Kortárs fórum: a szerző és a kritika viszonya (3.)

Az Alföld körkérdése arról, hogyan viszonyulnak az írók a kritikához

1. Alkotóként milyen a viszonya a kritikához, mennyire követi saját szakmai fogadtatását? Volt-e olyan kritika, amelynek hatása volt írásművészetére, elképzeléseire?

Krusovszky Dénes: Minőségi kritikai élet nélkül nincs minőségi irodalmi élet sem. Vagy még egyszerűbben: kritika nélkül nem létezik kultúra sem. A kritikusszidás egy olyan gyakorlat, egy olyan pocsék beidegződés, amivel nagyon ki lehet hozni a sodromból vagy – szelídebb verzióban – le lehet lombozni. Ez nem azt jelenti, hogy a kritika kritikája ne lenne érvényes adott esetben, csakhogy én azt látom, hogy sokszor a kritika és a kritikus élből gyanús tevékenységnek és alaknak van tartva. Szerencsére nem elsősorban az irodalomban, de ha kritikai kultúráról beszélünk, nem választható el élesen egymástól a zenei, színházi, filmes vagy képzőművészeti kritika. Visszatérve az alapkérdésre, szerzőként természetesen követem a könyveimről írott kritikákat, és igyekszem több regiszterben is tájékozódni – értve ezalatt az úgynevezett szakmai kritikát mondjuk az irodalmi lapokban, illetve a primér befogadói reakciókat a megfelelő fórumokon. Ahogy minden egyébben, ezen a téren is nagy a szórás. Van, ami felkavar, van, ami továbbgondolásra késztet, van, ami a nárcisztikus énemet simogatja, és van, amitől sokáig szomorkodom vagy egyszerűen csak lefáradok. De hát ez egy ilyen dolog, nem is működhet másképpen. Ugyanakkor mivel én magam is szívesen írok kritikákat, nem csak irodalomról, de persze elsősorban mégis, nagyon érdekelnek a tágabb kontextusban kiolvasható mintázatok is. Hogyan reagálunk a pályakezdőkre, hogyan a harmadik-negyedik-ötödik könyvüket kiadókra? Miért jegyezzük meg jobban a negatív kritikát, mint az elismerőt? Miért várjuk el ugyanazt mindig minden kötet esetében, és miért igazságtalan a rácsodálkozás élményét keresni egy hetven éves, harminc kötetes szerző új művében is? Egy kiugróan sikeres mű után miért nehezebb a következőről is jót írni? És hasonlók. A kritika elvileg az olvasás művészete lenne vagy micsoda, éppen ezért az unalmas kritikánál nincs rosszabb, még egy földbedöngölés sem. A kritikából, persze a jó kritikából (ami nem egyenlő a pozitív kritikával) mindig lehet tanulni, érdemes tehát odafigyelni rá.

Krusovszky Dénes (fotó: Valuska Gábor, forrás: Litera.hu)

Simon Bettina: Rendkívül nagy hatással volt rám, és hálás vagyok azért, hogy a kötetemről sok kritikát olvashattam. Inspiráló volt a helyzet, hogy én erről már nem beszélhetek. Közben persze – a kritikáktól függetlenül – azt is éreztem, hogy szeretnék még mondani valamit erről az egészről, ami Strand címmel megjelent egy verseskötet formájában a JAK-füzetek sorozatban. Ebből a kötet utáni termékenységből születtek különböző műfajú új írások.

Ferencz Mónika: Figyelem a kritikákat, ami igazából nem jelent nagy energiabefektetést a második kötet után. Mondanám, hogy lehet máshogy lesz, ha már lesz annyi kötetem, vagy annak, ami éppen megjelenik, olyan fogadtatása lesz, hogy nem tudom utolérni magam a kritikák olvasásában, de nem tudom, hogy eljön-e az a pont egy kortárs magyar szerző életében, amikor nem tud lépést tartani a visszajelzésekkel. Olyan viszont nem volt, hogy egy kötetemre érkezett kritika módosított volna az elképzeléseimen vagy azon, ahogyan a költészethez állok. Másfajta kritikák viszont el tudnak gondolkodtatni, most például fanmademaker ‘Szerepünk a rendszerben’ című eszmefuttatását hallgattam meg a Youtube-on a napokban, aminek van pár része, amivel nem értek egyet, viszont az a gondolata, hogy a művészet egyik modern kori tragédiája az, hogy mindenki csak önkifejezni akar, magyarán azért akar művész lenni, hogy magát megmutassa a világnak, nem pedig azért, hogy a világról mutasson valamit a saját szűrőjén át, rendesen elgondolkodtatott. Eleve, hogy hol van a határ a költészetben, és hol a prózában, ami a kettőt különválasztja, mondjuk például Joan Didion vagy Karl Ove Knausgård esetében, akik pont hogy önéletrajzi ihletésű könyveikkel lettek ilyen széles körben elismertek. Vannak ilyen pillanatok, amikor valamilyen szövegben vagy filmben, videóban találkozom valamivel, ami egy kicsit lelassít, és arra késztet, hogy más aspektusokból is átgondoljam az irodalomhoz és az íráshoz való viszonyomat, aztán van, hogy ez árnyalódik, formálódik, van, hogy nem lesz belőle komoly változás, de ki tudja, lehet egyszer egy kritika is elindítja majd ugyanezt a folyamatot bennem.

Hidas Judit: Változó a viszonyom a kritikához. Az első könyvem megjelenése után kiéhezve kerestem rá minden visszajelzésre, és nagyon boldog voltam, hogy pozitív kritikákat kaptam. Később persze jöttek a bírálatok is, és rájöttem, jobb, ha óvatos vagyok a visszajelzések állandó nyomon követésével. Először próbáltam úgy tenni, mintha nem zavarna, de előbb-utóbb becsapódott egy-egy éles megjegyzés, és ezek nagyon gátoltak, összezavartak, esetleg hosszabb-rövidebb időre elvették a kedvem az írástól. Ezért egy időre teljesen befagyasztottam a rólam szóló kritikák olvasását, és később is csak mértékkel nézegettem a visszajelzéseket. Szerintem sokan nem mérik fel, hogy a szavaknak milyen súlya van, hogy egy-egy frappánsnak tűnő félmondat akár évekig visszhangzik egy-egy szerző agyában, és itt kifejezetten nem csak magamra gondolok! Sok írótól hallom vissza azokat a bizonyos lesajnáló megjegyzéseket, amelyeket akár évekkel, évtizedekkel korábban kaptak. Nem hinném, hogy ez segítene bárkinek is, legyen szó akár az olvasóról, akár a szerzőről, és nem hinném, hogy ebben lenne a kritika ereje. De a rossz tapasztalatok mellett voltak jók is, és voltak olyan kritikai észrevételek, amelyek elgondolkodtattak, és hatással voltak rám a következő könyvem megírásakor. Sokat gondolkodtam azokon az írásokon is, amelyeknél azt éreztem, jószándékúan, de félreértették könyvet. Nehéz ilyenkor belőni, vajon a szerző hibázott, hogy valamit nem megfelelő formában artikulált, ábrázolt, vagy a kor, a társadalom, esetleg az adott kritikus nem volt értő, nyitott. Ezek a kérdések folyamatosan foglalkoztatnak.

Toroczkay András: Ha valaki az írásaimról elkészít egy tanulmányt, egy kritikát, egy recenziót, vagy egy dühös/dicsérő posztot, esetleg a véleményét személyesen közli velem, mindig megijedek. Valahogy akkor válik nyilvánvalóvá, hogy azokat a mondatokat, amiket leírok, el is olvassák. (Erről hajlamos ugyanis vagyok elfelejtkezni.) Az is meglep, ha tökéletesen értik, és az is, ha tökéletesen nem.  Mindenképp úgy érzem, hogy valamit elrontottam, és a másik is elrontott valamit. Hogy nincs jó ízlése. Akkor sincs, ha azt mondja, hogy szuper, amit csináltam, akkor sincs, ha épp ellenkezőleg. A listákon is látom, hogy nekem semmi nem jó: ha rajta vagyok, nézem a többi könyvet, hogy azok vajon jók-e, de minap például annak ellenére zavart, hogy nem vagyok rajta valamelyik influenszer által közzétett év végi összeállításon, hogy közben annak a társaságnak pusztán szakmai szempontok alapján nem lennék szívesen a tagja.

Kritikák miatt nem írtam mást, vagy máshogy. De próbáltam miattuk jobban érthetőbb, körültekintőbb, precízebb lenni. És kedvet is csináltak, hogy írjak, ha dicsértek, ha az sült ki belőlük, hogy azért lehet érteni, mit akarok. De a szerkesztők, írótársak kritikái viszont annál kézzelfoghatóbban változtatták a szövegeket. Nagyon örülök annak a pár embernek az észrevételeinek, akik időt és energiát áldoztak/nak a szövegeimmel való foglalkozásra. Én is nagyon szeretek másoknak tanácsot adni, egyébként. Régebben kéretlenül is megtettem. Bonyolult ez, mert azok a megállapítások, amik ott és akkor igazak, a következő mű rendszerében már valószínűleg nem biztos, hogy azok lesznek.

Turi Tímea: Ellentmondásos a viszonyom. Az ember hiú: persze, hogy kíváncsi a kritikákra, de a nyilvánosság megváltozott szerkezete miatt a szakmai fogadtatás maga is megváltozott. Kritika közvetlenül hatással szövegemre nem volt (rám igen), de olyan már volt, hogy szerkesztők választásai vagy olvasói visszajelzések párbeszédre, gondolkodásra késztettek, aminek az eredménye egy-egy vers lett.

2. Előfordult-e, hogy válaszolt, vagy szívesen válaszolt volna valamilyen kritikai észrevételre? Ha nem tette végül, miért nem?

Krusovszky Dénes: Amennyiben a kritika beszélgetés a mű és a befogadó, a szerző és az olvasó között, a leírt kritika által kezdeményezett párbeszéd is folytatható. Általában az igazán jó kritikáknak van is mindig valamilyen utóéletük, egy sör mellett, egy kerekasztal-beszélgetés közben, egy magánlevélben. Más kérdés, amikor a szerző nyilvánosan háborog egy kritikán és kikér magának valamit, ez nem igazán szerencsés, de nem is gyakori jelenség. Olyan előfordult már velem, hogy érdekelt, egy számomra fontos kritikus miért írt ezt vagy azt a könyvemről, mire gondolt pontosan, és erre rákérdeztem. De nyilvánosan még nem reagáltam kritikára – pontosabban nem reagáltam olyan kritikára, ami az én valamelyik könyvemről szólt. Olyan kritikai beszélgetésben már vettem részt emlékezetem szerint, aminek a kiindulópontja egy-egy mű értelmezése volt, tehát nem maga a mű, hanem a befogadása. Ezek általában elég termékeny és izgalmas beszélgetések voltak. A kritikáknak éppúgy a vesztük, ha szó sem esik róluk, mint maguknak az irodalmi műveknek.

Simon Bettina (fotó: Oláh Gergely Máté)

Simon Bettina: Nem akarom, hogy úgy tűnjön, kitérek a válasz elől, de eleve irodalmi jelenségekre, irodalommal kapcsolatos kérdésekre adott válaszként tekintek az írásra. Ennél direktebb formában nem tartom szerencsésnek válaszolni, pláne egy saját szövegemről szóló kritikára. Konkoly Dániel pozitív kritikáját nagy örömmel olvastam az Élet és Irodalomban, egy helyen viszont meghökkentem, és arról a meghökkenésről verset írtam, így dolgozva fel az élményt: mit olvasott ott, ahol én írtam valamit. Az új versben megjelenik egy olvasó, aki olvasás közben elképzeli a szerzőt vetélés közben. Ezt előzmények nélkül is kellőképpen szórakoztatónak találtam egy versben. Ez tekinthető válasznak is, ami nem kifejezetten a kritika szerzőjének szól, inkább általában szól arról a jelenségről, hogy női szerzők esetében bizonyos értelmezések rendszerint könnyen előtérbe kerülnek. 

Ferencz Mónika: A Magyar Narancsban nemrég megjelent Minimum tizenegyes gyűjtéshez Kőrizs Imre írt egy rövid kritikát, amire részben reagáltam is Facebookon, mivel a szöveg egy jelentős része egy kötetben maradt elírással foglalkozott, és annak ideológiai problematikájával. Nehéz megmondani, hogy pontosan mi hajtott, hogy erre reagáljak, kicsit úgy éreztem magamat, mint akit egy munkahelyen vagy iskolában egy figyelmetlenségi hibáért megszidnak, valahogy ezeket a helyzeteket nehezen kezelem – az, hogy a kötetre vagy a versekre mondanak konkrét kritikát, az egészen más. Ezen kívül, ha jól emlékszem, sosem reagáltam még kritikára, olyan előfordult, hogy szívesen tettem volna, főleg olvasói fórumokon, még ha nem is az én költészetemet vagy kötetemet érintette az adott kommentár. Néha nagy a kísértés, hogy belemenjek vitákba a kortárs költészet működéséről, de aztán arra jutok, hogy a költészetet nem úgy kell működtetni és érthetővé tenni, hogy elmagyarázzuk azt. Ez olyan, mintha egy viccnek a poénját kellene magyarázni, utána lehet, azt mondja a másik ’aha, így már értem’, de nem fog rajta nevetni. Lehet, hogy utána megérti, miért működhet valami költészetként, amiben nincsenek rímek, vagy nem úgy építkezik, mint egy általa megszokott vers, de nem fogja érezni, és nem fog ugyanúgy reagálni rá. Egyszerűen elfogadtam, hogy a költészet nem való mindenkinek, és egy kicsit mindig mostoha lesz a fogadtatása, de nem is kell, hogy tömegcikké váljon egy verseskötet.

Hidas Judit: Igen, többször éreztem azt, hogy szívesen válaszolnék, de nem tudtam, hogyan tudnám megtenni. Nem látok erre gyakorlatot (kivéve, amikor egy-egy barát áll ki a megkritizált íróért), vagy csak hozzám nem jut el ilyen írás, pedig nagyon fontos lenne. Más kollégáknál is tapasztalom, sokat segítene, ha lehetne megfelelő formában, hangnemben visszacsatolni. A szerző e nélkül nagyon kiszolgáltatott, és gyakran egyoldalú ostorozásnak vagy akár verbális bántalmazásnak éli meg a szélsőségesen negatív kritikát, és maximum egy-egy személyes Facebook-posztban tud reagálni. Ez viszont már nem szakmai párbeszéd, holott úgy képzelem, a normális visszacsatolás a kritikusnak is jó lenne.

Toroczkay András: Volt, hogy meg akartam köszönni, hogy ennyit foglalkozott a szövegeimmel. És szívesen pontosítottam volna egy-két furcsa félreértést. Régebben sokat vitatkoztam fórumokon, személyesen még mindig megteszem. Nem hiszem, hogy a kritikusnak mindig igaza van. Mellé tudnak lőni (hozok majd példát). Én egyébként pont fordítva látom, mint Vida Kamilla, szerintem a kritikusok terrorizálják a szerzőt. És ennek folyományaként létezik a kritikusoknak születő irodalom is, ami nyilván pocsék. Azért nem válaszoltam végül, mert ha negatív kritikára akarnék válaszolni, az olyan lenne, mintha szakítás után, mikor megkérdeztem, hogy miért, és válaszoltak, én még kardoskodom egy kicsit, hogy de nem is. Még ha igazam is van, erre nem fogja senki azt válaszolni, hogy ja, jó, akkor járjunk. (Egyszer viszont megvédtem egy versem, mert láttam, hogy nem ment át, pedig szerintem lett volna minek. A „rossz, érdektelen, unalmas” értékítéletből így lett „kurvajó, szívesen hoznánk a lapunkban”, amiben az is fontos, hogy aki megváltoztatta a véleményét, egóját félretéve be tudta ismerni, hogy tévedett.)

Pozitív kritikát megköszönni… Ha a pincérnek mondjuk, hogy ízlett az étel, azt megköszöni, de ha beírunk egy vendégkönyvbe, és megkeres minket a vezetőség virágcsokorral, hogy a lábunk elé boruljon, az már kicsit gyanús. Olyan is volt, hogy Búcsú Éhestőlről írt valaki egy alapvetően pozitív recenziót, azóta (de nem ezért!) jóban lettünk. Most viszont már az új kötetemről (Boldog emberek, Magvető, 30% kedvezménnyel csak 2499 Ft a lira.hu-nál) nem írt, én viszont írtam az övéről (pozitívat, alapvetően). Ez egy csomó kérdést felvet. Ő most miért nem írt az enyémről? Nem olvasta? (Szemét!) Olvasta, de nem tetszett neki? (Szemét!) Lusta? Amikor én olvastam, viszonozni akartam? Mit is? Szívességet? Dehát tetszett neki, nem? (Magyarok vagyunk, nem?) Vajon, ha olyasvalaki, akinek valamelyik könyvem finoman szólva nem tetszett, ha ír egy könyvet, fogok majd róla kritikát írni? És az milyen lesz? Direkt dicsérő? Őrjöngve alázó? A kettő között? Vagy majd ha küldök egy írást valahova, ahol valaki olyan szerkeszt, akinek a könyvéről írtam, és nem jót, le fogja hozni az írásom? Ha nem hozza le, azt fogom gondolni, hogy azért, mert lehúztam a könyvét? Vajon igazam lesz?  Vagy ha olyan helyre küldök, ahol viszont olyan dönt az írásaimról, akinek dicsértem a kötetét, az ha elfogadja az írást, azért teszi, mert lekenyereztem?

Turi Tímea: Kicsit olyan ez, mint Oscar áriája Az álarcosbálban: mindent tudni kell, de nem szabad semmit mondani. Nem lehet jól kijönni abból a helyzetből, ha valaki reagál a kritikára: igazából megette a fene az egészet, ha magyarázat kell ahhoz, hogy mit miért írt az ember, ha nem látszik magától.

3. Alkotóként ír-e, vagy írt-e már kritikát? Amennyiben igen, hogy látja, van-e szerepe kritikaírói munkásságában annak, hogy szépírói tevékenységet (is) folytat?

Krusovszky Dénes: Számomra a kritika írása a befogadói folyamat része, az olvasás és az elsődleges értelmezés utáni gondolkodás terepe, és mint ilyen, valahol mindig az irodalom működéséről szól végső soron egy adott mű kapcsán. Innen nézve tehát a kritika tulajdonképpen az irodalmon való gondolkodásnak egy rögzített formája, tehát természetes, hogy hatással van arra is, amit íróként írok. Ez nem egy közvetlen hatás minden esetben, tehát nem úgy kell elképzelni, hogy az xy könyvéről szóló kritika írása közben jöttem rá arra, amit aztán a saját zw című művem írása során felhasználtam. Ezek a dolgok nem így működnek a gyakorlatban, finomabb, árnyaltabb, kevésbé nyilvánvaló módon adódnak össze a hatások, de összeadódnak végül, s ebben az irodalomról való kritikai gondolkodásnak fontos szerepe van.

Simon Bettina: Elválaszthatatlannak érzem egymástól a különböző műfajú szövegeimet. A versek mellett prózát és kritikákat is publikálok. Hol az egyik kerül előtérbe, hol a másik. Sokszor azért is írok többet az egyik műfajban – sok évig ez azt jelentette, hogy csak verseket publikáltam –, mert a másik kettőben nem sikerül az írás úgy, ahogy szeretném. Mindig van hova menekülni.

Ferencz Mónika (fotó: Cseke Marina; forrás: a szerző Facebook-oldala)

Ferencz Mónika: Nem írtam, illetve amiket írtam, nem nevezném feltétlenül kritikának. Íróként olvasó is vagyok, és érdekel, hogy egy szöveg miért működik vagy miért nem, viszont ha valami nagyon jól működik, akkor sokkal jobbnak érzem, ha ráírok az illetőre, és elmondom neki, miért hatott rám az adott könyv, vagy mit gondolok róla, mint hogy nyomtatásban tegyem ugyanezt.

Hidas Judit: Néhány kritikát írtam a pályám elején, de számomra ez a két szerep nem volt összeegyeztethető. Sokat olvasok, és van is véleményem, de úgy éreztem, egy fenékkel akarok két lovat megülni, ezért abbahagytam a kritikák írását.

Toroczkay András: Kritikákat kritikusként írok. Úgy értem, egy olyan emberként, aki épp kritikát ír főleg munka miatt. Nem az írói énem lép ilyenkor színre. Én mindig azt hiszem, azt feltételezem másokról, hogy szeretnék megtudni az őszinte véleményem a könyvükről. Mintha megkérdeznének róla. Talán szépírói tevékenységem ( 😊 ) folyományaként, vagy mert ilyen az alkatom, én inkább zsurnálkritikát szoktam írni, vagyhát szinte csak azt. Nem tanulmányt, nem tudományos munkát. Kerülöm a szakszavakat, és erre jó okom van (nem ismerem őket).

Turi Tímea: Alkotóként nem. Kritikusként volt rá példa. De idestova tíz éve kiadói szerkesztőként dolgozom, és egyrészt ezt a két szerepet nem tartottam már összeegyeztethetőnek, másrészt el is múlt a késztetés, hogy kritikákat írjak.

4. Szerzői szemszögből mi Ön szerint a kritika feladata, milyen szempontok volnának fontosak, miről olvas szívesen – akár saját, akár más írók munkásságával kapcsolatban?

Krusovszky Dénes: Az adott mű hatásáról, értelmezéséről olvasok szívesen elsősorban. Tehát kevésbé érdekel, hogy a szerző előző műveiben mi történt, és ezekhez a történésekhez hogyan kapcsolódik a friss szöveg (persze, van olyan eset, ahol ennek van relevanciája, de nem olyan gyakran, mint a kritikusok hinni szokták), az olyan fordulatoktól (pedig biztosan én is leírtam már ilyesmit egy-egy rosszabb pillanatban) meg mostanában eléggé meg tudok szomorodni, hogy mondjuk „nagy kérdés, hogy mindaz, ami itt működik, hogyan fog majd működni a következő műben”. Miért érdekes ez?! Elvileg annak kellene számítania, hogy az adott mű az adott pillanatban hogyan hat, és nem arról spekulálni, hogy majd nagyobb távlatban mindez hogyan fog kinézni. Néha ebben az előzménytaglaló és utózmányjósló attitűdben a rossz irodalomoktatási kliséket (folyamatelv, életrajz) hallom visszhangozni, akár egészen komoly kritikusok felől is. Mintha az adott szöveg értelmezése nem lenne elég. De hát miért nem? És itt nem feltétlenül szoros olvasásra kell gondolni, az értelmezési háló nagyon széles is lehet, sőt, általában azok a kritikák a legszórakoztatóbbak intellektuálisan, amelyek a legtágasabb perspektívába állítják az adott művet. Mondjuk ehhez szükség van olyan műre is, amit ilyen helyzetbe lehet hozni. Mindenesetre olvastam már nem egyszer rossz műről remek kritikát, és remek műről ramaty kritikát, tehát semmire sincs előzetesen garancia.

Simon Bettina: A kritika érvényesítsen valamilyen nézőpontot a tárgyával kapcsolatban és bizonyítsa be nem a tárgya, hanem a nézőpont fontosságát. Másképp a kritika csupán a mű meghosszabbítása, reklámja, marketingese lehet. Olyan kritikákat szeretek olvasni, amelyek az egy-egy mű által felkínált összefüggésrendszert figyelmen kívül hagyják annak érdekében, hogy más összefüggésbe helyezzék azt.

Ferencz Mónika: Ez nagyon nehéz kérdés, de talán azt mondanám, hogy az, hogy ne neveljünk ki magunkból Nérókat. Persze, összességében ennél nagyobb szerepe is van, például segít összerántani, láthatóvá tenni egy-egy életművet, vagy igyekszik az egy korszakban alkotó szerzőket egy közös nevezőre hozni, felrajzolni a hatásokat, ellenhatásokat… Mindenesetre szeretnék hinni abban, hogy a kritika legfontosabb szerepe az, hogy valamennyire objektív visszajelzést tudjon adni.

Hidas Judit: Az olvasó (szakmai és szélesebb közönség) korrekt orientálása és visszajelzés a szerző számára az adott műről érthető, hétköznapi nyelven. Ezen kívül fontosnak tartom, hogy a kritika megfelelő stílusban, higgadtan, hitelesen beszéljen a könyv erényeiről és gyengéiről, nem elbillenve sem a túlzott dicséret, sem pedig a bántó, indulatos és megszégyenítő, esetleg személyeskedő megjegyzések irányába. Mindkét szélsőséget kontraproduktívnak tartom mind a szerző, mind az olvasó, mind a kritikusok megítélése szempontjából.

Toroczkay András (fotó: Nagy Botond [Líra]; forrás: Litera.hu)

Toroczkay András: Az a baj, hogy ha a kritikus vagy szimpla olvasó (ami nagyjából ugyanaz) azt, hogy tetszik neki egy könyv, vagy sem, bebugyolálja az objektivitás hűvös sztaniolpapírjába. Hiába teszi. A végeredmény úgyis csak annyi, hogy neki tetszett, másnak meg nem fog tetszeni (és fordítva). Vagy fogalma sincs, de valamiért meg kell írnia a cikket, és megúszni, hogy rajtakapják, hogy nincs véleménye, vagy van, de nem akarja, hogy kiderüljön. Ezzel kapcsolatban Barabási Albert-László legutóbbi könyvét ajánlom mindenki figyelmébe, ami A képlet – A siker egyetemes törvényeicímet kapta, és meglepő módon ezzel is foglalkozik. Kitér például arra, hogy a siker összefüggésben van-e a teljesítménnyel például a művészeti életben, és mondjuk egy borversenyen vagy egy komolyzenei versenyen a magabiztosan odaítélt pontszámok mögött milyen tényezők állnak. Mennyire tudja egy borász tényleg eldönteni két jó borról, melyik a jobb. Vagy mennyire tudja egy szakértő megállapítani, hogy két hegedűművész közt melyik a jobb. A moly.hu/goodreads stb oldalakról is ír. Hogy elvileg az elfogulatlan pontozás mögött milyen dinamikák rejlenek (sorsdöntő az első vélemény, mert mindenki ahhoz igazodik). Egyébként ez nyilván nem csak az internetes hobbikritikusoknál van így, hanem a szakmai fórumokon is uralkodó a nyájszellem, divatkövetés (lásd: év legfontosabb könyve, amit senki nem olvasott, de mindenki KÉSZÜL elolvasni). Nem lövöm le a poénokat. Hihetetlenül izgalmas olvasmány a siker mechanizmusáról (amely működésnek a kritikusok részei). Szóval az jó, ha egy kritika lelkes, de ha nem lelkes, sem nagy baj. A minőség utat tör magának előbb-utóbb, csak lehet, hogy túl későn.

Habár nem sok értelmét látom a kritikának, én kritikusként, ha szembesülök egy műalkotással, és próbálom értelmezni, valamit mondani róla, hogy jó-e, vagy sem, mégis óhatatlanul úrrá lesz rajtam valami lelkesedés, szenvedély (Fenyvesi Orsinak teljesen igaza van, ez a lényege a művészetnek, ez az energia, ami megmozgatja a lelket, és mennyire szánalmas, ha ezt elfelejtjük). Mintha átalakulnék Hulkká, és dühödten az asztalra csapok, vagy ha tetszik, a protonágyúm segítségével igyekszem megfogni az írás szellemét. 

Turi Tímea: A nyilvánosság egésze megváltozott, kommunikációs buborékokban élünk, és ezeknek a buborékoknak még csak nem is átlátszóak a falai. Igazából kommunikációs bunkerek. Olvasóként ezt veszteségnek élem meg. Sokallom, hogy túl sok az ismertető köntösébe bújtatott kritika, és túl sok a már eleve egyetértők kegyeit kereső ideológiakritika, a fülszövegekkel és a többi kritikussal vitatkozó kritika. Hiányolom az ízlésvitákat és a bevallott értékválasztásokat.

Turi Tímea (fotó: Ványi Ákos; forrás: jozsefvaros.hu)

5. Milyen stratégiát tud ajánlani író kollégáknak a tekintetben, hogy hogyan lehet helyén kezelni a negatív vagy akár szélsőségesen pozitív kritikát? Van személyes tapasztalata a kérdésben?

Krusovszky Dénes: Tapasztalatom van, de tanácsot nem nagyon tudok adni. Minden szerző más, másképp viseli a kritikát, éppen ezért általános szabályok nem nagyon állíthatók fel ezügyben. Az biztos, hogy a kritika lenézése, negligálása nem jó út, és hosszabb távon nem is járható, rövidebben is csak nagy önáltatás segítségével. Ugyanakkor a kritikától való félelem sem indokolt. Ismerek olyan szerzőt is, aki előolvastatja a kritikákat, és ha nagyon éles a szöveg, ő maga nem is olvassa el. Mondom, nincs két egyforma idegrendszer. Ha mégis tanácsolnom kellene valamit, talán azt érdemes fejben tartani, hogy ez az egész, amiben vagyunk, egy diszkurzív rendszer. És mint minden beszélgetésben, ebben is vannak megfontoltabb hangok és hisztérikusak, negatívak és pozitívak, ismerősek és idegenek, hasznosak és haszontalanok, okosak és buták. Érdemesebb az összképet figyelni, nem egy-egy kritikára rágörcsölni. Annál biztosan jobb minden, mint ha csend lenne.

Simon Bettina: Azt hiszem minden negatív kritika csupán a jéghegy csúcsa, és ez nem panaszkodás. Hogy ki mit gondol arról, amit olvas, nem fog soha kiderülni. Vannak persze olyan illúziókeltő fórumok, mint a Moly.hu, vagy az eladási számok, de ezekből – mint a női szerzőknél a vérből – nem lehet egyértelmű következtetéseket levonni. Van miért aggódni tehát.

Ferencz Mónika: Ugyanúgy, ahogyan bármilyen, az életben kapott kritikát. Érdemes elgondolkozni rajta, hogy van-e jogalapja, ha van, akkor azt el kell tenni magunknak. Voltak olyan pozitív kritikák az első kötetemről, amik persze jól estek, de nem érintettek meg igazán, sokkal inkább azok, amiknél azt éreztem, a kritikus tényleg megérzett valamit abból, amit én a kötettel el szerettem volna mondani. Ha ugyanezt kiérzem egy negatív kritikából, az ugyanúgy jól tud esni. Az első kötet kapcsán kaptam egy ilyet, igaz, csak szóban, viszont sokkal könnyebben igazat adtam a másiknak abban, mit lehetett volna jobban csinálnom, ami erősíthette volna a kohéziót. Ha azt érzem ki egy kritikából, hogy nagyon félrement a kötet, azt valahogy nagyon lazán kezelem, akár pozitív, akár negatív. Még ha tudom is, hogy ennek a félremenésnek is lehetnek okai, amin érdemes gondolkozni.

Hidas Judit: Könnyű lenne azt mondani, hogy tartsunk megfelelő távolságot a szélsőségesen pozitív és negatív kritikától, de mivel nem látjuk eléggé kívülről a saját munkánkat, ezért nehéz ezt bárkitől is elvárni, vagy tanácsot adni. Szerintem a legtöbb szerzőnek az a legfontosabb, hogy dolgozni tudjon, és hogy ne érjék olyan romboló hatások, amelyek elveszik az energiáját az írástól. Ezért talán annyit mondhatok, hogy érdemes felmérni az erőtartalékainkat. Ha nem vagyunk lelkileg elég stabilak, akkor lehet, hogy jobb, ha egy ideig nem olvasunk kritikát. Vagy megkérhetjük egy-egy barátunkat, hogy olvassa elő a bírálatokat, és csak azokat mutassa meg nekünk, amelyek kerülik a szélsőségeket. A túlzottan pozitív írás is romboló lehet, mert nem ad reális visszajelzést, és ez tévútra viheti a szerzőt, valamint hosszú távon elértékteleníti az olvasó szemében a kritikát és a kritikust is.

Hidas Judit (forrás: a szerző Facebook-oldala)

Toroczkay András: A minap elmentem egy buliba, ahol találkoztam életemben először valakivel, akinek debütkötetét pár éve döngöltem földbe (nemrég olvastam, hogy nem értett velem egyet, sőt a kritika sem tetszett neki). Bemutatkoztunk, és rögtön közölte velem, hogy írt egy kritikát a Boldog emberekről (Magvető, 30% kedvezménnyel csak 2499 Ft a lira.hu-nál). Hát, nem tetszett neki! A buli további részében jó sokáig beszéltünk róla, hogy dilemmázott, hogy etikus-e, vagy van-e értelme megírni ezt a kritikát. Mert végül is nem lett volna muszáj. De valamiért mégis erről akart. Ez meghatott. Elmondta, mi tetszett neki a könyvben nagyon, és mi nagyon nem. Sok meglátásával egyet is tudtam érteni. Persze, az is igaz, hogy győzködni sem akartam, hogy ezek a döntések szerintem meg miért voltak szükségszerűek, és részeg is voltam már, hogy belemenjek. Annak is örültem, hogy így valamiképp kvittek lettünk.  Mindketten elviseltünk egy szélsőségesen negatív kritikát, de közben megőriztük méltóságunkat. Jó kis este volt.

Végezetül szeretnék mindenki figyelmébe ajánlani két kritikát. Az egyiket Bogár László filmkritikus írta a Ne nézz fel című filmről, mert az utóbbi idők legszórakoztatóbb mellélövése (igaz, nem irodalom). Vajon Adam McKay hogy fogja feldolgozni ezt az elutasító, határozott verdiktet? A másik pedig Szily Lászlóé, aki Bolgár György Vágy című könyvét recenzeálta.

Turi Tímea: Minél kevesebb időt kell tölteni a közösségi média olvasgatásával, nem szabad kommentvitába bonyolódni, mert a közösségi média szerkezete az eleve meglévő véleményben erősít meg, és ezért a valódi gondolkodás vagy párbeszéd ellensége. A pozitív kritikát pedig ugyanolyan önismereti munka feldolgozni, mint a negatívat. Nagyon hosszú és magányos idő, amíg az ember megír akár egy verseskönyvet, és azután egy-egy kritika olyan gyorsan mond róla ítéletet: emiatt a diszkrepancia miatt érezheti magát a szerző kellemetlenül, de sajnos azt kell mondanom, ez a kellemetlenség magánügy. Muszáj, hogy az embernek legyen saját önértékelése, akkor nem lesz kiszolgáltatva érzelmileg mások véleményének, és akkor tudja mérlegelni is, mi az a kritika, amit meg kell fogadni, és mi az, amit felesleges.

A körkérdés első része itt, második része pedig itt olvasható.

Hozzászólások