Kiss Ottó versei

A bátyám öccse

(Vonat)

Bizonyos dolgokról
az ember nem szívesen beszél.
Vagy azért, mert nem akar,
vagy azért, mert nem illik.
De van, amikor kikívánkozik
belőlünk az is, amiről
nem kellene beszélnünk.

Belőlem például most az kívánkozik ki,
hogy tavaly névnapomra a bátyám
hallókészüléket vett nekem ajándékba,
mert azt gondolta, hogy azzal meghallom azt is,
amit egyébként nem szoktam meghallani.
Ha például el kell raknunk a játékokat,
akkor azt szerinte én sose hallom meg,
ahogy azt se hallom meg soha,
amikor össze kell hajtogatnunk a ruhákat,
mert állítólag nekem csak az jut el az agyamig,
ha új legó érkezett, vagy ha kész a süti.
Ha focizni indulunk, vagy a strandra,
és elő kéne vennem az úszószemüvegeket,
az engem nem szokott érdekelni, azt én már fel se fogom,
ahogy azt se fogom fel soha, hogy hozzam a pumpát,
mert indulás előtt fel kell fújni a labdát.
Nemhogy felfújnám, vagy ilyesmi,
de még csak oda se viszem a pumpát,
úgy csinálok, mintha nem is hallanám, miről van szó,
ahogy azt se akarom soha meghallani,
hogy a strand után legalább a saját fürdőnadrágomat
terítsem ki a szárítóra.

Szóval ilyeneket mondott nekem tavaly a bátyám,
amikor megkaptam tőle a hallókészüléket,
azt a régi fajtájút, aminek az egyik végén tölcsér van,
hogy ha ezután se hallanám, amit mond,
akkor jól beleordíthasson a fülembe.

Na de erre egyszer sem került sor,
mert nem vagyok hülye,
hogy tölcsérrel a fülemen járkáljak a lakásban,
és egyébként se hallókészüléket kértem tőle,
hanem legó mozdonyt és a hozzávaló két vasúti kocsit,
vagy legalább az egyiket.

Persze azokat nem vette meg,
inkább elköltötte a pénzt az idétlen hallókészülékre,
mert szerinte a mozdony meg a vasúti kocsik dedósoknak valók,
azokat akkor is égő lenne tologatni a szőnyegen,
ha történetesen meglenne az egész készlet.
Nem, nem kaptam meg tőle,
se akkor, se később,
a tizenegyedik születésnapomra,
mert akkor meg vonatjegyet vett nekem,
igazi vonatjegyet,
de csak egy irányba, vissza nem,
hogy jó messzire el tudjak utazni,
az a vonat ugyanis nem legóból van,
az a vonat nemcsak a szőnyegen megy összevissza,
hanem igazából is felülhetek rá,
magyarázta azzal a sunyi álszentséggel a hangjában,
mintha én teljesen ütődött lennék,
mintha nekem fogalmam se volna, mi az a vonat.
Gondoljak csak bele, mondta,
jó távol lehetek tőle,
kirándulhatok egyedül, vagy akár anyáékkal is,
neki tökmindegy,
a lényeg, hogy addig se látja a szemüveges fejemet,
vigyorgott az arcomba önelégülten,
legalább addig se okoskodok meg kötözködök itt bele mindenbe,
ami amúgy is a nagyok dolga,
tehát nem rám tartozik,
és még az is lehet, hogy közben visszaszerzi a barátnőjét,
de mondjuk ez se rám tartozik,
ez az ő dolga, csakis az övé,
ami rám tartozik az az,
hogy fogjam magam, és utazzak el,
hogy neki is legyen végre egy kis nyugalma,
hogy vonatozgassak meg kirándulgassak,
a többit meg csak bízzam rá.

Javára legyen mondva,
hogy jól kitett magáért,
hisz tényleg elég sokat áldozott arra,
hogy minél messzebbre kerüljek tőle,
igen drága vonatjegyet vett ugyanis,
amit utólag is nagyon köszönök,
mert így, amikor másnap
visszaváltottam a vasútállomáson,
majdnem annyi készpénzt kaptam érte,
mint egy legó mozdony ára,
ezért aztán a malacperselyemből
nem sokkal kellett kipótolnom,
hogy nemcsak a mozdonyt,
de még a két vasúti kocsit is megvegyem.
Persze nem magamnak,
mert vele ellentétben nekem áldott jó szívem van,
és ha magamnak veszem, egyébként se maradt volna
elég pénzem a bátyám közelgő névnapjára,
amit nem győzött elégszer hangsúlyozni,
mindennap legalább négyszer elmondta,
hogy ugye, tudod, tesó,
közeledik a névnapom,
vészesen közeledik,
nem árt tehát megszámolni,
mennyi is gyűlt össze abban a malacperselyben,
mert az ajándék pénzbe kerül,
és jó testvérhez illően biztosan
te is meglepsz majd valamivel.
És én tényleg megleptem,
a legó mozdonnyal együtt a két kocsit is
megkapta a névnapjára,
az egész készletet,
csak hát ugye nem játszhatott vele szegény,
mert az ilyesmi dedósoknak való,
így aztán kénytelen voltam felajánlani,
hogy adja csak nekem nyugodtan,
majd én tologatom a szőnyegen összevissza,
persze csak addig,
míg meg nem lesz hozzájuk a sínpár,
mert hát mégiscsak úgy az igazi,
de erre ő felkapta a vizet,
berohant a szobájába,
felrakta a kedvenc tuc-tuc zenéjét,
és olyan hangerőre tekerte,
hogy beleremegtek a falak,
ezért aztán annyira jól hallottam mindenütt,
hogy nemcsak az ajtaja előtt,
de az egész lakásban tudtam rá táncolni,
még hallókészülék nélkül is.

(Megjelent az Alföld 2019/5-ös számában.)

A borítóképet, a szerző portréját Rudolf Anna készítette a 2012-es Könyvfesztiválon.

Hozzászólások