Biró Krisztián első verseskötetéhez
A halk szavú, újszürrealista, vallomásos líra egy Duna-parti kávézóban dolgozik,
ahonnan véget nem érő hajókatasztrófákra látni. Neveket nem jegyez meg,
de bocsánatot kérni tud bármiért. Olyan már, mintha köszönne.
A halk szavú, újszürrealista, vallomásos lírának már egy
rendes, véges katasztrófa sem jár ki, mert milyen világvége az,
amit a kutya reggelre lehord a lépcsőről? Ilyen. Cserébe csak a pánik marad,
egy rég elfelejtett reflex megörökölt vaklármája.
A halk szavú, újszürrealista, vallomásos líra letörli az asztalokat,
kiüríti a hamutálakat, míg a kávézó ablakán kikönyököl az angol-amerikai modernség,
meglengeti a kalapját, mire az utcáról diszkrét félmosollyal biccent
a 2010-es évek magyar újkomolysága.
A halk szavú, újszürrealista, vallomásos líra, miután bezárta a kávézót,
és kezébe vette a telefonját, le meri írni azt, hogy kizárta a szobából az omlásveszélyt.
Nem keveri össze a fogalmak teresítését a képzavarral.
Biró Krisztiánnak nemrégiben jelent meg az első, régóta várt verseskötete.
Ez a verseskötet már otthont érzett a vonatútban is. De most végre megérkezett.
Ez a verseskötet még bizonyára hangosodó fékeket érez a vállai között,
mi pedig úgy érezzük, mintha mától fogva minden fékcsikorgás Biró Krisztián hangján szólalna meg, mintha ő költözött volna a tarkónkba, és onnan mondaná ezeket a verseket.
Ezek a versek mindig utaznak valahova, táskákat szorongatva, a rossz irányba.
Ezek a versek darabonként hagyják el azt, ami eltört. Irodalmi előképek, aktuális generációs toposzok suhannak el a szerelvény ablakában, de
Ezek a versek az ismerősebb beszédmódoknak még induláskor integetnek.
A szomszéd fülkéből olykor behallatszik Krusovszky, Dékány vagy egy, a Hudson partján, New York-ból Poughkeepsie felé tartó vonat kocsijából Ocean Vuong és Saeed Jones hangja.
De nem zavaróan, halkan duruzsolva, épp csak felismerhetően.
„Ezt a házat már csak a postaládák tartják.” – írja Parti Nagy.
Ezeket a mondatokat pedig csak a szóközök.
Biró Krisztiánt minden bizonnyal a logikai reverzibilitás találta föl,
és remekül működteti egy komplett köteten keresztül, melyben az utcákat már
csak a tekintetek tartják ébren, a buszt az utasok egyensúlya tereli vissza az útra,
és a várost a szélcsenden kívül már nem fogja össze semmi.
A fogalmiság Biró Krisztián jó barátja.
De a fogalmiság érzelmileg könnyen kibillenthető.
Hol a lakásban kell tartani akár annak árán is, hogy a kilincseket leszereljük az ablakokról,
hol pedig nem szabad beengedni, ki kell zárni a magassággal, az omlásveszéllyel
és a tériszonnyal együtt.
Gondoljuk csak meg, ha beengednénk: lehet, hogy a tériszony is ugrani akarna.
Biró Krisztián helyett a genetika rázza az öklét.
Biró Krisztián a genetika öklét rázza a sajátja helyett.
Mindenki valaki más öklét rázza.
A farok csóválja a verset.
Szeretnék valakit vagy valamit megtanulni élni,
miközben a menetszél faragja ki az arcgödrömet.
Élni, de nem meg- vagy át-, csak úgy, odavetve, igekötők nélkül, tárgyas ragozással.
Attól félek, erre az én generációm már nem lesz képes.
Legfeljebb elirigyelni tudjuk az utánunk következőktől.
Milyen lehet egy ennyire szerényen tisztelettudó versnyitányba hazamenni,
hogy „Talán számomra sem volt több négy egyenesnél
két lassan égő domboldal között,
mégis innen nőtt belém a remegésem.”
Nem mindenkinek adatik meg, hogy egy ilyen versnyitányba térjen haza.
Nem akárki nőhet bele egy ilyen versnyitányból, és nem akármilyen tájba.
Úgy nő belénk ez a versnyitány, ahogy a remegés nő bele valakibe.
Mert aki gyógyulásra cserélte éveit, ha gyógyult is, csak bosszúból.
Aki bosszúra cserélte gyógyulását, ha bosszút állt is, csak néhány évig.
De aki évekre cserélte bosszúját, ha élt, hát azért, hogy meggyógyulhasson.
Závada Péter vagyok, aki Biró Krisztiánt olvas, aki Krusovszkyt olvas, aki Szijjt olvas, aki Donhausert olvas.
Egy megszakíthatatlan referencialánc vagyok, amelynek mindig csak a legutolsó láncszemét ismeri föl a kritika.
Ezredforduló utáni, értéktételező műkritika vagyok, akinek mindenről a hasonlóság jut az eszébe.
A hasonlóság vagyok, akinek mindenről önmaga jut az eszébe.
Ezek a versek nem megerőszakolós viccek.
Ezek a versek nem szexista, szőke nős viccek.
Ezek a versek akkor halnának szörnyet, ha levetnék magukat az IQ-jukról az Egójukra.
Ezek a versek nem a magassarkújukról terveznek a mélybe ugrani, ugyanis
Ezek a versek most egy elég magas polcról tekintenek le ránk.
És ugrani készülnek,
Mert odáig már nem ér föl a tériszony.
(Biró Krisztián: Eldorádó ostroma, Jelenkor, 2020.)
Hozzászólások