Halmai Tamás költővel Acsai Roland beszélgetett új könyve apropóján
Halmai Tamás József Attila-díjas költő számos könyvével azon munkálkodik, hogy az irodalmat összekösse a transzcendens regiszterekkel, és ezzel „létbizalmat ébresszen az óvatosakban is”. Tudja, hogy a rím és a versmérték sokkal több a vers ékítményénél, és Keats, valamint Tóth Árpád nyomán vallja, hogy „A Szép: igaz, s az Igaz: szép”. Legújabb, „Levelek a Miles Davis-kolostorból” című verseskötete apropóján Acsai Roland kérdezte.
Új köteted műfaja a fülszöveg szerint „katolikus jazz”. Megfogalmaznád, mit értesz e műfajmegjelölés alatt?
A jazzben mindig is a szabadság esztétikája vonzott, a kreatív humanizmus szólamai, az egymásra figyelés kitartott öröme. A katolikus jelző pedig – Weil, Babits, Pilinszky nyomán, de Iancu Laura vagy Christian Bobin eszméleti vidékein is tájékozódva – egy egyetemes szellemtan metafizikai jelölője, az áteredő megváltás bárhogyan is értett ígérvénye nekem. Látszólag a játékosság önkényével fűztem össze e két szót, de valószínűbb, hogy engem tartott egyben ez a jelzős rátalálás.
Költészetedben sokszor élsz a paradoxonok zen koanokat idéző nyelvi alakzatával. „Vesztébe rohan, / ha nem paradoxon, / az igazság” ‒ írod a könyv egyik versében. Mitől ennyire fontos számodra ez a költői alakzat?
Az igazságokhoz ritkán férünk hozzá, s akkor is csupán a nyelv segítségével. A nyelv pedig tud az igazságok többarcú, teljességre tervezett természetéről – alighanem innen az indíttatás. De ezt csak utólag gondolgatom így; előzetesen nem gondolkodni, hanem kiüresedni szeretek, hogy a szavak gondolkodhassanak…
„Isten angyalát / arról ismered fel, / hogy ember” ‒ kezded egy másik versedet. Hiszel az angyalokban?
Bízom angyali létenergiákban, igen. Óvatosan fogalmazok, mert semmit nem tudok semmiről. De ezek a semmik igen sűrűn szépek, ami létbizalmat ébreszt az óvatosakban is.
Jól értem a válaszaidból és a köteted verseiből is kiindulva, hogy téged a versnyelv gondolkozni is segít? Hogy a gondolkozótársad a megérthetetlen megértésében? (Hogy én is egy oximoronnal éljek.)
Igen, ez pontos észrevétel, köszönet érte! A kötött forma mellett is jórészt ezért tart ki a figyelmem: szabott ritmikai és terjedelmi keretek között adakozóbban üti föl fejét a végtelen. Egy-egy rím olyan mondattani megoldást hív ilyenkor elő, amely nemcsak, hogy nem állomásozott az elképzeléseim között, de szentenciás érvénye engem lep meg a leginkább. Szó se róla: szívesen vagyok eszköze a nyelvnek.
Költeményeid reményt, biztatást adnak az olvasó számára. Számodra is ezt nyújtják?
Sajnos nem: ahogy megírok és publikálok valamit, el is engedem, hadd szabaduljon tőlem. Nem vagyok szorgos önolvasó, szívesebben fordulok kedves klasszikusaim és kortársaim felé. Igaz, ezekből az odafordulásokból aztán gyakran fakad saját szöveg… Hogyan is másképp? Együtt hozunk létre mindent, csak valami derekas szokás szerint nevünkre vesszük, amit a saját jegyzetfüzetünkben találunk.
A kötet olvasása közben Reviczky Gyula költeménye, a „Pán halála” jutott eszembe önkéntelen asszociációként. Mit szólsz ehhez? Szerinted is van kapcsolat?
Szép ez a régi isteneket az új kereszt jegyében elbúcsúztató (ám a föld eszméletéből ki nem radírozó!), himnikus elégia. Örülök, ha Reviczkyhez is látsz kapcsolódásokat a kötetben – bár ebben szerzői tudatosság nem volt. Rilke, Babits, Pilinszky, Báthori Csaba, Halmosi Sándor vagy Hegedűs Gyöngyi: efféle csillagzatos neveket sorolnék, ha ihlető hatásösszefüggésekre kérdezel.
Az utolsó ciklus, és az utolsó vers címe „Dante naplójából”. Hogy került a látómeződbe Dante, és miként „találtad fel” a rímek nélküli tercinát?
Dantéhoz bizonyosan egyéb olvasmányok (Chesterton, Nádasdy Ádám, Babits) terelgettek. Mivel – a versek mellett – szívesen olvasok teológiai esszéket, több nyíl is mutathatott irányt a dantei univerzumba. Bevallom, nincs pontos emlékem. A tercinák kérdése egyszerűbb: évek óta foglalkoztat – olvasóként és szerzőként egyaránt – a drámai jambusok textúrája. A 2023-as költészeti trilógiámban (Hangtáj) nemcsak rímes petrarcai és rímtelen shakespeare-i szonetteket, hanem rímes-rímtelen sorhármasokat is közöltem – úgy látszik, ez a lépték megmaradt verstani társnak.
Végül vessünk egy pillantást a jövőbe! Tudomásom van róla, hogy Tandori Dezsőről egy könyvet tervezel. Miért és mitől vált fontossá számodra a munkássága?
Korszakos – sőt több korszakos – költő volt, az írásban létezés mestere, aki nemcsak nyelvi-poétikai bravúrokkal nyűgöz le, de a szeretetteljes gyöngédség gesztusaival is elérzékenyít. Olvasmányajánló esszéit ugyancsak nagy kedvvel forgattam már egyetemista koromban is. S amikor nem oly rég számba vettem, hogy az ízlésemet megszólító, közeli klasszikusok közül ki előtt nem tisztelegtem még olvasati esszéfüzérrel, nem volt kérdés: Tandoriról akkor is muszáj lesz közremotyognom valamit, ha – nem lévén a költő kutatója, szakértője – csupa elvétéssel rajzolom is majd ki e poétikai arcél kontúrját.
Köszönjük a beszélgetést!
Hozzászólások