Poeta doctus Debrecenből

A Térey János verseiből bő válogatást közlő lengyel nyelvű kötet (Przyszłość miodu [A méz jövője]) 2024 nyarán jelent meg a wrocławi J kiadónál. Jelen szöveg a fordító ebben megjelent utószava. Ahogy a versanyag válogatása és elrendezése, az utószó is olyan szempontból – a magyar kultúrára kíváncsi lengyel olvasó szemszögéből – tekinti át Térey pályáját az életrajz és az alkotások kölcsönhatásaiban, amely a magyar Térey-recepcióhoz képest nemcsak hangsúlyeltolódásokat mutat, hanem eddig fel nem tárt összefüggéseket és értelmezési lehetőségeket is láthatóvá tesz.

Megfelelő kiindulópont lehet vajon a véletlen – amely sokszor az emberi életben és a történelem menetében is fontos szerepet játszik –, ha egy költő életét és alkotásait akarjuk felvázolni? Ráadásul olyan költőét, akinek születési dátuma fontos keresztény ünnepnap, felnőtté válása pedig egybeesik hazájának politikai fordulatával?

Június 16-án érettségiztem, Nagy Imre újratemetésének napján, az iskola összes csarnokában ment a tévé, a gyászszertartást közvetítették. A magyar ifjúság nevében Orbán Viktor beszélt. Bár szinte minden szavával egyetértettem, például hogy az orosz csapatok hagyják el az országot, legyenek szabad választások és így tovább, mégsem volt otthonos a fülemnek az a regiszter, amit használt. Nyers volt, és radikális, ez tetszett, a képességes, a karizmatikus mivolta, a jelentős formátuma is látszott; vidéki fiúként éppen bevenni látszott a fővárost, ez is, hiszen én is valami hasonlóra készültem a magam mezőin, Balzac és Flaubert olvasójaként. […] Később, 1998-ban nem volt kérdés, hogy Horn Gyulával szemben rá fogok szavazni, akkori, nem hibáktól mentes kormányának bukását kifejezetten sajnáltam. Aztán elhűlve követtem 2010 utáni tevékenységét.
Földényi Lászlóné, a két év múlva később [sic] megismert Laci édesanyja volt az érettségi bizottság elnöke. Adyt és a Nyugatot húztam, nyert ügyem volt. Matematikából abban az évben szivárogtak ki a tételek, így aztán megadták nekünk a félévi jegyünket. Ez a lépcsőfok tehát megvolt. Függvénytábla, körző, vonalzó maradt odahaza.[1]

Hogy mennyire sorsszerű volt a húzás az irodalomvizsgán, arról meggyőződhetünk, ha figyelembe vesszük, hogy Térey János két évvel az érettségije után kiadott első könyvének címét Adytól vette át: a Szétszóratás a költő A szétszóródás előtt című művére utal. A magyar irodalmi modernizmus úttörője így ír ebben a versben: „Helyünkön meg nem tudtunk állni / S ide kerültünk, ez kezdeti átkunk, / Ma már nem mienk paráznás vérünk sem, / Jöhet a helyünkre akármi: / Megöltük és kibűnöztük magunkat.”[2] És bár Térey műveiben megfigyelhetők a 20. század egész irodalmi hagyományának nyomai József Attilától Juhász Ferencen, Kosztolányi Dezsőn és Szomory Dezsőn meg Rilkén keresztül Audenig és a francia szimbolistákig, mégis a felforgató Ady az, akihez a magyar költészetből a legerősebb rokoni szálak fűzték. Térey lírájának egyik legfontosabb jellegzetessége ugyanis a nyugtalan, ironikus, olykor provokatív vagy profetikus hang, egyfajta felstilizált arrogancia. Ehhez adódnak Adyval közös témái, amelyeket ellentétek köré szervezhetünk: hit és vallásosság – a gondolkodás nonkonformitása, főváros – vidék, régi feudális Magyarország – modern Magyarország, konzervatív neveltetés és világnézet – teljes erkölcsi liberalizmus.

Ám a „szétszóratás” – hogy visszatérjünk erre a fonalra – egy további, személyes jelentéssel is bírt Térey számára: „Amikor nagy nehezen, több elvetett változat után végre rátaláltam az első, elkapkodott kötetem címére, akkor ugyanúgy a mi családunk fölbomlására és a szülői ház elnéptelenedésére gondoltam, mint most.”[3] A költő 1970. szeptember 14-én jött világra a vasúti mérnök Tóth János és a belgyógyász Pap Borbála gyermekeként. Keresztnevét a hagyomány szerint nemcsak apjától, de nagyapjától és dédapjától is örökölte. Nem volt elsőszülött gyermek: szülei nem egészen egy évvel korábban veszítették el öt hónapos kislányukat, s ez az egész családon mély nyomot hagyott – Téreynek viszont Anikó „segített megszületni a halálával”.[4] Gyerek- és ifjúkorát Debrecenben töltötte, abban a városban, amely a magyar kálvinizmus szellemi központja, s amelynek élete szorosan összefonódott a környező puszta földműves kultúrájával, és amely olyan költők és írók városa volt, mint Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Arany János, Ady, Szabó Magda és Móricz Zsigmond. (Petőfi Sándor rendkívül ellenszenvesen írt Debrecenről.) Az ország második legnagyobb – bár alig kétszázezres nagyságú – városában a félénk, de ambiciózus, építésznek készülő fiú nem érezte jól magát: „Városomat határozottan szerettem, és azt hiszem, értettem is, a nehezen tagadható szűkössége mégis nyomasztott.”[5] Jánost a főváros vonzotta. Döntésének katalizátora a felsőfokú tanulmányok mellett ismét családi ügy lehetett, amit nehéz természetű apja problémája okozott. Végül eljött a „búcsú titőletek, / sebtiben pakolt, a boldog, költözött nyugatra” (Beszéd a fiatal hadnagy teste fölött).[6]

1989 őszén Térey már a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem tanárképző karára járt, amikor meghalt anyja, apja pedig pszichiátriai osztályra került. Ugyanebben az évben változtatta családnevét, a Tóthot a részben kitalált Téreyre. A Kétmalom utca 17. szám alatti földszintes családi házat, amelynek alapjai egy egykori városi temetőn állnak, egyre ritkábban látogatja, de versekben gyakran visszatér hozzá mint „krónikása / A hajdúsági földnek.” (Harminchat éves asszony) A fővárosban a ma már nem létező Sárkányfű folyóirat körül csoportosuló, nála jó pár évvel idősebb költőkhöz csatlakozott, és megmutatta első verseit Vas Istvánnak és Somlyó Györgynek. Ekkor már összebarátkoztak Kemény Istvánnal is. Gyakran változtatta lakhelyét, miközben folyton ugyanott tanult, olvasott és írt: a legendás, meglehetősen sznob New York kávéház karzatán, ott, ahol annak idején Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Illyés Gyula, Weöres Sándor járt össze, és ahol Molnár Ferenc papírra vetette A Pál utcai fiúkat. Térey sokat írt, két évvel első kötete után kiadta A természetes arrogancia című könyvét, egy évvel később pedig Verlaine Szaturnuszi költeményeinek első teljes magyar fordítását. Sokat utazott is, többek között Varsóba. Budapest pedig, a verseiben szereplő Budapest lett számára a felnövés és a férfivá érés egymást követő állomásainak tanúja. És bár nem végezte el az egyetemet, szakmájából, az írott szóból élt: 1997-ben a Cosmopolitan szerkesztőségében dolgozott – „Irodista, mondjuk így.” (Barbaricum) –, a következő évtől pedig szabadúszó író volt.

Térey költészetét a feltűnésétől kezdve figyelemmel kísérte a kritika, egyéni hangja miatt hamar a hetvenes években születettek nemzedékének egyik legfontosabb képviselőjévé vált. Indulását műveinek nyelvi ereje és a költői formák lezser használata tette kivételessé. Írásai hangnemének fő jellegzetességei már akkortól kezdve megfigyelhetők: a különböző nyelvi regiszterek összekapcsolása, a pátosz keverése humorral és a mindennapival, a költői kifejezés retorizálása, az esszéisztikus hang előtérbe állítása, intenzív párbeszéd az irodalmi-kulturális hagyománnyal, saját mitológia kiépítése, erős térpoétikai törekvések, a történelmi valóságban gyökerező elképzelt terek megalkotása. Térey tehetségéről tudósított következő, 1995-ös, irodalomtudósok által ma is sokat tárgyalt verseskönyve, A valóságos Varsó. E befejezetlenségekkel, igen sokféleképp értelmezhető szövegekkel teli kötet verseinek központi alakja Termann Dezső – Térey irodalmi alteregója –, a fiatal tiszt, aki, mint ő, a „hátországi, drága tájék[on], az esőzés alatt durcásan elhagyott szívbeli környék[en]” született (A hátországi Termann). Társa Jadwiga, katonai ápolónő és „fegyverhordozó” (Leltár és laudáció), frivol ésfélénk nő, egyúttal femme fatale. Együtt keresik a menekülőutat, amikor a gettóban és kábítószeres lázálomban találják magukat, de a láthatáron már felrémlik a tragikus vég: „A felvonóhidak mögött Varsó vöröslik.” (A védőnő és védence). Az ő sorsukról tudósít A mézeshét, Térey első prózai kötetének, a Termann hagyományai című önéletrajzi novellagyűjteménynek egyik darabja is (1997, a könyvet tizenöt évvel később jelentősen újraírta, és Termann hagyatéka címen adta ki). A novellában leírt Varsó ostrom alatt álló, meleg méhkaptár, melynek lakói összetűzésbe kerülnek az „önjelölt méhészek[kel], akik […] ártó szándékkal masíroznak rajta keresztül”.[7]

A „varsói” versekkel kapcsolatban Bodor Béla hívja fel a figyelmet arra, hogy ezekben az olvasó „nemcsak a vers szövegét értelmezi, hanem egy külső értelmezési utat is keres. Ezzel megsokszorozódik a versszövegből kifejthető jelentések száma: az olvasó saját tapasztalataival egészíti ki a főszöveget, szituációba helyezi a verset. Természetesen az értelmezés során rá fog jönni, hogy ez nem más, mint illúzió”.[8] És persze a szövegek manipulatívak is, játék a befogadóval. Ezen brutális, demiurgoszi költői játékot is értek, olyan játékot, amely a csak szerzője általa ismert szabályoktól irányított világba helyezi hőseit: „Varsó neve veszélyes varázsige. Aki kimondja, belép abba a városba, ahol én vagyok az egyetlen háziúr” (Házirend: Miheztartás végett). „De a könyv Varsója – írja recenziójában Schein Gábor – nem azonosítható a lengyel fővárossal, sokkal inkább egy általában vett kelet-közép-európai várossal, amelyet megszálltak […] Mert Varsó valóban a harc városa, tökéletesen maszkulin és beteg város.”[9]

Két további verseskötet után (Tulajdonosi szemlélet, 1997; Térerő, 1998) Térey visszatért a csaknem fetisizált topográfiai motívumokhoz és háborús történetszálakhoz, újabb várost használva alapul történelemfelfogása kifejezéséhez: „Drezda csak fedőnév, nem találsz / Alatta várost, Drezda nincs is.” (Mi lett volna, ha). A Drezda februárban kötet (2000) koncepciója „e stratégiailag jelentéktelen műkincsváros” (Miasszonyunk) lebombázása okozta egyéni és közösségi traumák leírásának kísérletéből nőtt ki. Innen erednek, ahogy arra Balajthy Ágnes felhívja a figyelmet, az emlékezetpolitikai dilemmák, valamint az a paradoxon, hogy a pusztítás teremtő aktussá válik, miközben az újjáépítés a történelem eltörlését jelzi.[10] A romok és a hamu az, ami Téreyt érdekli: „Annyiszor írtam a pusztulásról […] Nem meddő kultúrpesszimizmusból vagy katasztrofizmusból, mint ahogy írni szokták rólam, hanem azt fürkészve, mire képes az ember ellen az ember, és ki az, mi az, aki vagy ami így is túlélőnek bizonyul.”[11]

A történelem szereti a körülmények összejátszását. Például hogy a német várost ért szövetséges légitámadás épp hamvazószerdán történt, hogy „Budapest / Ugyanaznap került orosz kézre, / Amikor Drezda pokolra jutott” (Mi lett volna, ha), vagy hogy amikor a németek aláírják a kapitulációt Sztálingrádnál, aznap „van / Anyám kilencedik születésnapja” (A Sztálingrád-hasonlat…). És a történelem, bárha kitalált, szereti körkörösen ismételni magát. 2001 januárjában fejezte be Térey Paulus című verses regényét, a kritika egyöntetű véleménye szerint addigi munkásságának csúcsteljesítményét. A végig Anyegin-strófában írott mű megújította a magyar irodalom jobbára elfeledett 19. századi műfaját, a verses regényt, amelynek romantikus tradícióját Térey posztmodern kulccsal nyitotta meg. Három névrokon a regény hőse: Pál, informatikus és hekker a kortárs Budapesten, Szent Pál apostol, aki többek között Mészöly Miklós Saulusának lapjairól idéződik meg intertextuálisan, valamint Friedrich Paulus tábornok, a Barbarossa hadművelet egyik kidolgozója, a németek Sztálingrádért folyó harcának negatív hőse. A regény egyik kulcsjelenetében tervezett robbantásban megsemmisül a königsbergi Szovjetek Háza, „az ikertornyos betonszörny”. De ez nem más, mint „téboly magja, agyrémből előleg”, illetve „kasszandraság[…], jós-önkívület”, ahogy Az Ikrek gyászbeszéde című, ugyanezen év őszén írott versben olvashatjuk. „Gondoltam eddig, bennem semmi hajlandóság a miszticizmusra és a spiritualizmusra, bennem aztán nem, és kételkedem Nostradamus próféciáiban. Mégis: na ne már. Na ne már! Napokig nem volt időm-módom megvilágosodni, nem jöttem rá a regénybeli meg az életbeli esemény között kibontakozni látszó, hátborzongató kapcsolatra.”[12]

Ellentétben a magyarországi kommunista rendszer szimbolikus végével, Térey nem követte élőben a New York-i drámát. Szeptember emlékezetes 11. napját elnyelték az élet dolgai, a World Trade Center összeomlásáról csak este értesült szomszédjától (hiszen még nem volt okostelefon). Délelőtt egy vendéglőben tárgyalt apja és unokatestvére jóváhagyásával a debreceni szülői ház eladásáról. „Egy fényes szeptemberi napon tehát eladjuk a házat, és mindez párhuzamosan történik a WTC elleni támadással, nincs ebben az égvilágon semmi jelképes, ez egyszerűen így alakult.”[13] Amikor Manhattan elvesztette a két tornyot, Térey elvesztette a Kétmalmot. Az új tulajdonosok szakértők bevonása után úgy döntöttek, hogy a házat legjobb lesz lebontani és újjáépíteni. Csak az alapok és az utcai homlokzat maradhatnak meg. „Védett ugyan, de azért a Kétmalom utca 17. nem egy Buddenbrook-ház, nem fogják minden téglájának sorsát latolgatni.”[14]

A „drezdai” versek és a 2003-as összegyűjtött verseskötethez csatolt Platina című ciklus után Térey új formák felé fordult, újabb műfajközi határokat törve át. A Nibelung-lakópark (2004) című drámai költeményt – alcíme szerint „fantázia Wagner nyomán” – létrehívó kísérlet számos színházi díjat hozott. A következő drámái is sikeresek voltak: a Kazamaták (2006), az Asztalizene (2007), a Jeremiás avagy Isten hidege (2009) és a Protokoll (2012), amelyet Krisztina Kovács dramaturggal dolgoztak át a 2010-ben azonos címmel megjelent verses regényből. A Papp Andrással írott, Spiró György által „nagyszabású és rémisztő mű”-nek kikiáltott Kazamaták az 1956-os forradalom egyik legtragikusabb és kevéssé konszenzuálisan értékelt eseményéhez nyúlt: a kommunista párt székházának ávósok meglincselésébe torkolló ostromához a budapesti Köztársaság téren (amely ma II. János Pál Pápa nevét viseli) – ugyanez a tér jelenik meg lefordíthatatlan szójátékként egy vers, a Köztisztaság tér címében is. A Kazamaták történelmi perspektívájának ellenpontjaként lépett fel a Jeremiás, amely a jelenkori magyar társadalmat az árvíz és a szárazság általi bibliai pusztulás pillanatában bemutató misztikus, jövőbeli debreceni antiutópiában játszódik: a metró foglyává vált parlamenti képviselőnek, Nagy Jeremiásnak, akárcsak Madách Ádámjának, végig kell járnia útját a magyar univerzum végállomásáig.

Az Asztalizene (amely Elżbieta Sobolewska fordításában lengyelül is megjelent a Kolizje című 2010-es drámaantológiában[15]) és a Protokoll egészében kortárs művek, amelyek magánéleti és szakmai fordulópontok, morális dilemmák és az új elit (a felső középosztály: művészek, menedzserek, állami hivatalnokok) képlékeny értékrendszerének prizmáján keresztül adnak diagnózist a magyar és európai társadalomról. Az új elit iránti érdeklődés Térey azon meggyőződéséből fakadt, hogy a magyar irodalom szerinte addig nem kifejezetten fordított figyelmet erre a rétegre, inkább a nyomor és a szegénység ábrázolásával foglalkozott. Térey hősei körül ráadásul, mint a bolygók, aktuális társadalmi és politikai ügyek keringenek. Ennek a pályaszakasznak a verseskötetei, a klasszicizáló Ultra (2006) és a harmonikusabb Moll (2013) – az egyre gyakoribb zenei és festészeti vonatkozások mellett – szintén erősen kortársi jellegűek. Utóbbiban jelent meg a Kemény István Búcsúlevelére született polemikus válaszvers, a híres Magyar közöny, amely a magyar viszonyok árnyalatait nem ismerő olvasó számára meglehetősen hermetikus lehet, ezért válogatásunkba nem vettük föl. Térey sosem határolódott el attól az értékeléstől, hogy politikailag elkötelezett költészetet művel, ám ezt mindig a hazája ügyeihez tett hozzászólásként fogta fel, nem pedig valamely pártvélemény visszhangozásaként. És nem volt ebben szerinte semmi újdonság, öt évszázaddal ezelőtt ugyanezt csinálta Balassi Bálint.[16]

Addigi költői működésének összefoglalásaként – a Teremtés vagy sem esszégyűjtemény (2012), az Átkelés Budapesten című verses novelláskötet (2014), az Epifánia királynő című dráma (2014) és A Legkisebb Jégkorszak antiutópiája (2015) után – állt elő 2016-ban összegyűjtött verseinek csaknem nyolcszázoldalas kötetével, az Őszi hadjárattal. Kihasználva az alkalmat, és vállalva a tévedés kockázatát, Térey revízió alá vette régi, fiatalkori verseit, kijavítva vagy teljesen megváltoztatva őket, nem egyet megtagadva, és minden sort – „mint az úgynevezett »régi költők«” – nagy kezdőbetűvel írva. Úgy tekintett szövegeire, „mint nyersanyagra a vágóasztalon”.[17]

Az is 2016-ban történt, hogy Térey Krakkóba és Varsóba látogatott, a Ha!art folyóirat Lengyelországról író külföldi szerzőknek szentelt lapszáma bemutatójára. Ebben jelent meg fordításomban A mézeshét (Tydzień miodowy).[18] Az író–olvasó találkozó során gyerekkora kedvenc sorozatáról, a Lengyel utakról beszélt, amely más háborús filmekkel együtt erősen alakította későbbi érdeklődését.[19] Aztán még kétszer találkoztunk Budapesten, a magyar irodalom fordítóinak világtalálkozóján 2017 júniusában, majd pont egy évvel később a Könyvhéten. Egyik este (véletlen? a körülmények összejátszása?) egymásba botlottunk a Vörösmarty téren, amit addigra elhagytak a könyvújdonságokat felvásárló olvasók, és kiadókkal, szerkesztőkkel és írókkal volt teli, akik mint zombik bújtak elő a naptól átmelegített sátrak alól. Megismertem János feleségét is, az irodalomtörténész Harmath Artemiszt, koccintottunk az akkor frissen megjelent regényre, a Káli holtakra, és beszélgettünk a következő fordításokról, ezúttal versekről, hiszen akkor még csak egy vers volt tőle lengyelre fordítva, a Hadrianus Redivivus (Julia Wolin átültetésében hozta a Literatura na Świecie[20]). Nyáron váltottunk néhány levelet. János reményét fejezte ki, hogy közösen dolgozhatunk a szövegeken. Átküldött egy kötegre valót az új verseskötete korai változatából.

A Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba című verseskötet 2019 szeptemberére kitűzött bemutatójára azonban a szerző részvétele nélkül került sor. János hirtelen halt meg június 3-án, negyvenkilencedik születésnapja előtt. A könyv utolsó verse, a Gyászmunkás költészetének szimbolikus zárókövévé vált. Térey költészete értelmezésemben a saját út, a költői, humanista és közép-európai identitás utáni kutatás krónikája – sajátos Bildungsgedicht.

2020 szeptemberében a debreceni ház felújított homlokzatán leleplezték János emléktábláját. Ugyanekkor jelent meg memoárja, amelynek címe a családi fészekre és egyúttal Márai Sándor híres regényére utal: Boldogh-ház, Kétmalom utca. Egy cívis vallomásai. A könyv – amelyből e vázlatban a szerző személyes kijelentéseit idéztem – utolsó feljegyzéseiben Térey a családi földek eladásáról ír, arról a Debrecenhez közeli vámospércsi vidékről, ahol fekszenek a „málnaföldek mindörökre”:

Tompul a fény, ahogy kilépünk az utcára. Ferde sugárnyalábok a Simonyi úti villák falán, törten csillog minden, mintha egy maszatos üvegtáblán zúdulna át a fény. Ildivel ebédelünk a Nagyerdőn, elbúcsúztatjuk a maradék málnást. Elképesztő, hogy az utolsó négyszögölt ma sem adtuk el, de azért van ok föllélegezni, mostantól megy minden a maga útján, tulajdonképpen nélkülünk.

Eszembe jut, hogy huszonnégy órával vagyunk anyám halálnapja előtt. Nem jut idő a temetőbe menni, még ma utazom haza.

Nincs kedvem fogalmazni, nincs kedvem alávetni magamat az ábrázolás kötelességének. Eladtuk. Ami engem illet, majdnem eladtam az utolsó debreceni, Debrecen környéki négyszögölemet is. Jövőre annyi idős leszek, mint nagyapám volt az államosítás idején.

Hátráltam eleget, most már tényleg nincs hova tovább.[21]

Fordította Melhardt Gergő

[1] Térey János, Boldogh-ház, Kétmalom utca. Egy cívis vallomásai, Budapest, Jelenkor, 2020, 395–396.

[2] Ady Endre, A szétszóródás előtt = Uő, Összes versei, s. a. r. Láng József – Schweitzer Pál, Budapest, Osiris, 2006, 780–781, 781.

[3] Térey, Boldogh-ház, Kétmalom utca, 449.

[4] Uo., 30.

[5] Uo., 388.

[6] A versidézeteket – mivel a lengyel kiadás ezek alapján készült – az alábbi kiadásokból adjuk meg: Térey János, Őszi hadjárat. Összegyűjtött és új versek. 1985–2015, Budapest, Jelenkor, 2016; Térey János, Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba. 2016–2019, Budapest, Jelenkor, 2019. (A ford.)

[7] Térey János, A mézeshét = Uő, Termann hagyományai, Budapest, Seneca, 1997, 65–80, 68.

[8] Bodor Béla, A valóságos fikció, Holmi 1995/12., 1780–1785, 1783.

[9] Schein Gábor, Termann stílusai? Térey János: A valóságos Varsó, Alföld 1996/4, 86–90, 87, 90.

[10] Balajthy Ágnes, „Drezda csak fedőnév, nincs alatta semmi”. A rom poétikája Térey János Drezda februárban című kötetében = Uő, Élő helyek. Tér- és biopoétikai összefüggések a kortárs irodalomban, Debrecen, Alföld Alapítvány – Méliusz Juhász Péter Könyvtár, 2022, 15–31.

[11] Térey, Boldogh-ház, Kétmalom utca,444.

[12] Uo., 439.

[13] Uo., 439.

[14] Uo., 444.

[15] Kolizje. Antologia nowego dramatu węgierskiego, red. Patrícia Pászt, tłum. Jolanta Jarmołowicz, Elżbieta Sobolewska, t. 2, Kraków, Panga Pank, 2010, 7–178.

[16] Ld. Térey János, A vers útja A-ból A-be. Svébis Bence interjúja = Uő, Szükséges fölösleg. Összegyűjtött interjúk, szerk. Darvasi Ferenc, 308–312, 308.

[17] Térey János, Jegyzet összegyűjtött verseimhez = Uő, Őszi hadjárat, 786–787.

[18] Ha!art, 2016/56., 78–85

[19] Vö. Térey, Boldogh-ház, Kétmalom utca, 29.

[20] Literatura na Świecie, 2012/11–12, 199–212. A verset kíséri: A lényeg zümmögése. Ménesi Gábor interjúja. (Magyarul: Térey, Szükséges fölösleg, 227–245.)

[21] Térey, Boldog-ház, Kétmalom utca, 462.