Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Borges (reloaded): ugyanúgy másképp
89455
post-template-default,single,single-post,postid-89455,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Borges (reloaded): ugyanúgy másképp

Jorge Luis Borges: Jól fésült mennydörgés

„Valaki más írta azokat a könyveket” (557.) – ez a kijelentés, amelyet a frissen fordított Önéletrajzi jegyzetek tartalmaz, tökéletesen példázza Jorge Luis Borges irodalomhoz való hozzáállását, úgymint önmagával ápolt kritikus viszonyát. A ma­gya­rul először olvasható mű az argentin szerző szövegeit évek óta gondozó Scholz László kitartó munkáját dicséri, ezúttal a Jelenkor Kiadónál megjelent Jól fé­sült mennydörgés című, Borges összegyűjtött novelláit tartalmazó kötetben. A tapasztalt Borges-olvasónak is újdonság, hogy a szerző fiktív szövegei ezúttal kronologikus sorrendben, egyetlen kötetben, sőt az eredeti és néhány esetben a ké­sőbbi kiadások elő- és utószavával, illetve az önéletrajzi jegyzettel kiegészülve jelentek meg. Bár a legtöbb szöveget az Európa Kiadó által, az ezredfordulón in­dított életműkiadásból és annak tíz évvel későbbi újrakiadásából már ismerhettük, ez a vállalkozás új perspektívát nyit a szerzői pályaív áttekintésében és a novellák ér­telmezésében, hiszen olyan (ön)kritikai nézőpontról van szó, amellyel a magyar közönség eddig nem találkozhatott. Ezáltal nem csupán a novellaszerző, hanem az ön­magáról, saját írásairól, meghatározó életeseményeiről és természetesen kedvenc olvasmányairól elmélkedő Borgest is megismerhetjük, és ezzel párhuzamosan szemlélhetjük novellisztikája fejlődését. Éppen ezért fontos most az új fordítások nyújtotta ismeretekről szólni, még ha ezzel háttérbe is helyezzük a szerző no­velláinak ismertetését.

A kötet végén elhelyezett önéletrajz a Borges műveivel csak most ismerkedők számára hasznos bevezetőként szolgál, a járatosabbak viszont könnyen csalódhatnak, hiszen több helyütt elmesélt anekdotákkal találják szemben magukat. Meg­ijedni természetesen nem kell, a kiváló fordításnak köszönhetően ugyanis igazán élvezetes olvasmány, tökéletesen áthatja az argentin író műveit jellemző fi­nom irónia. Igaz, hogy a jól ismert borgesi stilisztikai megoldások hiányoznak, de ez egyrészt az önéletrajzi műfajnak köszönhető, legfőképpen viszont annak, hogy a szöveg eredetileg Autobiographical Notes címmel jelent meg a The New Yorker ha­sábjain 1970. szeptember 19-én (a magyar fordításnak is ez adta alapját). Ez utób­bi adat arra enged következtetni, hogy eredetileg az angol nyelvű közönségnek szólt a szöveg – amit alátámaszt az is, hogy Borges haláláig nem is engedélyezte a spanyol nyelvű változat megjelentetését. Bár 1974-ben megjelent egy ki­vonatos verzió az argentin La Opinión hasábjain – anonim fordító tollából, kínos po­litikai utalásoktól mentesen –, egészen 1999-ig, Borges születésének századik év­for­du­lójáig váratott magára a teljes szöveg spanyol nyelvű publikálása. Az önéletrajz ötlete egyébként az Oklahomai Egyetem által szervezett Borges-előadássorozat hatására, mintegy megrendelésre született, maga a szerző diktálta Norman Tho­mas Di Giovanninak, aki nemcsak ügynöke volt, de 1967 és 1972 között együtt is dolgoztak az angol nyelvű életműkiadáson.

Borges szövevényes szövegeivel ellentétben az önéletrajz a kronológiára tá­masz­kodik, kizárólag olyan eseményeket és személyeket említ, amelyek befolyással voltak írói pályájára, szülein kívül nincsenek magánéleti vonatkozásai. A tar­tal­mi aspektusok helyett az az igazán érdekes, hogy a fiatalkori olvasmányok mel­lett mekkora hatást gyakoroltak rá a kávéházi beszélgetések – talán azért, mert ál­talában ezernyi könyv között görnyedő, magányos, az olvasásba belefeledkezett alakként gondolunk Borgesre –, az önéletrajz egyik érdeme, hogy árnyalja ezt a ké­­pet. Szeretettel beszél szüleiről, első olvasmányairól, a spanyol Rafael Cansinos-As­séns („ma is szívesen tekintem magam a tanítványának” [547.]), illetve az argentin Macedonio Fernández („a tiszta gondolkodás megtestesítője” [553.], „az igazi Ma­cedonio a beszélgetésekben rejlett” [554.], „egy Édenkerttől megzavarodott Ádám” [555.], „hatása szókratikus jellegű volt” [555.]) és a nála fiatalabb, mégis mes­terének te­kintett Adolfo Bioy Casares („fokozatosan elvezetett a klasszicizmus felé” [586.]) alakjáról. De első kézből értesülhetünk az ultraizmus történetéről is, amelyet Borges honosított meg Latin-Amerikában – ugyanaz a Borges, akiről egyszer azt mondta francia fordítója, Néstor Ibarra, hogy „első ultraista versével szakított az ultraizmussal” (551.). Utalást tesz számos művére, arról beszél, hogy kiábrándult sa­ját könyveiből („csupán távoli rokonságot érzek ezeknek az éveknek a mű­veivel” [556.]), és hogy miért kedveli a novella műfaját, továbbá vakságáról is vall, mondandója mögött pedig persze az argentin történelem fontos eseményei is ott lebegnek.

Mindezek ellenére felmerülhet az olvasóban, hogy mennyire autentikus ez az önéletrajz. Persze nem valódisága, igazmondása értelmében, sokkal inkább azt szem előtt tartva, hogy stilisztikai szempontból és hangvételében is élesen elüt a kötet novelláitól. Nemcsak műfaji különbségekről vagy a fent említett kiadástörténet érthető aspektusairól van szó, hanem – és főleg – arról az ellentmondásról, amelyről a borgesi életrajzi elemek kutatója, Lorena Amaro Castro is ír: hogyan lehetséges, hogy az a Borges, aki műveiben szinte megsemmisíti az ént, a szerzőt (és a szerző nevét) pedig csupán szélhámosságnak, álarcnak tekinti, egy ennyire hagyományos önéletrajzot írjon? Szerinte sokkal inkább önarcképnek tekinthető ez a szöveg, ami csak a felszínt kapargatja, és bár olykor felcsillan benne a re­mény, hogy szerzője feltárja előttünk valódi énjét, valójában folytonosan elfedi azt. Én talán nem lennék ennyire szigorú Borgesszel, már csak azért sem, mert esszéit, költeményeit vagy akár az előttünk lévő kötetet átlapozva igenis betekintést nyújt abba az irodalmi eszmevilágba, ami olyannyira meghatározza őt. Valójában az első pillanattól kezdve az életírás foglalkoztatja – gondoljunk csak A jól fésült mennydörgés első novelláskötetére, Az aljasság világtörténetére (1935), amit Marcel Schwob (aki később Roberto Bolañót is megihlette) Vies imaginaries mintájára al­kotott. Ebből a nézőpontból szemlélve érthető meg igazán a kötet struktúrája, hi­szen a kronologikus sorrendet felülírja az életírás által létrehozott keretes szerkezet. Borges életművén végigtekintve Robin Lefere is az önéletrajzi motívumok elő­térbe helyeződése mellett érvel: már korai esszéiben és költeményeiben megjelenik az én, Az elágazó ösvények kertjében (1941) Borges neve, Az alkotó (1960) pe­dig vallomásos jellegű szövegeket vonultat fel – ennek a folyamatnak tesz pontot a végére az itt olvasható önéletrajz. Ha végigtekintünk a novellákon, az ún. autobio­graphical turn egyértelmű példáját megtaláljuk A másik (Homokkönyv, 1975) és az 1983. augusztus 25 (Shakespeare emlékezete, 1983) című kései elbeszélésekben is.

De létezik még egy, magyarul sajnos nem olvasható Borges-szöveg, amely ennél is tágabb értelmezést adhat azzal kapcsolatosan, hogy az argentin szerző mit tekint önéletrajznak. Az összes művei spanyol nyelvű kiadásához ugyanis mellé­kelt egy utószót, amelyben ismerteti az Enciclopedia Sudamericana 2074-es (!) chilei kiadásának egyetlen szócikkét, José (!) Francisco Isidoro Luis Borges életrajzát. Ebben olyan jól ismert önéletrajzi elemeket sorakoztat fel, amelyekből – annak el­lenére, hogy egyes szám harmadik személyben beszél – arra következtethetünk, hogy valójában Borges apokrif önéletrajzát olvassuk. A fentebb említett Amaro Cast­­ro szerint ez az egyetlen lehetséges (autentikus?) borgesi önéletrajz, hiszen poé­­­tikájának sokkal inkább megfelel, mint a Jól fésült mennydörgésben olvasható „Önéletrajzi jegyzetek”. Emellett szóló érv az is, hogy az önmaga elé (ferde) tükröt tartó, így önnön énjétől eltávolodó, de azt szem elől sohasem vesztő szerző lé­nyeg­retörő, rövid szöveget alkotva sűríti bele ebbe az utószóba önéletrajzának váz­­latát.

Bár Az ős kastély című, esszéket felvonultató kötetben már megismerkedhettünk Borges Cervantes, Kafka, Carroll, Sarmiento, Shakespeare, Valéry és Whitman egy-egy művéhez szánt előszavával, Scholz László az összegyűjtött novelláskötetek mellé az eredeti és egyes esetekben a későbbi kiadások elő-, illetve utószavait is lefordította. Ezek a meglehetősen rövid, lényegre törő szövegek is tanúbizonyságot tesznek Borges azon képességéről, hogy képes akár egyetlen szóba sűríteni egy-egy novella vagy akár egyetlen kötet mondanivalóját. Szép ívet rajzol Az aljasság világtörténete (1935) „prózagyakorlataitól” (7.) kezdve, a Fikciók (1944) és Az Alef (1949) „fantasztikus történetein” (83., illetve 331.) át a Brodie jelentése (1970) magvas, „direkt” elbeszéléseiig, ezáltal végigkövethetjük az önmaga által realistának titulált novellákig vezető stílusfejlődését. Ahogy a fent említett összes mű­vei­nek szánt apokrif önéletrajzi jegyzetben, az elő- és utószókban is kívülről szemléli önmagát, így szinte az összes általa írt paratextus önkritikaként nyer értelmezést. Az első kötet 1954-es előszavában például a következőképpen jellemzi az általa írt ál-életrajzokat: „Egy félénk ember felelőtlen játékai ezek az írások, aki nem mert elbeszéléseket írni, és mások történeteinek (mindennemű esztétikai igazolás nélküli) hamisítgatásában és kiforgatásában lelte kedvét. […] Megalkotója egy szerencsétlen ember volt, de jól szórakozott, amikor írta; bárcsak eljutna az olvasóhoz is hajdani örömének egy-egy sugara” (9–10.). És míg ugyanitt a barokk mellett érvel, a Brodie jelentése előszavában arról vall, hogy már lemondott a barokk stílus meglepetéseiről, „inkább a várakozás vagy a meghökkentés előkészítésére helyeztem a hangsúlyt” (335.).

Borges esszéinek tapasztalt olvasója jól tudja, hogy már minden történetet megírtak (legalább) egyszer. Ez a gondolat az elő- és utószavak másik visszatérő témája. A Fortélyokban azt vallja, hogy „semmit vagy szinte semmit sem én találtam ki” (152.), a kötet írásait Az elágazó ösvények kertje novelláival összehasonlítva pe­dig arra a következtetésre jut, hogy „ezek az írások ugyan kevésbé ügyetlenek, mint az előző kötet darabjai, de nem különböznek tőlük” (151.). Ez ugyanakkor a kötet végi önéletrajzi jegyzetekben is visszaköszön, immár saját műveire vonatkoztatva. „Úgy érzem, minden későbbi írásom csak továbbvitte az ott felvetett témákat, úgy érzem, egész életemben azt az első könyvet írtam újra és újra” (551.), mondja a Buenos Aires-i láz (1923) költeményeivel kapcsolatosan. De arra is ma­gyarázatot kapunk, hogy miért tekinti a novellát elsődleges műfajának, és miért nem írt soha regényt: „Fárasztó és sorvasztó eszetlenség terjedelmes könyveket ír­ni; az, ha valaki ötszáz oldalon fejt ki egy gondolatot, amely szóban tökéletesen el­mondható néhány perc alatt. Szerencsésebb, ha színleli, hogy már léteznek azok a könyvek, és ő csak összefoglalja, kommentálja őket” (83.). Az idős Borges így gondolkodik ugyanerről önéletrajzában: „A főképp könyveknek szentelt életem során kevés regényt olvastam, és sok esetben bizony csak a kötelességtudat vitt el az utolsó oldalig. Ugyanakkor novellákat mindig is olvastam és újraolvastam. […] Az az érzés, hogy a nagy regények, mint például a Don Quijote és a Huckleberry Finn gyakorlatilag alaktalanok, csak megerősítette a novellaforma iránti lelkesedésemet, hisz abban nélkülözhetetlen a mértékletesség és az, hogy világos legyen, hol a mű eleje, közepe és vége” (561–562.). Az idézet végi megállapítás különösen ironikus, ha végigtekintünk a Jól fésült mennydörgés novelláin, de ennyi (ön)ellentmondást igazán elfogadhatunk Borgestől, különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy nem először csapná be olvasóját.

Az elő- és utószókat végiglapozva egyébként az is kiderül, hogy mit gondol az olvasóról és az olvasásról: „Olykor azt hiszem, hogy a jó olvasók még a jó szerzőknél is rejtélyesebb, különösebb mesterek. […] Az olvasás mindenesetre az írás után következő tevékenység: lemondóbb, polgáribb, szellemibb” (7.). Borges – mint olvasó – előszókat írt, fordított és antológiákat állított össze, de szinte minden művében párbeszédbe lép más írókkal, illetve sokkal inkább a mások által írt szövegekkel. A szerző kiléte sokszor háttérbe szorul, elmosódik vagy akár el is tűnhet (talán ezért szerette annyira Az ezeregyéjszaka meséit), ezáltal kerül előtérbe az ol­vasás folyamata és maga az olvasó. Szövegeinek szövevényes utalástengere olykor valódi, máskor ál-állításai frusztrálják is olvasóját. Az Önéletrajzi jegyzetek egyik ér­­dekes részlete talán rámutat a borgesi hozzáállás eredetére: a madridi Colonial ká­véházban tartott egyik szeánsz során Cansinos-Asséns gúnyolódni, ironizálni pró­bált fiatal tanítványain, amikor megalkotta az ultraizmus kifejezést, ám ők ko­molyan vették. Nem ugyanezt teszi később Borges is velünk, olvasóival?

A Jól fésült mennydörgés frissen fordított darabjai tehát újabb érdekes adalékokkal szolgálnak az argentin szerző műveit és poétikáját illetően, a kötet mindazonáltal fel is hívja figyelmünket arra, hogy mennyire aktuálisak Borges szövegei. „Én mindig a könyvek után jutok el a dolgokhoz” (541.), vallja önéletrajzában, és ezzel alátámasztja élet és szöveg kölcsönös kapcsolatát. Egyik legnevesebb kutatója, Vicente Cervera Salinas ezt a hozzáállást egyenesen „textuális egzisztencializmusnak” nevezi, ez adja a borgesi szövegek esztétikai-filozófiai értelmezésének kul­csát. És ezek a művek mintha újra és újra megújulnának, továbbra is nyugtalanítják és újraolvasásra ösztönzik az olvasót – talán mert még nem fejtettünk meg mindent. Bár az ezredforduló után mintha alábbhagyott volna a születésének századik évfordulójával egyidejűleg felerősödő kritikai érdeklődés, az utóbbi évek ku­­­tatásai, ahogy a kezünkben tartott kötet is, bizonyítják a spanyol nyelvű és a világirodalom egyik legnagyobb hatású szerzőjének aktualitását.

„A Bábeli könyvtár című elbeszélésnek nem én vagyok az első szerzője”, mond­ja az Elágazó ösvények kertje előszavában. És talán nincs is olyan borgesi fikció, amely jobban lefestené, amit a szerző a könyvek és a világ (vagy az élet) kapcsolatáról gondol. A könyvtáros által irányított egyik hatszög legjobb kötete pedig a Jól fésült mennydörgés.

Jorge Luis Borges: Jól fésült mennydörgés; vál. Scholz László, Jelenkor, Budapest, 2018.

(Megjelent az Alföld 2019/5-ös számában.)

Báder Petra

szerző: Báder Petra
honlap e-mail
1987-ben született Budapesten. Hispaniszta, kutatási területe a kortárs spanyol-amerikai elbeszélő irodalom. Az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának doktorjelöltje, értekezése a testi és szövegi fragmentáció lehetséges viszonyait és jelentéseit járja körül.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések