Kőfészek
Hullámfelhők képződnek
a sziklazátony fölött.
Az égdagályban kavarog egy keselyűcsapat.
Bőrbe, fába, löszfalakba vések
alkuimákat abroncsvassal.
Okkersárga kádenciák szólnak
a fertőzött ködfátyol mögül.
Elcsendesedett kátrányfekete folyó mentén,
a pocsolyás homályvilágban őstüzek égnek.
Tudattalan szekvenciák zúgnak a fejemben,
fájdalomspirálban halványulnak az érzékek montázsképei,
egyre mélyülő méhhúrseb a járomív alatt.
A belvízben tükröződő, lombjukat vesztett,
korallvörös fák, akár megnyúzott szentek,
állják a szélrohamokat megválthatatlanságuk
biztos tudatában. Úgy kapaszkodok beléjük,
akár Sámson az oszlopokba.
Ó, Uram, Uram! Emlékezz meg rólam,
és erősíts meg engem még most az egyszer.
Összeiszok magamnak egy nehéz-rossz arcot.
A halálmadarakat magával sodorja a keleti szél.
Az egyre szűkülő tér hússzínű ornamentikáját nézve
hetératestedre gondolok,
sötét szépségű, borostyánszínű alakodra,
égő Nureyev-szemeidre,
nagy tüdejű, aforisztikus megnyilvánulásaidra, Nap-bélyegzett.
Lázmadár
Betonvarratok mentén, zöld robajjal
loholok a fahéjfészek felé,
nincs bennem remény, se félelem.
A szádban golgotavirággal tárgyként fúgálsz,
akár egy rendezetlen csendélet,
halcsontabroncsra feszített dobon
vered a ritmust, rézszínű mellkasodból
zengő dallamok áradnak,
idomaidból hermafroditabáj.
Kőporos kézfejed ér-, ín- és csonthálóját figyelem,
az ablakkeretben derengő lófejholdvilágot.
Fújni kezd a diszharmonikus északi szél,
a járványálom lázmadarai elvonulnak.
Golgotavirág
Fehéren izzó fejemben
Mahler-szimfóniák visszhangzanak.
Az oszlopokat vállammal súrolva
tántorgok az árkádok alatt,
áthatolhatatlan csendfalak mellett,
az elcsavarodott térben.
Hullámzó-szürke foltok
a márványpadlón, okkersárga fénytócsák,
szirénavörös sávok az apszisban.
Jól öltözött staffázslények,
hajszolt árnyalakok raja kavarja fel
az avart épületkulisszák között.
Nincs arcuk, nincs nemük,
Kásásak, hidegek, csontfehérek
Nem tudok tovább feltételes módban élni,
arcom és nevem naponta változik,
szándék és tett egymás körül cirkulál,
minden bemozdul, semmi se konkrét.
Sivatagi szerzetes
Szemcsés vaspordűnék között,
elnyílt tulipánok humuszában,
kipreparált kárókatona remeg.
Egy igénytelen, szűkös élet
kiküzdött harmóniája,
Rothko-kápolna, éjszakai hangrezervátum.
A sarokban odalökött lepelhalom,
átvérzett gézhegyek,
homokszínű vászontorony.
Akolmeleg bergamotillat.
Ellebegsz mellettem, akár egy Giacometti-árny,
visszavonulsz önmagadba,
elheversz a zajzátonyok közt
ferdén hullámzó ágyon,
egy cserépdarabot forgatsz ujjaid közt,
rajta kétezer éves macskalábnyom.
Levert vagy, madarasan ellenséges,
akár egy sivatagi szerzetes.
Borotvált fejeden rusztikus varratok,
kezem végigsiklik a felületen.
Nincs sok esélyünk.
(Megjelent az Alföld 2023/9-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Imreh Sándor munkája.)
Hozzászólások