Parnasszus 2024/4. Centrumban a kortárs fiatal költészet
A Parnasszus folyóirat 2024/4. száma Centrumban a kortárs fiatal költészet címmel jelent meg. Nem ez az első alkalom, hogy a lap a magyar költészet legifjabb képviselőiről és a költészetükben megfigyelhető tendenciákról igyekszik tudósítani: legutóbb 2015 nyarán, majdnem azonos címmel kiadott számával tett erre kísérletet. Azóta eltelt majd’ egy évtized, és a legújabb Parnasszust kezünkbe véve, esetleg a korábbival összeolvasva képet kaphatunk arról, mennyit és miben változott a legfiatalabb magyar költészet.
Szerkezetét tekintve a friss lapszám négy „ciklusra” oszlik. Az elsőben kilenc szerző rövidebb tanulmánya, esszéje olvasható, melyek mindegyike más szempontból vizsgálja a címben megadott témát, a másik négy pedig fiatal szerzők műveinek válogatását közli, fejezetenként egy-egy idősebb szerző versével megtoldva.
A tanulmányok közül az első, Balogh Gergő által jegyzett szöveg (egy korábbi írásának rövidített változata, először négy évvel ezelőtt, az Alföld hasábjain jelent meg) nem véletlenül került a szám elejére: áttekintő, összegző szándékkal mutatja be a 2010-es évek fiatal magyar költészetét. Hiányossága, hogy bár jelen lapszám 2024-ig tárgyalja a fiatal irodalmat, a szöveg korából adódóan csak a 2020-ig tartó időszakról ad részletes elemzést, és az azóta bekövetkezett változásokra adandó reflexió elmarad.[1] A következő rövid esszé, Konkoly Dánielé pedig a szám második felében található verseket elemezve mutat rá néhány, a fiatal lírában megfigyelhető sajátosságra.
Konkoly megjegyzi: „A kortárs fiatal költészet sokszínűsége és a fiatal költők legtöbbször irányzatoktól mentes alkotói attitűdje megnehezíti, hogy általánosságban beszéljünk ’a’ fiatal költészetről.” (14.) Ez a megállapítás már a korábban említett 2015-ös lapszám idején is érvényes volt. Akkor Csehy Zoltán – szintén összegző jellegű – tanulmányában állapította meg: „Ha a fiatal líra alakváltozatairól van szó (és az 1980-as és 1990 es években született alkotók munkáira fókuszálunk), szinte zavarba-, sőt kétségbeejtően hedonisták lehetünk: gazdag, zsúfolt és otthonos térben mozoghatunk, megszámlálhatatlan csábításnak engedve.” (Parnasszus 2015/2., 6.) Ez tíz évvel később sincs másképp, ezen (szerencsés) sokszínűség ellenére mégis vannak összetartó, generációs jellemzők.
Balogh szerint ilyen az online folyóiratok, portálok növekvő száma és népszerűsége, és ezzel párhuzamosan az irodalmi műhelyek, írótáborok az irodalmi szocializációban betöltött növekvő szerepe. A tízes évek elejétől egyre erősödik a közéleti-politikai líra jelenléte, és továbbra is töretlen a slam poetry népszerűsége.
Ez utóbbi nem számít újdonságnak: Csehy 2015-ös összegzésében is külön tárgyalja a slam műfajától induló szerzőket, akik mára a középgenerációhoz tartoznak, és nagyrészt eltávolodtak az indulásukat meghatározó poétikától (lásd például Závada Péter vagy Simon Márton költészetét). Balogh – Lapis Józsefet idézve – az irónia helyett az „újkomolyság” és a ritmikus-rímes formák helyett a beszédszerűség előnyben részesítését írja le általánosan a fiatal szerzőkről. Magam is úgy vélem, ezen a néhány megállapításon kívül tulajdonképpen alig tudunk általánosan többet megjegyezni első-második kötetes, vagy még a debütkötet előtt álló költőkről. Az olyan címkék, mint a „poszthumán” vagy „ritualisztikus” líra véleményem szerint egy-egy verseskötetre talán alkalmazhatók, azonban korainak tartom, hogy jelentősebb költészeti irányokat társítsunk hozzájuk.[2]
Annál fontosabbnak tartom Pinczési Bontond megállapítását, aki rövid esszéjében a „transzparens líráról” beszél: ami „a kortárs, fiatal, közélettel foglalkozó líra nóvumát, sőt túlzás nélkül lényegét adja, az a beszédhelyzet átlátható, korrekt, (ön)reflexív, akkurátus kijelölésében ragadható meg, amit transzparens lírának neveztem el” (18.). Ez a beszédmód véleményem szerint világosan kiolvasható több, Pinczési által is említett szerzőnél (Vida Kamilla, Kupihár Rebeka, Locker Dávid), és összekapcsolható mind a sokat emlegetett újkomolysággal, mind a közéleti témák megnövekedésével. Pinczési megjegyzi, hogy „[a szerzőknek] nem életművükre, könyvükre, ciklusukra, hanem az adott, elemzett versükre” (18.) tartja megalapozottnak az állításait, ami mindenképp fontos: szerintem is csupán a fiatal költészet egyetlen, ám egyre növekvő szeletére jellemző ez a fajta transzparencia (például a Parnasszus tárgyalt számában is kevesebb ilyen „transzparens” beszédhelyzetű vers található).
Örvendetes, hogy a számban helyet kapott Szarvas Melindának a vajdasági költészetről, Nagy Csillának pedig a szlovákiai magyar irodalomról szóló beszámolója. Szarvas esszéje – terjedelmi okokból is – kifejezetten a Híd folyóirat körül csoportosuló szerzőkre koncentrál. A cikk szerint „az erős referencialitással és személyes hangon írt líra talán a legerősebben kivehető a mai vajdasági költészetben”. Ezt támasztják alá az elemzett verseskötetek (pl. Terék Anna: Háttal a napnak, Kormányos Ákos: Töredezettségmentesítés) köré csoportosított hívószavak is: a történelmi tapasztalatok és traumák, a nyelvvesztés, az idegenségérzet.
Nagy Csilla a szlovákiai magyar irodalomról szólva megemlíti, hogy „a későbbi generációk számára elsősorban azok a beszédmódok válnak termékennyé, amelyek leginkább az ún. antropológiai posztmodern fogalmával írhatók le, az itt bemutatott pályakezdések az álneves-maszkos költészet, a vallomás- és identitáslíra különböző változatai, a bio- és testpoétika, az intimitás- és traumalíra felé orientálódnak” (28.), és fontos jellemzőként említi az „erősen élőbeszédszerű, alulretorizált versnyelvet” (29.). Ez számomra egyértelmű bizonyítéka, hogy generációs, és nem helyhez, régióhoz kötött jelenséggel állunk szemben. Erről győz meg a szám három következő értelmezője, Borbíró Bíborka, Borbíró Aletta, Klajkó Dániel is. Írásaikban – noha eltérő szerzők versesköteteit elemzik – nagyon hasonló olvasási móddal, kulcsszavakkal dolgoznak: mindegyiküknél előfordul a trauma, az identitás, a személyesség, a metareflektivitás említése, hangsúlyozása.
Végül Borza Szabolcsnak az Öbölnyi megafon című antológiáról szóló írását olvashatjuk. Az antológia „egy olyan ambiciózus pályázatnak köszönhetően jött létre, amelyre tizenhat és harminc év közötti, saját verseskötettel még nem rendelkező fiatal költők adhatták be jelentkezésüket” (59.). A pályázók, a lehetőséget kapók számát tekintve úgy tűnik, az irodalmi közélet egyre nyitottabb a kezdő, első publikáció előtt álló szerzők felé. Borza azonban mintha egy megjegyzésével karanténba is zárná a „fiatal irodalmat”: „Szinte nemzedéki kényszerként aktivizálódik versei esetében az idősebb, tapasztaltabb korosztálynak történő odaszúrás gesztusa, azokat ítéli meg, akik maguk is hajlamosak a ’mai fiatalok’ minden megmozdulását folytonos kritikával illetni. Jó érzés megtapasztalni, hogy igen, mi is tudunk irodalommal foglalkozni (nem is akárhogyan), továbbá a fiatal generációk tagjait is érdekli az esztétika, nem csak a ’veteránokat’. Fiatal hangok fiatal szemeket vonzanak, a kötetben pedig megvan annak a potenciálja, hogy megnyerje az ifjú olvasókat az irodalomnak, hiszen a versekben megjelenő helyzetek, képek bármelyikünk életéből származhatnának.” (60.)
Az ezután következő, verseket tartalmazó válogatást elolvasva engedhetünk a csábításnak, hogy megpróbáljuk a szövegeket a korábbi, a szám első felében szereplő tanulmányok tükrében, azokat a versekre „ráolvasva” befogadni. A folyóiratszám elrendezése alapján tehát az értelmezés(ek) mintegy megelőzi(k) az olvasó saját befogadói tapasztalatát.
Ha az értelmezők által kimutatott tendenciákat szeretnénk felfedezni a válogatásban, nem lesz nehéz dolgunk. Az olvasó rengeteget találhat a formailag szabad, élőbeszédszerű versekből (bár a forma használatára is van példa, lásd Vajna Ádám James Cook Új-Zéland mélyén szerelmével álmodik, Borsi Bálint Beengedsz vagy Bék Timur Adieu ma femme című alkotását), olvashat történelmi-közéleti tapasztalat ihlette verseket (Bánfalvi Samu: Alekszej Navalnij halálhírére, Kormányos Ákos: Víz és vér 4), valamint traumaversként is értelmezhető szövegeket (Horváth Florencia: Kifestő, Takács Boglárka: A hasonlóság ösztöne). Az itt közölt versek többségéről (úgy vélem, a szerzők pályakezdő mivoltából adódóan) azonban még nem dönthető el, milyen költői programba ágyazódik, milyen költészeti hagyományt visz tovább vagy ír újra, így mindenképp izgalmas lesz megfigyelni a beválogatott szerzők első (és második) versesköteteinek alakulását. Számomra negatívum, hogy a versek elrendezése, a cikluscímek nem mutatnak egységes rendezőelvet, és az sem teljesen világos, az idősebb generációkat miért pont Nádasdy Ádám, Kemény István, G. István László, és Áfra János képviselik a válogatásban.
A Parnasszus szóban forgó számát elolvasva tehát csak megerősíteni tudjuk Konkoly Dániel korábban idézett megállapítását a „fiatal költészet” sokszínűségéről, ahogy Csehy Zoltán 2015-ös, hasonló állítása is megállja a helyét. Reméljük, egy újabb évtized elteltével egy hasonló Parnasszus-számból ismét felmérhetjük majd, érvényesek maradnak-e az akkori legfiatalabb lírára a jelenlegi paradigmák.
Parnasszus 2024/4. Centrumban a kortárs fiatal költészet
[1] Azt hiszem, érdekes/érdemes lenne elemezni a 2020 óta végbement közéleti-politikai események (a Covid-járvány, a gazdasági válság, háborúk) irodalomra, irodalmi-kulturális szférára gyakorolt hatását.
[2] Ezeket a címkéket akár az „antropológiai posztmodern” ernyőfogalma alá is besorolhatjuk, ha Németh Zoltán terminológiájával kívánunk élni. Lásd Németh Zoltán, A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája, Pozsony, Kalligram, 2012, 35–44.
(A fotókat Székelyhidi Zsolt készítette a Parnasszus folyóirat és a FISZ szeptember 12-i közös lapszámbemutatójáról a Magnet közösségi térben.)
Hozzászólások