a napon
a melegtől fáradt tehenek
alacsony tűlevelű foltokban
alszanak, mint elmosódott
zebrák és vízilovak a tévéből.
a szőrük megszívja magát
merev gyantával, kitinmaradékkal,
bőrükbe beleáll a leszakadt pókláb.
vérük tele van meleg szomjjal,
az elmosódott algák és hínárok
emlékével az itatóból.
fejüket a napon hagyják,
és szemhéjuk alatt káprázzák
az égre a fényes tejutat.
a levegőben
az égetett tarlóban hangyák
háta pattog. tűzszaggal
megtelik a szám, s a fogaim közötti
csendbe beleül a füst. savanyú,
mint a vékonyabb vadvirágbimbók,
hogy még éppen nem hunyorgok.
éjszaka, amikor a tarlótűz
már csak por surlódása a levegőben,
kifúj a fogaim közül a füst,
kifúj az égett hangyák potroha,
és felolvad a számban a savanyú vadvirág.
láthatárán kívül
ezüstlemez-leveleket fúj a szél.
távol az országutaktól, a legközelebbi
település láthatárán kívül,
egy hárserdő tövében
a halottak szuszogása
mozgatja a faleveleket
még zöldre,
még ezüstre,
még zöldre,
még ezüstre,
billegtetve száraz szemgödreikben az időt.
(Megjelent az Alföld 2023/1-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Csontó Lajos munkája.
Hozzászólások