonaik a Tádzsik.” RNL) hírhedt törzsfőnöke. 1917 tavaszán az oroszok három szártot fogtak el, összeverték, majd bezárták őket az osi fogolytábor mocskos tömlöcébe. Köztük volt Halhodzsa is. Ő azonban nem adta fel, összeesküvést szervezett. Föllázította a táborban raboskodó szártokat, akik megszerezték a fegyverraktár kulcsát, leöldösték a tábori őrséget, majd Os városát is elfoglalták. Később az orosz vörösgárdisták osztrák és magyar hadifoglyokat toboroztak, és ostrom alá vették a szárt kézre került várost. Erős küzdelem után visszafoglalták Ost, Halhodzsa azonban harmincnyolc emberével áttörte az ostromlók gyűrűjét, és a tábor fegyver- és lőszerkészletét is magával vitte.
Két évvel később, 1919 tavaszán Halhodzsa még mindig támadta az oroszokat. Az oroszok felszólították az osi osztrák és magyar tiszteket, hogy újra fogjanak fegyvert Halhodzsa ellen. A tisztek gyűlést tartottak, megtárgyalták az oroszok ajánlatát. Végül úgy döntöttek, hogy az oroszok és a szártok közötti háborúságban megőrzik semlegességüket. Mivel a tisztek gyakorlatilag éheztek, kenyeret és munkát követeltek a helyi szovjettől. A szovjet juttatott is nekik valami kevés kenyeret, de munkát nem tudott adni. Erre azzal a kéréssel fordultak a helyi szovjethez, hogy miután a város nem tudja őket eltartani, helyezzék át őket más állomásra. Ezt a kérést az oroszok nem tagadták meg, de azt felelték, hogy a csekély helyőrségből nem tudnak a kíséretükre elegendő erőt kirendelni. A helyzet később tovább romlott, az oroszok sem munkát, sem élelmet nem adtak nekik. A foglyokat (köztük Gullay Árpádot, ükapám öccsét) az éhhalál fenyegette.
A tisztek végül megfelelő fegyveres kíséret nélkül önként indultak útnak 1919. ápr. 8-án az osi táborból Andizsán felé. Összesen százhetvenen voltak. Osztrákok és magyarok vegyesen. Csak Hodzsi-Avat községig jutottak. Itt Halhodzsának kétezer fős csapata körülvette és foglyul ejtette őket. Három napig semmi panaszra nem volt okuk, a szártok barátságosan viselkedtek, sőt meg is vendégelték őket. A harmadik napon azonban a piláfba bódító szert kevertek, amitől a tisztek elvesztették eszméletüket. Mire magukhoz tértek, kezük-lábuk össze volt kötözve. Rossz taligákra dobálták és elszállították őket Ait községbe, ahol három napig koplaltak. Nagy Béla hadapród-erdészmérnök már ismerte a szárt nyelvet, és kihallgatta Halhodzsa embereinek beszédét. Megtudta, hogy a szártok le akarják mészárolni őket. A tisztek ekkor követelték őreiktől, hogy küldöttséget vezethessenek Halhodzsa elé. Ezt a kívánságukat teljesítették. A küldöttség tagjai voltak: Kovács Géza honvédszázados, aki a legidősebb volt a fogoly tisztek között, Gullay Árpád százados és dr. Marschall segédorvos. Azt kérték a vezértől, hogy kegyelmezzen meg az ártatlan tiszteknek. Halhodzsa azt válaszolta, hogy szándékát nem másítja meg, de őket hármukat meghagyja hírmondónak. Kovács százados azt kérte, hogy inkább őket hármukat végeztesse ki, de kegyelmezzen meg a többieknek. Halhodzsa azt válaszolta, hogy az alkut elfogadja. Hamarosan kiderült azonban, hogy esze ágában sincs ígéretét megtartani. Ait község szomszédságában, a Kara-darja folyó hídjánál Halhodzsa elrendelte, hogy a tiszteket ötös csoportban hozzák eléje. Azt mondták, csak kihallgatásra viszik őket. A foglyok ötös csoportokban érkeztek, a hídra állították őket. Halhodzsa intésére a hóhérok nekik estek: levágták fejüket, hullájukat pedig a folyó árjába dobták.
Így jártak mindahányan.
Százhetvenen.
Osztrákok és magyarok vegyesen.
Legalábbis ezt állítja Benda Jenő, a csóti leszerelőtábor helyszíni tudósítója a Pesti Hírlap 1922. július 23-i számában. Benda saját bevallása szerint alaposan kikérdezte a magyar hadifoglyokat, akik a kivégzés részleteiről úgy értesültek, hogy egy magyarokból alakult csendőrcsapat elfogta Madamin béget, Halhodzsa vezető emberét, aki – valószínűleg némi kínzás után – mindent alaposan kifecsegett. Benda egyébként 1911-től volt a Pesti Hírlap munkatársa, de írt regényeket, riportokat, még színművet is. Újságíróként és gyorsíróként tagja volt a magyar delegációnak a párizsi béketárgyalásokon, élményeiről könyvet is írt. 1944-ben, mikor a németek bevonultak Magyarországra, lapját betiltották, őt pedig nem sokkal később a dachaui koncentrációs táborba szállították mint ellenállót. Még ez év novemberében elhalálozott.
Vajon Madamin bég igazat mondott?
Az osztrák és magyar tiszteket tényleg lefejezték a hídon a szártok?
Tényleg így történt?
Nem tudjuk.
Nem tudjuk meg talán soha már.
S szólt a Holló: „Soha már!”
Ők negyvenketten mindenesetre soha nem jöttek haza (se fejjel, se fej nélkül):
Bozsák Norbert zászlós
Berecz Imre zászlós
Balogh Miklós zászlós
Csuka Domokos főhadnagy
Csernyus Miklós zászlós
Douglas Jenő főhadnagy
Csóka Károly hadnagy
Eötvös József főhadnagy
Földváry István hadapród
Földváry Sándor hadapród
Grób Jenő hadnagy
Gullay Árpád százados (történetesen: a vérem)
Gyuk Miklós zászlós
Halsdorfer Ödön zászlós
Herz Ernő hadnagy
Ilovszky Jenő hadnagy
Jeszenszky István zászlós
Klein József hadnagy
Kalocsa István hadnagy
Kócs Lajos főhadnagy
Kovács Géza százados
Kubik Andor hadnagy
Lengyel Elemér (vagy Ernő) százados
Mátyás János főhadnagy
Marinkovits György főhadnagy
Márz János hadnagy
dr. Marschall Rezső orvos
Magasházi Pál hadnagy
Nagy Béla hadapród
Novinszky Alajos zászlós
Oberting Mihály zászlós
Precup Jenő zászlós
Párvány Károly zászlós
Ruzsucska János zászlós
Riedl Jakab zászlós
Sándor Zoltán főhadnagy
Strosz Zoltán főhadnagy
Strobl Dezső zászlós
Soltész János zászlós
Sulcz Gyula hadnagy
Supka Géza hadapródjelölt
Török Árpád hadnagy
A többi áldozat osztrák.
Ők negyvenketten magyarok voltak. Vagyis magyarok, svábok, zsidók, tótok, szerbek, románok, cigányok stb., és ezen halmazok metszetei.
A mieink.
Hermann Kusmanek von Burgneustädten (vagy magyarosan Kuzmanek Hermann) Nagyszebenben (jelenleg Románia) született. Az orosz hadifogságból az első világháború után visszajutott Ausztriába. 1918. febr. 18-án kitüntették az osztrák Vaskorona-rend 1. fokozatával, márc. 1-jén vezérezredessé léptették elő, majd szolgálaton kívül helyezték. 1934. aug. 7-én délután Sacher-tortát és kapucínert uzsonnázott a Café Schwarzenberg teraszán, Bécsben. Éppen a Wiener Zeitungban olvasta Hitler gyászbeszédét, melyet Hindenburg berlini temetésen mondott: „Német birodalmi gyűlési képviselők! Német férfiak és asszonyok! Német nép! Ebben a fájdalmas órában arra kérek mindenkit, hogy a múló pillanattól fordítsa szemét a jövő felé! Teljék meg szívünk azzal a rendíthetetlen tudattal: Hindenburg tábornagy, a birodalom elnöke, nem halt meg, hanem él! Halála percében átköltözött népünk halhatatlanjai közé, és a múlt nagy szellemeitől körülvéve örök oltalmazója marad a német birodalomnak és a német nemzetnek!”
A monarchiás bajuszú, erdélyi szász Kusmanek félrenyelte a kávét, köhögni kezdett, kiejtette kezéből a csészét és az újságot, lecsúszott a székről, szíve megállt, „Przemyśl oroszlánja” pedig holtan hevert el a tér kövén.
1919. ápr. 11-én, pénteken este tehát Gullay Árpád százados, ükapám öccse – ha hihetünk Benda tudósítónak és informátorainak – piláfot vacsorázott Közép-Ázsiában. Na jó, mérgezett piláfot. Véletlenül tudjuk, mit fogyasztott ugyanebben a napszakban Kun Béla népbiztos a Szovjetháznak nyilvánított budapesti Hungária Nagyszállóban: a kedvencét, tojásos galuskát meggykompóttal. Vacsora után elégedett volt, főként a Bajor Tanácsköztársaság kikiáltása töltötte el lelkét bizakodással. Közel a világforradalom, gondolta, mikor kiköpte az utolsó meggymagot.
Arról is pontos információink vannak, hogy Clemenceau miniszterelnök ezen a péntek estén a párizsi Tour d’Argent étteremben préselt kacsát evett, pedig általában este már csak kenyeret és tejet vett magához. Vacsora után – mikor titkára jelentette, a békeszerződés, ha nem is végleges szövegében, de legalábbis tartalmát illetően már a hét végére elkészül – szelíden elmosolyodott, és szivarra gyújtott.
Pöfögtette a sűrű, szürke füstöt.
„Végre rend lesz”, mondta diadalittasan bizalmas emberének.
„Uram, nem lehetne-e, hogy különösen a középső és a keleti területek esetében kissé körültekintőbben…”
De a titkár már nem tudta befejezni, a miniszterelnök mérgesen leintette, ekcémás kezén fehér kesztyűt viselt.
„Vége lesz ennek a kibaszott keleti fejetlenségnek”, mondta később, s titkára szerint tekintete szinte ködössé vált, mintha eltakarná azt a boldogság fátyola.
Levágták Gullay rokonom és még negyvenegy derék magyar vitéz fejét, levágták jó néhány labanc tiszt fejét is, levágták Magyarország kezét-lábát, Kusmanek, a szebeni oroszlán holtan nyúlik el a bécsi tér kövén, Benda hírlapírót elgázosítják egy lágerben, és Paul von Hindenburg is halott immár, pedig ő volt az utolsó reményünk, utána új fejezet kezdődik az európai mesében.
Csupa vér, borzalom és halál.
Csupa hulla.
Ne így legyen vége.
Szeretném, ha nem így lenne vége ennek a történetnek, mert nemcsak iszony, borzadály és szörnyűség van a világon, de szerelem, holdfény és rózsaillat is.
Térjünk vissza ükanyámhoz, a Prágából Győrbe, majd Budára származott gőzmalom-igazgató lányához, Mathilda Alojsia Johanna Beneshez. Volt neki egy bátyja, a Pali. Benes Pál Mátyás. Győrben született, Bécsben, Münchenben és Rómában végezte képzőművészeti tanulmányait, naturalista táj- és zsánerfestő lett Győrben, valamint gyáros. (Cipőpasztát gyártott: „Minden reggel Kakas pasztát / Soká látod cipőd hasznát.”) Az ő lánya volt Benes Gizella (Daisy). Ez a Daisy nem volt éppen szegény lány, és szerette a színházat is. Miután a Színházi Revü című lap szépségversenyét megnyerte 1923-ban, így nyilatkozott: „reggelenként lovagolni tanulok… délutánonként teniszezem… keresztrejtvényt fejtek… egyik nap barátaimnak előadást tartottam kedvenc hajviseletemről, a bubi frizuráról. A többi szabad időmben Ibsen és Surányi Miklós könyveit olvasom, és ha Conrad Veith [helyesen: Veidt]filmet játszanak, akkor ott vagyok az Apollo moziban.” „Győr legszebb leánya” 1925 karácsonyára egy Alfa Romeo személygépkocsit kapott az apukájától. 1926-ban (huszonegy évesen) ezzel a luxusautóval hajtott a budapesti Vígszínházhoz, majd leparkolt. Felszaladt a lépcsőn, kabátját leadta a ruhatárban, beült az első sorba, és csak bámulta a gyönyörű, magas, elvált, harminckét éves férfiszínészt, Lukács Pált, aki ettől a bámulástól alig bírta eljátszani G. B. Shaw Nagy Katalin című drámájában Potemkin szerepét. A titokzatos áram, a titkos méreg, a szerelem működésbe lépett. Egymásba habarodtak anélkül, hogy ismerték volna a másikat.
Milyen szép a szerelem, ugye?
Pálnak ugyan másnap el kellett utaznia, mert akkor ő már nemzetközi sztár volt, Ausztriában és Németországban lépett fel (ezt megelőzően Berlinben Max Reinhardt rendezte, Bécsben Korda Sándorral forgatott), ám a felettébb jóképű férfiszínész mindennap három szál vörös rózsát küldetett Daisyék budai lakására, egészen egy éven át. Amikor külföldről végre hazatért, a pályaudvaron konflisba vágta magát, a budai Benes-rezidenciához (II. Keleti Károly utca 13.) hajtatott, bemutatkozott, majd megkérte csodaszép rokonom kezét, aki persze igent mondott. 1927. máj. 26-án keltek egybe (Pál 33. születésnapján).
Mint a mesében, ugye?
Ráadásul Pált 1927-ben Adolph Zukor, a Paramount filmvállalat elnöke Amerikába hívja, hamarosan Lukács Pálból Paul Lukas lesz, az egyik legmenőbb hollywoodi színész. Budai lakásunk falán függ egy bekeretezett fotó: Paul hollywoodi házukban gyöngéden magához öleli Daisyt, közben a kandalló fényeit bámulják. Pál karrierje egyre feljebb és feljebb ível. Első főszerepét a Moszkvai lány című filmben kapja 1928-ban, partnere Bánky Vilma. Sikeresen áll át a némafilmről a hangosfilmre. 1938-ban Hitchcockkal forgat (Londoni randevú), 1944-ben pedig az Őrség a Rajnán (Watch on the Rhine) című filmben nyújtott alakításáért (partnere Bette Davis) megkapja a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscart (a jelöltek között ott van Humphrey Bogart, a Casablanca, valamint Gary Cooper, az Akiért a harang szól című film főszereplője). Máig Lukács az egyetlen magyar Oscar-díjas színész, a Pali bátyám, ha szabad így mondanom, kérlek.
Micsoda fényes, csillogó sztori, ugye?
Még fényesebbnek tűnik, ha hozzáteszem, Paul Lukas bő két héttel Magyarország német megszállása előtt kapott Amerikában Oscar-díjat. A 16. Oscar-gálát 1944. márc. 2-án, pénteken tartották, nevezett okkupáció pedig márc. 19-én, vasárnap zajlott. Ha Lukács Pál itthon marad, akkor valószínűleg nem éri meg a következő Oscar-gála időpontját (1945. márc. 15.), mert vagy deportálják, vagy munkaszolgálatra osztják be, vagy a Dunába lövik a nyilasok – tekintettel zsidó felmenőire. De Pali bátyám nem maradt itthon, így aztán nem lett belőle hulla, fényes karriert futott be (játszott a Kimben Errol Flynnel, Peter Lorre-ral a Scent of Mysteryben, a Némó kapitányban Kirk Douglasszel stb.), és boldogan éltek Benes Daisyvel a festői Kaliforniában, ahol mindig süt a nap. Így ment ez még tizennyolc éven át.
Ám 1962-ben – hosszú betegség után – meghal szívszerelme, Daisy. Még csak 57 éves volt. A gyászév után Pál elvesz egy Annette nevű amerikai nőt, újra rátalál a szerelem, jól élnek. 1971-ben Marokkóba utaznak nyaralni, mikor egy reggel halva találja az ágyban harmadik feleségét. Ennyi bánatot már nem tud elviselni 77 évesen, és Pál szíve megszakad. Aug. 15-e van, afrikai hőség, vasárnap. Ott, Tangerben. Lukács művész úr szívéhez kap, összeesik, zuhantában lefejeli a dohányzóasztal üveglapját, végül vérző homlokkal terül el a szállodaszoba puha szőnyegpadlóján. Egy arab szobafiú talál rá órákkal később. Az öreg színészben még pislákolt az élet lángja, el akarta magyarázni az inasnak, hogy apja, az egri szabó eredetileg Stekkermann volt, aztán, még Egerben, kikeresztelkedett és Munkácsira magyarosított, így ő Munkácsi Pál néven született már Budapesten, majd árvaságra jutott, és kilencéves korában örökbe fogadta Lukács János, a Franklin Társulat tisztviselője a Szív utca 44-ből. Szóval Stekkermann Mohácsi Lukács Lukas a nevem, éppen haldoklom, kérem, hívjon orvost.
De az arab fiú ebből semmit nem értett, egy szót sem tudott magyarul, Lukács legyintett, „mindegy”, köpte oda mérgesen, és meghalt. Amit elmulasztani voltak kénytelenek a nyilasok 1944-ben, egy vérrög most megtette: megölte Lukács Pált, aki hullaként feküdt immár a szállodai szőnyegen. A magyar sajtóban nem robban a hír, csupán a Népszabadság emlékezik meg Paulról. Kedden egy rövidhírben: „LUKÁCS PÁL, a század első felének híres filmszínésze 81 [sic] éves korában hétfőn Tangerben szívszélhűdés következtében elhunyt. Pályafutását a budapesti Vígszínházban kezdte, s tíz éven át a társulat egyik legnépszerűbb művésze volt. Az 1920-as években költözött Hollywoodba. Oscar-díjjal is kitüntették.” Ennyi.
Hoppáré, már megint a hulláknál vagyunk.
Paul hullája (amit később Malagában helyeznek örök nyugalomra) immár a harmadik hulla ebben a történetben.
Pedig, láthatták, én, a közlő mindent elkövettem, hogy végül ne a hulláknál kössünk ki. Próbáltam a legszebb, legmézesebb történetet előhúzni a családi legendásfiókból.
De hát ilyen ez a család, ilyen ez a világ, ragaszkodik a hullákhoz.
Mindannyian hullák vagyunk, akik – mielőtt kiterítenek – táncolunk kicsit a holdfényben, eljátszunk néhány főszerepet, esetleg rágcsálunk némi fagyott gyökeret a fogolytáborban. Tulajdonképpen mindegy, a dolognak nincs nagy jelentősége, az élet csupán rövidke intermezzo, nyúlfarknyi átmeneti állapot a nemlét és a hullaság között. Szóra sem érdemes, mondanám, de azért – ha másra nem is – szóra mégiscsak érdemes, mert erről a pillanatnyi átmeneti állapotról szól az irodalom. Az irodalom az a dolog, amikor ún. írók a nemlét után következő ún. életet, ezt az eléggé abszurd valamit próbálják ún. szavakkal visszaadni, ám ők és az olvasóik is tudják, hogy mindez lehetetlen küldetés. Sebaj, pár év csupán, és az írókból és az olvasóikból is hulla lesz.
A boncmester felboncol, földbe tesznek, hat láb mélyre, a kukacok megesznek.
Szóval, valljuk be, az irodalomnak nem sok értelme van.
De azért mégiscsak megnyugtató vagy reménykeltő, hogy valahol, a Világ lepukkant és mocskos hátsó udvarán, egy lepotyogott vakolatdarabra fel van vésve apró, alig olvasható betűkkel, hogy Gullay Árpád, a magyar királyi szegedi 5. honvéd gyalogezred századosának arcán – miután nyakát elmetszette a csillogó szárt tőr, és mielőtt feje a Kara-darja folyóba zuhant – átfutott egy huncut, csoze, alföldi mosoly, amit, ha akarom, úgy is értelmezhetek, hogy rokonom, a százados úr kinevette a Nagyhalált.
Persze a nyugalom, a remény, a világ vagy éppen a halál is csak szavak. És ki tudja, hogy jelentenek-e egyáltalán valamit?
(Megjelent az Alföld 2024/1-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Lévai Ádám munkája.)
Hozzászólások