Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Antal Balázs: Védtelenül
88888
post-template-default,single,single-post,postid-88888,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Antal Balázs: Védtelenül

Akkortól kezdve, hogy először kibiciklizik az elhagyatott, keskeny nyomtávú vasúti hídhoz a síkságot átszelő csatorna partjára, Detre lassanként meglátja a mozdulatokat, amelyektől teljessé válik a mozdulatlanság, meghallja a hangokat, amelyektől süket lesz a csönd. Minden alkalommal talán csak eggyel többet lát, talán csak eggyel többet hall, és mégis mindig összeáll. Egymás mellett karnyújtásnyira ível át a vasúti híd és a gyaloghíd a meder fölött, amely a puszta mezőt itteni meg ottani félre osztja. Az itteni csupa vad bozót, csalán, sás, térdig érő fű, mint a prérin, tövükön mélyre tört, biciklikeréknyi árok a csapás. Az ottani megművelt határ a töltés két oldalán a legszélső telepi utcáig csupa rezgés és susogás a könnyű, meleg szélben. A víz odalent a növények, a kövek meg a szemét közt merev tü­körnek tűnik, mégis minden ízében benne lüktet a cikkanás – bogarak siklanak felszínén, a színe alatt halak, siklók, békák rebbennek tova. Kicsi gyűrődések és horpadások jelzik, merre tart a sodrás. A sínek fölött, ahogy egyenesen futnak túlnan a töltésen, vibrál a levegő, porszemek villóznak a meleg fényben. Cirpelés, fi­csergés, távolról visszhangzó kutyaugatás, békák brekkenése, a víz nyers kottyanásai, a rozsdás vastraverzek pengő percegése. Odafent az egész mindenség fölött felhőnyáj vitorlázik keresztül, árnyéka átfut a zöldülő vetésföld egy távoli parcelláján. Detre a korláton könyököl. Elnézi a fürdőtelepet a rezgő levegőn át. Nézi, nézi a házakat, jövő-menő alakokat lát közöttük, időnként egy-egy autót. Nem jönnek közelebb. Megvárja, amíg kiszellőzik belőle minden, a feje tisztul, a lelke felszabadul, egészében megkönnyebbedik. Aztán amikor hazafelé veszi az irányt, mégis pont ugyanolyan nehéz.

Éjszaka arra ébred, hogy jön fel a torkán. Fektéből egyszerre felül, mintha rugó rántaná össze tagjait. Egy pillanat alatt nyeli vissza, de a légbuborék betölti az or­rát, a savas ízzel a szája megtelik. Végig tudja, hogy nem fog megfulladni tőle, hogy ennek más a tétje. De az is éppen akkora baj. Nem vette be lefekvés előtt, ide­jében a gyógyszerét.

A házat a fia találja. Megnézik egyszer, megnézik kétszer, megnézik háromszor. Sokszor. Felújításra szoruló, de különben tisztességes ház a jókora, jobbára kopár, elhanyagolt portán, még inkább elhanyagolt kerttel, meglehetősen csendes, gyéren lakott környéken. Jó másfél hónapra rá, hogy Detre kimondja, Eztán itt fogok élni, a szomszédos, eladdig elhagyatottnak tűnő lakatosüzemben beindítják a kö­szö­rűket, az esztergákat meg az összes többi gépet. Aztán már csak nagyon ritkán kapcsolják le, és akkor is rövid időre. A fia, a játékgyár mérnöke, onnantól kezdve egyre többet megy külföldi utakra, s egyre kevesebbszer jön a gyerekekkel. Detre meg a kert rendbetételét halogatja, hogy majd ha hallja legalább a gondolatait. Ugyanígy halasztja el a házfelújítást. Ugyanígy az udvar gondozását. Telnek a hó­na­pok, eltelik egy év, eltelik még egy. Ő meg mindig csak erre vár. És közben megtanulja ezt a világot. Hogyha kinéz a házból, nem köd takarja ki a láthatárt – a legtisztább időben sem látszanak hegyek. Hogyha vihar közeledik, az égzengés ék­telen dörgése úgy hallik, mintha közvetlen a feje fölött a felhőkre vasgörgőket ej­tettek volna, és most azok gurulnának fel és alá, és hogy nagyon-nagyon közel lehetnek hozzá. A nyár tébolyítóan forró és száraz és sokáig tart. Hogyha fúj a szél, akkor tényleg fúj. És ha valaki elmegy a kapu előtt, arcok a környékbeli házakból, melyekhez hozzászokik, bámulnak, bámulnak rá a kerítés fölött, nem szólnak, nem intenek, csak jól megnézik. Detre arra gondol, hogy idejött, és most már ő is megnézheti magát.

A földút széles, és nagyjából ennyi jó mondható el róla. Különben tiszta árok és gö­­dör és alattomos gyűrődés alattomos kövekkel. Csak az egyik oldalán állnak há­zak, a másikon akácos határolja, amögött meg a mező kezdődik egyből. Ahol a föld­útról a hidak felé leágazik a szűk kis ösvény a fűben, a másik irányban egészen közel árválkodik az a bodega, amelyik, amikor még járt a kisvonat, a megállót jelezte. Mostanra túl van az aranykorán, azon az időn, amikor emberek álltak napra nap fedezékében. Szürke palateteje foghíjas, fala a vakolatot nagy darabokban vedli le. A téglák vöröse úgy kandikál ki alóla, mint a gyulladásba belefáradt seb varas felszíne. A tető alatt félig leomlott fecskefészkek. Világvége külső, áll a fes­tékszóróval fújt felírás a falon. De még vezet tovább a vasút, nem lehetett ez az utolsó állomás. A füvet már nem kaszálják, a környéket nem tartják rendben. A nyárfák egyike-másika kiszáradt, az akácokat vihar tépte meg. A síneket, amelyek a falusi utca mellett futnak, felveri a gaz. Végiglátni a hosszú egyenesen. A másik irány, amerre a kanyar következik, s aztán a híd, előbb a fűbe vész, majd a bokrok közt tűnik el, és csak valahol messze a túloldalon bukkan elő. A gazban csapások, talán kutyák meg macskák útvonala. Egy helyen kis körben sárgára égtek a gyomok közt senyvedő füvek, ott lehet a kutyák számára az állomás. Bár különben láthatóan sohasem számított ez rendes állomásnak, csak egy megállóhely lehetett, s a bodega is csak bódé, ahova eső elől be lehet állni. Detre tudja, mi lehet bent, látott épp elég ilyet. A két híd felé fordul, hogy inkább ott várakozzék.

A tanyán a fiatalasszonynak azt mondja, Nem jövök többet, Ilonka. Nem bírja a gyomrom a tejet. Másféle étrendre kell átállnom. A fiatalasszony nem kérdez semmit. Detre nem bánja. Ha meg tetszik gondolni, csak tessék telefonálni, Dezső bá­csi, azt mondja Detrének. Aztán meg, hogy De akkor is tessék eljönni néha legalább az unokákkal. Szerettek az enyimek velük játszani. Bemehetnek megint a tehénhez, a lóhoz. Detre erre azt feleli, amikor abbahagyja a néma bólogatást, hogy Az nagyon jó lenne, Ilonka, hogyha néha eljöhetnének velem. Annak na­gyon örülnék én is, ha bárhova velem jöhetnének.

A csempék között alig akad két egyforma. Némelyik fehér, némelyik inkább szürke. Abból is többféle árnyalat. Nehéz megmondani, melyik a szürke, melyik a fe­hér árnyalata. Vagy csak másképp éri a fény. Másik repedezett. Letörött egy darabkája. A fugázás teljesen elkoszolódott. Ha volt egyáltalán. Kéznyomok, maszatos tenyerek, ujjak lenyomata. Kosz. Cipőtalpredők, gumibarázdák fekete sziluettje. Fénye már szinte egyik csempének sincs. A falon kisebb négyzetek, a padlón na­gyobb négyzetek. Ahol a két sor találkozik, ott fekete csempék. A fekete csempék egyformák. Egyformák a székek. Töröttek. Kényelmetlenek. Műanyag ülések in­kább, nem is annyira székek. Alul egyetlen fémcső fut végig, arra csavarozták az összeset. A köhögés ütemére rázkódik valamennyi. Vagy ha valaki leül vagy feláll. Vagy előredől. Mindenki vagy leül, vagy feláll, vagy helyezkedik. Mindenki köhög. A fémcső végei lelógnak akkor is, ha senki nem ül a széken. Középen van a padlóhoz rögzítve az egész. Jó durván dolgozták el, vagy talán inkább sehogy. Detre megszámolja a székeket. Megszámolja a csempét maga előtt, amennyit forgás meg mozgás nélkül ültéből belát. Vagy állva. Megszámolja előbb a földszinten, aztán az emeleten, aztán a földszint egy másik sarkán, aztán az emelet egy másik sarkán. Van ideje megszámolni színük és helyük alapján, vízszintesen és függőlegesen, fa­lon és padlón külön-külön, sőt még ellenőrizni is, ameddig meg nem hallja, hogy a nevén szólítják, és akkor feláll és bemegy egy ajtó mögé. Sok ajtó mögé kell be­mennie. Akad segítsége?, kérdezik az utolsó ajtó mögött. Itt lakik a fiam. Itt van magával? Jobb lenne, ha ő is bejönne. Most nincs itt, feleli Detre, Külföldi kiküldetésen van. Két hét múlva jön vissza. Meglesz addig valahogy, kedves Detre úr? Nem tudom, megleszek-e, mondják meg maguk. Van a fiának családja? Van. Akkor csak lesz, aki magára néz, nem? A menyem, mondja, de aztán másképp folytatja, Nem ér rá. Van elege a gyerekekkel.

A vasúti hídon egy helyütt két talpfa közt jókora lyuk tátong. Talán kifolyócsatorna lehetett valamikor az esőnek. De most már csak egy lyuk a valamiből a semmibe. Le lehet dobni azon át egy jó nagy bazaltkövet is akár a vízbe. Detre azt mondja magában, hogy ott azon a ponton kezdődik el a pusztulás. Azon a lyukon át kipereg majd ez az egész építmény oda le a mélybe. Elolvassa az emlékmű tábláján a szöveget, a rozsdás, festetlen fémlapon éppen csak kivehetők a dom­bor­nyo­másos betűk. Nem lesz több vasúti ünnep itt már, mondja még magában. Elég egyetlen kicsi sebhely, hogy ne legyen többet ünnep. Lemondóan néz fel a telep házai felé.

Reggel a gépek sikolyára ébred. Nyitva hagyta éjszakára az ablakot. Valamennyit fekszik a paplanhuzat alatt még az oldalára fordulva, nyitott szemmel, aztán felkel és kimegy a szobából. A redőnyt félent lehúzva hagyja. Benyomja a gombot a ká­véfőzőn. A fürdőszobában a tükör előtt áll. Tésztaszerűen löttyedt és fehér hasa fölött a két melle között a csúcsán állva piros háromszög indul a nyaka felé a gyér, őszes szőrszálak között. A karján csikarások, ahogy a hídhoz kifutó ösvény bozótosában elkapja egy-egy töviskes ág. Töviskes, ezt a szót mondja magában, amelyet errefelé nem nagyon ismer senki. Amikor a kávé lefő, előveszi a nagy bögréjét. Hat adagot lögyböl az edényben, tölteni kezdi, aztán megáll. Kicsit vár, nézi, né­zi a rengeteg kávét, aztán tovább tölti. Amikor leteszi az edényt, akkor veszi észre, hogy rálöttyintett egy-két csöppet a papírokra az asztalon. Az íráson szétfut a sötétbarna félkorty és foltot hagy maga után. Ezzel most már így kell visszamennie. A bögrét kiviszi a melléképület előteteje alá, a nádasztalhoz és a székekhez. Az asztalon fekete körök a bögre aljától, ahogy a por odatapadt. A falon olcsó piaci mázolmányok hitvány keretekben. Valamikor régen, valahol egészen máshol ez pont ugyanígy volt. Detre mégis úgy ül le, hogy ne lásson rájuk. Amögött a szur­tos bokor mögött van a széke, amely az utca felől ezt a zugot kitakarja. Nem is na­gyon van más élő növény az udvaron. Itt-ott egy-egy halálra szánt, porlepte fű­cso­mó dacol a homokkal. Lekövezett járda vezet a háztól a melléképületig, és ugyanígy a kapuhoz is. A pereme élükre állított kövekkel kirakva, mintha azt mu­tatná, hol kezdődik a virágoskert. Csak itt a köveken túl se kert, se virág, csak ho­mok, csak homok, csak homok. Abban meg egyedül a gaz nő. Néhol bokáig, né­hol térdig. Már szürcsöli egy ideje a kávét, amikor hirtelen megáll nyelés közben, az arca elszürkül, elfintorodik. Akkor végül előrehajol és kiköpi. A gyomrához kap. Keser­ves arcot vág. Összegyűjti a nyálat és megint kiköp. Köpköd egy ideig. Belenéz a bögrébe. Feláll, odalép a szurtos bokorhoz, a tövére önti a kávét. Szé­delegve tá­mo­lyog be a házba.

Amikor odaér a hídra, egyetlen, hangtalan szárnycsapással hatalmas, kecses, fehér madár löki el magát a víztől ott lent alatta, hogy aztán kifeszített szárnyakkal su­han­jon végig a meder alján, talán pár ujjnyival a víz fölött, a tükörképe meg ott alatta, a víz színén fut el vele együtt, mint valami jelenés, amely csak önmaga párja – talán hordoz valami jelentést az életre meg a világra vonatkozóan, de az is lehet, hogy nem. A hídról Detre sokáig bámul utána. A gáton egy, az ő korabeli férfi a ku­tyájával ugyanúgy. Amikor odaérnek a hídhoz, Detre megkérdi, Az milyen ma­dár volt?

A gyógyszertár emblémás zacskójából kipakolja a dobozokat az asztalra. Nem is hallik az esztergák visításában a papír csörgése. Felteszi az olvasószemüvegét, ne­kiáll kisilabizálni, milyen javallatot írtak föl a dobozok oldalára a patikában. Az egyiket erre, a másikat arra tolja el az asztalon. Aztán egyszer csak abbahagyja, és felnéz, hogy hol is tart. Akkor nagyot sóhajt és leveszi a szemüvegét. Tép egy ma­rék vattát a fürdőszobai tükrös szekrényből, golyóbisokat gyúr belőlük, a fülébe dugja. És akkor végre hallja a saját gondolatait legalább. A szobai szekrény soha ki nem húzott fiókjában addig keres, míg meg nem találja a gyógyszeradagoló té­gelyt. Visszaviszi az asztalhoz, felteszi a szemüveget megint. Az adagolón felnyitja a hétfő reggel skatuláját, a dobozokból kivesz egy-egy levelet, mindegyikből ki­pattint amennyit kell, a szemeket belepergeti a skatulába. Mire az összes skatula megtelik, sokáig eltart. És akkor még a cseppek is ott vannak.

Harmadjára rántja be a kis elektromos fűnyíróját, amikor rájön, hogy még mindig a fülében van a vattadugó, azért nem hallja. Nem tart soká, míg végez, de a vezetékeket, a hosszabbítót azalatt is többször át kell helyeznie. Nem iszik kávét, se szódavizet, talál egy doboz rostos lét, ami még nem romlott meg, azzal veszi be a gyógyszereket, azt iszik a fűnyírás végén. A kertje a ház mögött nagyjából kétszer akkora, mint az udvar a házzal. Reménytelenül nagy a hosszabbítóhoz képest is. A meggyfák messziről láthatóan moníliásak. Nem sok van nekik hátra. És ott áll a rozs­dás kád, a régi hidroforos szivattyú, a régi előszobafal és még egy jó csomó lom, amelyet valamikor Detre meg a fia kihordtak a házból, de aztán onnan nem vitték már tovább. Majd ha hallják végre a saját gondolataikat. Majd akkor.

Egy csapat gyerek teker a híd felé a fürdőtelep lakónegyede felől. Detre a korlátnak támaszkodva elnézi őket. Talán a kitartó bámulástól indulnak meg felé. Várja, várja, hogy megérkezzenek. Mintha egy óvatlan mozdulattal szétzavarhatná a társaságot, megmered a vaskorlátnál. A világ minden elveszettsége benne van abban a meredt támaszkodásban, és kicsivel talán még annál is több a hangjában, amikor megszólítja az idegen gyerekeket. A Homályos utcán laktok? Nem ismeritek Detre Petit meg a kistestvérét? Nem szoktak ők is kibiciklizni ide tiveletek?

Mielőtt beül az autóba, megáll a melléképület előteteje alatt és elnézi a felfüggesztett mázolmányokat. Egyet végül leakaszt és a hátsó ülésre rakja. Két év alatt a por körülrajzolta a lefelé elnyúlt téglalapot. Detre azt latolgatja magában, vajon mennyi idő kell ugyanannak a pornak, hogy kisatírozza a keretet onnan. Vagy talán hogy besatírozza a bekerített mezőt. Az idő persze mindig rövid. És most már végképp na­gyon-nagyon rövid. A rendelőintézetből nem haza megy. Első pillantása a parkolóban a képre esik. A háromórás úton menetközben, ha hátra-hátranéz, mintha valaki ülne az ülésen, akkor is azon akad meg a szeme. Amikor a sógornője meglátja, azt mondja, Ez volt a legkedvesebb neki. Detre azt feleli, Azt szeretném, ha mind nálatok lenne együtt, Irénke. Ahogy a sógornője végül elveszi, Detre még gyorsan odapillant, nem hagy-e szétizzadt tenyere foltot a hitvány fakereten. Ki­megy a mosdóba, mert forog vele a világ. Öklendezni kezd, de nem öklendez ki semmit, csak még jobban megizzad az erőlködésben. A sógora vele megy a temetőbe. Sok sírt járnak körbe együtt. Rokonokét. Detre szüleiét. Végül a feleségéét. Vagy egy órát kapirgálnak ott ketten, összeszedik a szemetet, rendezik a sír közvetlen környékét. Azután még elüldögélnek egy lócán. Hegyoldalra fut fel a temető, Detre szerettei a tetejében nyugszanak, a lócáról jól szétlátnak a völgyön, a dombok tetejéig kanyargó utcákon, a dombtető erdején, amíg beszélgetnek. Azért ez a te Bálint fiad megérdemelne egy jó nagy nyaklevest, hallod-e, Dezső?, mondja végül a sógora. A feleségéről nem is beszélve. Aztán még azt mondja, Hallod-e, ket­tőnk közül én vagyok az idősebb, nekem kell hamarabb elpatkolnom. De ne­kem semmi bajom, le is kopogom, úgyhogy nincs neked akkora szerencséd.

A szerszámlakatos kisüzemet nagyjából két házhelynyi elvadult telek választja el Detre portájától. Pont ott áll, ahol a bitumenút emelkedőre döccen. A bokrok a látványt kitakarják, a hangokat nem. De Detre így is látja az overálos, munkásruhás embereket jönni-menni időnként. Látja őket cigarettázni az út szélén. Ha arra bi­cik­lizik, mindig jól bebámul oda. Pofás kis üzem, emlékezteti a maga munkahe­lyére, a maga munkájára. Az örömére, amit az ilyesmi helyeken érzett, a bánatára, amit az ilyesmi helyek megszűnése okozott neki. A zajjal persze más a helyzet. A szaggal. Vagy amikor valamit kiöntenek az udvarra, és az aztán szép lassan lecsorog az ő portájára. Mikor a szomszédságból eljön hozzá egy ember az ívvel, amelyen aláírásokat gyűjt az üzem hatósági bezáratása érdekében, Detre elküldi. Utána a szomszédok nem köszönnek neki. Nem köszönnek az üzemben dolgozók sem. Detre sem köszön így aztán senkinek. Mégis, benne attól otthonos jóérzés motoszkál, hogy embereket lát munkásruhában maga körül. Legalább attól az egytől, hogy­ha mástól semmitől nem is.

A híd oldalánál lépcsősor vezet le a vízhez. Mesterséges csatorna ez, a medrét úgy kotorták, néhol, mint itt, betonozott egy darabon a part is. Detre lemegy a lépcsőn. Elnézi, hogy valakik összefestették a híd alját valamivel, graffitinek szánták. Detre nem igazán tudja azonosítani, mi akarna lenni az ábra. Inkább arra gondol, hogy vajon hogy tudtak feljutni oda azok a valakik. Amikor feljön a hídhoz, egyből a sínek melletti csapásra bámul, az utcára a csapás végében. Zizegnek a kabócák és vartyognak a békák. De nincs arra semmi mozgás.

Azon a folyosón, amelyet a rendelőintézetből Detre utoljára lát, a széksort nem a közepén rögzítették. A vasrúd lábai a két szélső ülés alatt állnak a padlón. Nin­csenek beledolgozva, csak úgy odaállították. Detre azt méregeti, hogy az állvány aljára hogyan hegesztették rá a merőlegesen elforgatott síneket. Hogy milyen hurkásan van az megcsinálva. Mintha valakinek a nyakát szorongatták volna, csak vég­re hegesszen már. Nemhogy örült volna neki, hogy van munkája. Az meg, aki szo­rongatta, annyira ugyancsak nem értett az ilyesmihez. Középtájra jó lett volna még egy sín, mert szemmel láthatóan is meghajlott a vasrúd, a középső ülések jó­val mélyebbre süppednek a többinél. A padló itt is ugyanolyan sikálásokkal teli a sok türelmetlenül toporgó meg csüszkölő gumitalpú cipőtől, csizmától, a fene tud­ja, mitől. Azután azt mondja magában, hogy végül is őneki teljesen mindegy. Min­den­kinek mindegy, hogy miféle környezetben várja az ítéletet. Legfeljebb a re­mény nem jut az embernek az eszébe egy ilyesmi váróteremben. Vagy hogyha igen, hát akkor nem arról.

Felébred három óra körül. Súlyos a csend, és nincsen hajnal sem még. Kutyák ugatnak bele az éjszakába valahonnét, máshol kakas kukorékol, de ami állandó, az a tücskök cirpelése. Mozdulatlan a hűvös sötétség. A függöny halkan emelkedik egy kicsit, és aztán halkan ereszkedik vissza. Kimegy a konyhába és lefőzi a ká­vét. A mosogató fölötti kis neonlámpa fehér fényében ül. A konyhaasztalon ott az összezárt mappa a leletekkel, meg a gyógyszeradagoló tégely. Amikor már elég ideje nézi, feláll, fogja a mappát és beviszi a szobába. A szekrény alsó rekeszének a fiókját kihúzza, beteszi a többi orvosi papír közé ezeket is, azután betolja a fiókot. Visszaül a konyhaasztalhoz, maga elé húzza a gyógyszeradagolót. Felpattintja a következő adag rekeszének a skatuláját. Megszámolja a gyógyszereket. Sze­m­üveg nélkül nem sokra megy. És még ha lenne is, az összes dobozt végig kéne nézni, hogy melyik melyikbe való. És akkor még mindig szabadon lennének a szemek. Ha már egyszer kipattintotta a levélből. Először, ahogy van, telipakolva, visszarakja a komplett dobozt abba a fiókba, ahol azelőtt tartotta. Újra előveszi és ki­rázza belőle a szemeket az asztalra. Fehér meg sárga meg szürke katonák. A na­gyobb szemek elmennek tisztnek. Egy darabig ott áll még a csatatér felett. Aztán előveszi a mosogató alól a kukát, és belesöpri a hősöket, az árulókat meg az ellenségeket is. Azt mondja magában, hogy fél nyolcig egy fél munkanapra való ideje van. Olyan idő, amikor végre hallhatja a saját gondolatait.

Reggelre már tudja, hogy a kert elejébe nádat fog telepíteni. Az hamar kitakarja a szomorú látványt. És akkor átköltözik a hátra néző szobába. Délelőtt felemeli a te­lefont és tárcsáz. A kisfiú veszi fel a kagylót. Adja az anyukáját. Detre elmondja a fiatalasszonynak, hogy mégiscsak szeretne tejet hordani újra. Aztán mielőtt letenné, még gyorsan beleszól. Lehet, a gyerekekkel megyek át a délután, Ilonka. Hogy­ha ráérnek a magáéi. Azután újra tárcsáz. Most a menye veszi fel.

Detre a híd korlátjára dőlve nézi az óriási sötét felhőt. A borulást az ég alján. A gyanúsan fehér kis tépett foszlányt, ami a nagy borulás alján száguld erre őfeléje, jeget ígérve. Hirtelen nagy széllökések jönnek. A szélső házsort túlról nem fújják kö­zelebb. Vasgörgők gurulnak odafent, a feje felett a felhők túlsó oldalán fel-alá. Det­re csak vár és a sínek menti csapást bámulja. Amikor látja, hogy a zuhé elől már nem tud hazamenekülni, az elhagyott megálló felé veszi az irányt. Odahaza az ilyesmi bodegákba az ember nem kívánkozik. Akár forgalomban vannak, akár nem, akkor is csupa mocsok a környék, odabent szemét áll, vizelet, ürülék. Az utasok is inkább kint várnak. Különben is, odahaza a lócákról felszaggatják a deszkát, és senki sem pótolja ki, mert egy hétig sem tartana. Amikor Detre belép a kicsi épületbe, csak port lát, a tető törmelékét, s csak nagyon kevés szemetet. Még a lóca is megvan. Most már ez az odahaza, mondja magában. Úgy áll, hogy a lyukas tetőn ne őrá verjen be az eső. És hogy kilásson a sínek felé, a sínek menti csapásra. Hogy lássa a semmit maga felé közeledni, s aztán tőle távolodni azon az ösvényen a kezdődő felhőszakadásban.

(Borítókép: iho.hu)

(Megjelent az Alföld 2018/12-es számában.)

Antal Balázs

szerző: Antal Balázs
honlap e-mail
Antal Balázs 1977-ben született Ózdon. A Nyíregyházi Főiskola Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének adjunktusa, a Műút portál szerkesztője.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések