Meghasonlás
Véget értek a zsoltáros évek, kiszáradt
torokból csikorog a dal: hallass örömet
és táncos vigasságot vélem, Uram, hogy
örvendezzenek csontjaim, amelyeket
összetörtél – mondja, aztán csak bomlottan
bámul a semmibe, égő szemmel, mert
napok óta nem aludt, mígnem valahogy
feleszmél, mintegy öntudatra ébred,
de csalódnia kell, hiszen ez nem egy
örömóda, csak bámul maga elé, mint
temetésen az üres sírgödörbe, és rájön,
hogy az egész élete egy nagy átverés volt,
mintegy megvilágosodik, már nem csak
éjjel ijed meg tulajdon árnyékától, de nappali
verőfényben is rátör a rémület, és nem talál
választ arra a kérdésre, hogy minek él még,
miért nem tesz már valamit a dolog dűlőre
juttatása végett; barátaira gondol, akiknek
volt annyi erejük, nála fiatalabban is, hogy
a legkülönfélébb módon pontot tegyenek
a sors aljas forgatókönyvének végére.
Valami elindult
A redőny résein beszűrődő utcai lámpafény,
a hideg konyhakő, amin fekszel, és nem tudod,
hogy kerültél oda az ágyból éjjel, vajon mióta
fázol így, elaludni újra már nincs esély, hát
felidézed az elmúlt napokat, a hegyoldalt,
ahol az erdő halk, fáradt zörejei próbáltak
felzaklatni, a száraz falevelek csörgése,
gallyak roppanása, titokzatos állatok neszezése,
hogyan jutottál haza, erre sem emlékszel,
a véredet akarom, lehelte a lány szerelmesen,
ezt már eljátszottuk néhányszor, mondtad vagy
csak gondoltad; minden olyan ismerős,
nem tudod, ébren vagy-e, netán képzeled ezt
az egészet, megijedsz az árnyékodtól, nincs
már őrzője a háznak, nincs
biztonságban a lelked.
(Megjelent az Alföld 2024/6-os számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Száler Tímea vegyes technikájú munkája.)
Hozzászólások