Max Porter: A bánat egy tollas állat; ford Totth Benedek
Azzal, hogy azt mondom, hasonló könyvet írnék, vagy hasonlóképp írnék könyvet, mint Max Porter, még semmi jót nem mondtam el A bánatról. De híven ismerem azt az akarást, ami létrehozta ezt a művet, és amely akarásnak végül valódi megmunkálásává vált, sokkal inkább, mint választott témájának.
A kétes tárgy egy anya váratlan halála, két fiú és egy apa bírhatatlan üressége és gyásza, és egy ebben a semmiben fészkelő nagybetűs varjú gyászigázó párbeszéde a hátramaradottakkal. Perpatvara. Tombolása. Az apa ráadásul Ted Hughes-kutató, ahogy a szerző maga is Ted Hughes-rajongó, mondhatni mániás, és innentől kezdve Varjú az varjú az varjú az varjú, nem saját madár. Berúgja az önnönvalóság ajtaját, és a metameta szemétdombon turkál. Ez akkor is Varjú, ha a szerző ragaszkodik hozzá, hogy nem az, ez Varjú, aki nemzette Csontot és Sohát, aki férfinyakra fonódó női hüvelyt öklendett, amikor Isten beszélni tanította, ez a Varjú egyszer már az irodalomban elrágta az életrostokat, és két harmatcsepp szemével látta az összeterelt hegyeket párologni a reggelben. Ez a varjú nem egyszerű varjú, de Max Porter megbirkózott vele. Varjúval igen, de témájával, a gyásszal nem.
Persze nem is lehet annál többet hitelesen állítani a gyászról, minthogy a szeretett ember nem létezik többé, és ez elviselhetetlen. A szerző mégis szólni akart róla, hogy végül a Teremtés körülményeit beszélje el. (Mikor Isten azt mondta: „Győztél, Varjú” / Megváltót teremtett.)
Meghal a teremtett anya, és Max Porter a felszínen kapirgál. Az apa cigizik, a fiúk szomorúak, az apát fárasztja a barátok szívélyessége, ám egyszer csak megjelenik a fekete tollas borzadvány, fényes szeme kitüremkedik egy focilabda méretű helyegolyóból, és azt mondja, „Nem hagylak el, amíg szükséged van rám.” És a szöveg süvíteni, recsegni, rúgkapálni kezd („Nyomoroncs. Muffaszi. Itt van, tessék. Káó, káró, kár, ó. Hófehérre vedelte magát. Fölé hajoltam, beleszippantottam a lehelletébe. Rothadó sövények szájszaga, húslegyes.”) Ez a varjú már túl van a versíráson. Líraisága a nyelvvel való ősi, ösztönös viszony. („Kötözzetek a láttál-e már karóhoz, különben addig fogom döngölni a nőt, amíg a matekom át nem döfi a bocs-bocs-bocs, ide figyelj! Lemetélt kéz, szederjedés, egy gyufásdoboznyi hattyú, egy skatulyányi történet, távpisállás, jobban jársz, ha, muszáj megszüntetni a remegést, nyugton kell maradni, mint akit karóba húztak.”) Varjú a terápiás módszerben hisz. A fiúk meglehetősen közhelyes, találó dolgokat állítanak anyjuk haláláról, például, hogy szokatlan volt a csönd, a dobhártyarepresztő zajok hiánya. A világ nem hőkölt meg üvöltve a tragédia láttán. Az apa monológja is csupán a szokásos, „Nem fogom többé hallani, ahogy lélegzik.” Bezzeg Varjú! Aki be nem fogja mocskos pofáját, és egy kedves kis jelenetben a fürdőszobában hőzöng, csukott ajtónál, mert szereti az akusztikáját, „VÁRATLAN”, mondja, „TRAUMA”, mondja lassan, magában röhögve. Akkor az apa úgy dönt, befejezi Ted Hughes-monográfiáját. Varjú óvja a fészkét. A fiúk parabolákban beszélnek, és egyre jobb történeteket adnak elő. Az apa maga is kísérleti hangnemre vált, olykor-olykor már versszerűen vall halott hitveséről. Meg kell a szívnek szakadni, a könyv végre szólni kezd. A fiúk állatkerti színezőt színeznek filctollal, és Varjú kimegy a vonalból. Innentől fogva néha megmondják az igazat apjuknak, így kedveskednek neki, és az apa végre nem tud másra gondolni, mint hogy hiányzik a felesége. Majd Varjú kivérezteti saját monológját, amikor szövegértési kérdéseket intéz az olvasóhoz. Megkezdődik a gyászfeldolgozás, és Varjú egyre kevesebbet szerepel, akkor sem tombol. A francba. Ennyi volt? A fiúk messze évek távlatából szeretik írásban apjukat. A könyv legeslegeslegvégén apa és fiú elszórják anya hamvait, és ugrálnak, forognak, bukfenceznek, üvöltenek, visítanak, de nem csupa értelmetlen katyvaszt, ez már nem az a varjúság, dühödt nyelvi okádék, nem. Azt kiabálják, SZERETLEK SZERETLEK SZERETLEK, és a hangjuk anyjuk életévé és dalává válik. Elvégeztetett, a kimondatlan megíródott, a szavak értelmet nyertek: a levegő megtelt, a könyv becsukódik.
Nem tudott a gyászról szólni. Helyette a mondanivaló harsonájának csillogásáról beszélt. Nincs történet, nincs a belső történeteket előíró nincstörténet, itt a történet akarása van. A visítás, a hablaty. Az első ötletek szilánkjai. Újrahasznosított töredékek. Mintha Max Porter a kreatív energiáit papírgalacsinná gyűrte volna, hogy dühből elhajítsa. Majd kisimítsa, és ráfogja, hogy mestermű. Ugyanezt tenném én is.
Milyen a jó próza? (Nevezzük könyvnek.) Amit élvezet olvasni, ami magával ragad? Ezt elfogyasztom. Vagy az, amelyikből árad a teremtő erő, vagy épp a teremtés előtti varj? Ez az, amit a leginkább szembetűnő polcra helyezek, amihez nem nyúlok, de látom minden nap akkor is, amikor nem vagyok olvasó. Amikor a tárgyakkal vagyok.
Ahogy régmúlt szerzők esetében tudnom kell, hogy haltak meg – tudnom kellett, hogyan él, hogyan létezik a térben Max Porter. Ki ő, és mit akar? Kudarc ez a könyv, vagy diadal? Interjúkból, videóra vett előadásokból kiderült, hogy igazi olvasó szerzővel van dolgunk, az írónak azzal a ritka fajtájával, aki egyébként falja a könyveket, aki tehát vágyakozik a könyvek iránt. Megtudtam azt is, hogy A bánat egy tollas állatot kisbaba mellett írta, nem volt ideje többre, „rendes” könyvre. Próbált is varjú lenni, kertjükben varjúmód lépkedett, és károgott, ha károghatott – egy felnőtt ember, aki meglelte szabadságát. És akkor megértettem, hogy könyve valóban tanúságtétel, az irodalom vágyának tárgyi lenyomata – egyszerre a frusztráció és kitartott vágyakozás gyümölcse: abban a kevés időben, egy-két órában, ami alkotásra jut, az alkotni akaró hallatlan nyers erőről tesz bizonyságot, egy olyan bátorságról, hogy ki meri fejezni, még ha célja nem is ez volt, hogy ráadásul a vágyakozásra a brutális akarat a válasz, önmagában. Az üvöltésben süketek a szavak. Max Porter öklendezése tanúság a mondanivalóról. Könyve egy könyv, amit akarok, de nem olvasok újra.
Max Porter: A bánat egy tollas állat, ford. Totth Benedek, Jelenkor, Budapest, 2020.
Hozzászólások