Az Alföld körkérdése arról, hogyan viszonyulnak az írók a kritikához
1. Alkotóként milyen a viszonya a kritikához, mennyire követi saját szakmai fogadtatását? Volt-e olyan kritika, amelynek hatása volt írásművészetére, elképzeléseire?
Kiss Tibor Noé: Természetesen követem a regényeim fogadtatását, a honlapomon igyekszem archiválni a történéseket. A kritikáktól nem várom, hogy közvetlen hatással legyenek az írásművészetemre, arra viszont már akadtak példák, hogy egy kritikában olyan szempontok szerint bírálták a munkámat, amelyekre írás közben nem gondoltam. Vagy éppen ellenkezőleg, olyan pontokra tapintottak rá, amelyeket tudattalanul (vagy tudatosan oda kényszerítve) én is problémásnak tekintettem. Engem egyébként nagyon érdekel, amit a Molyon és magánlevelekben írnak az olvasók, illetve újabban az Instagramon is elkezdtek megjelenni ajánlók és olvasói beszámolók. Ezek többnyire laikus szövegek, de számomra ezek legalább olyan fontosak, mint a kritikák – gyakran jobban magamra ismerek bennük íróként és olvasóként. Akár szakmai kritikai, akár olvasói visszajelzés – minden valódi odafigyelés kitüntető dolog, mindenből lehet építkezni, tanulni, inspirációt nyerni.
Bartók Imre: Magától értetődőnek tűnik, hogy az olvasás nem csupán a szöveg kibetűzését, de további mentális gyakorlatokat – ún. „gondolkodást” vagy „értelmezést” – is feltételez, és tág értelemben véve a kritikára tekinthetünk az ezen gondolkodásból születő, azt tovább ösztönző nyilvános diskurzusként. Ennyiben tehát a kritika szerepét aligha lehet túlbecsülni, sőt a kritika elválaszthatatlan magától az irodalomtól. Más kérdés, hogy alkotóként miként lehet, ildomos és érdemes kapcsolódni ehhez a diskurzushoz. Sejtésem szerint rendkívül csekély azoknak a száma, akiket őszintén nem érdekel műveik olvasói/szakmai fogadtatása, ugyanakkor a másik oldalon is széles a spektrum a másfél perces paranoid-narcisztikus (ezt itt deskriptíven, és nem pejoratívan értem) önguglizástól a közömbösségbe hajló, higgadt tudomásulvételig. A saját recepciómat egy ideje spontán-szándékosan beiktatott fáziskéséssel igyekszem letapogatni, ezt jelenleg mentálhigiéniai és az esetleges szellemi gyarapodásom szempontjából is hasznos stratégiának érzem. Természetesen rengeteget tanultam mindenféle kritikákat olvasva, hogy aztán mindezek beépültek-e a szövegeimbe: aligha. A személyes egyeztetések, szerkesztői huzavonák, az irodalmi előkóstolók épületes verdiktjei ebben jóval nagyobb szereppel bírnak. Nincs általános recept, az egyébként is óhatatlanul személyiségzavaros írók többsége az akut pszichózis különféle stádiumaiban tengeti életét, és a siker/kudarc elíziuma/purgatóriuma, illetve a szakmai recepció alkotói recepciója ennek csak egy részét alkotja.
Balázs Imre József: Egyik versemben, amelyik meg is jelent, elhamarkodottan azt írtam, hogy Darth Vader fénykardja narancssárga színű. Egy közönségtalálkozón egy kisfiú szólt, hogy ez nem stimmel. Azóta mindig „bíborvörös”-sel olvasom fel a „narancssárga” helyett. Na ezt a direkt hatást nehéz volna bármelyik kritikusnak überelnie. Komolyabbra fordítva a szót: igen, el szoktam olvasni a kritikákat a könyveimről, mindegyiket autentikus olvasói visszajelzésnek tartom, és ennyiben fontos feedbacknek, de szakmai szempontból muszáj szelektíven viszonyulni a kritikákhoz, nem kell mindegyiknek következménye legyen a továbbiakra nézve. Pontosan azért nem, mert az olvasói és kritikai pozíciók eleve különbözőek, nem lehet minden elvárásnak és szempontnak megfelelni.
Sánta Miriám: Pályakezdő szerzőként eddig csak a debütkötetemről szóló kritikákat olvastam, természetesen kíváncsi voltam rájuk. Konkrét hatásuk nem volt az elképzeléseimre, viszont az meglepett, amikor olyasmit is beleláttak a kötet koncepciójába, ami nincs ott, meg eszembe se jutott volna, de kétségkívül beletalált, vagy akár nekem is eszembe juthatott volna. Ilyenkor mindig figyelmes, önmagát a szövegbe vető olvasót-kritikaírót fedezek fel.
Purosz Leonidasz: Abszolút figyelemmel követem, mit írnak rólam, egyébként nemcsak a szakmai, de az olvasói fórumokon is, ahol ugyanúgy találkozni jó problémafelvetésekkel. Ezt inkább általánosságban mondom, mert igazság szerint én ez idáig nem kaptam igazán inspiráló kritikát. Értő, korrekt recenziót igen, és előfordult az is, hogy valaki nagyobb terjedelemben értekezett a verseimben felvetett témákról, de ilyenkor sem éreztem azt, hogy a kritikus alaposan vizsgálná maguknak a szövegeknek a hatásmechanizmusát.
Gerőcs Péter: Ez a viszony egy pályán folyamatosan alakul. Az indulásomat követően összeolvastam minden kritikát (persze akkor még nagy volt a folyóiratok kritikarovatának a merítése). Természetesen olvastam a könyveimről szóló kritikákat is. Az első köteteim szerencsések voltak a fogadtatás tekintetében. Ami kritika megjelent, az döntő többségben elismerő volt. Egy darabig meg sem fordult a fejemben, hogy lehet ez másképp. Itt fontos megjegyeznem, hogy a kritika mellett van egy másik formája is a fogadtatásnak, ez pedig a fizikai jelenléttel járó, többnyire színpadon történő önszínrevitel lehetősége. Ilyenekre akkoriban keveset hívtak, és ez nem esett jól. De visszatérve a kritikára. Ahogy jelentek meg sorra a könyveim, a recepcióban egyre kevésbé tematizálódott a könyveim szubverzív, vagy legalábbis újító jellege. Ez eleinte egy megfelelési reflexet hívott életre. Talán, gondoltam, nem elég érdekesek már a szövegeim, féltem, hogy rutinszerűen írok. Aztán tanulmányok is kezdtek megjelenni a könyveimről, tanították őket az egyetemen. Rájöttem, hogy másról van szó. Egyszerűen belesimulnak egy kortárs elvárási mederbe, melynek egyszerre kitöltői és alakítói. A felfokozott figyelem mindig a pályakezdőkre irányul. Ezt meg kellett tanulnom. Ez így helyes, így természetes.
Van egy-két recenzens, aki mindig felfedez valamit a szövegeimben, pláne, ha összeolvassa a korábbiakkal az újabbakat. Ezek nagyon megvilágító erejűek tudnak lenni. Időnként ráébresztenek arra, hogy mit kutatok köteteken és éveken át; mi az én voltaképpeni érdeklődési irányom. A hatásuk, azt gondolom, nem közvetlen épül be a szövegeimbe, inkább egyfajta alkotói önreflexióhoz segítenek hozzá. Hozzáférést adnak egy külső szemponthoz. Az ilyen kritikáknak köszönhetően pontosabban tudom meghatározni a könyveim kortárs irodalomban betöltött pozícióját, nagyobb a rálátásom, hogy mit csinálok.
2. Előfordult-e, hogy válaszolt, vagy szívesen válaszolt volna valamilyen kritikai észrevételre? Ha nem tette végül, miért nem?
Balázs Imre József: Nem emlékszem ilyenre, de valószínűleg nehéz volna elkerülni, ha mondjuk egy interjúban szembesítenének egy kritika valamely mondatával. Szimpatikusabb számomra, ha ilyen jellegű eszmecseréket a privát szférában, személyes találkozások alkalmával folytat le az ember a kritikusával (és ez persze azt is jelentheti, hogy soha nem fog alkalom adódni rá) ‒ ez alatt a valódi dialógus lehetőségét értem, nem a számonkérést vagy hasonlókat.
Gerőcs Péter: A Győztesek köztársasága megjelenése után szinte azonnal napvilágot látott Bárány Tibor ÉS-beli kritikája. A szöveg egyrészt erőteljes affirmatív gesztusokkal élt, és bár bizonyos olvasatokat távolított, adott pontokon érintkezésbe hozta a kulcsregény interpretációjával is. Én akkor írtam neki egy emailt, amelyben megköszöntem a kritikát, másrészt kifejeztem az értetlenségemet a kulcsregény-olvasattal kapcsolatban. Tibor válasze-mailjéből kiderült, hogy nagy vonalakban ugyanazt gondoljuk a szövegről. Olyan is előfordult, hogy azt éreztem, a kritikus, teszem azt Bazsányi Sándor, nekirugaszkodik a regényem elmélyült értelmezésének, de nemigen tud vele mit kezdeni, ezért jobb híján külső kapaszkodókhoz nyúl. Pár héttel, vagy hónappal a – szintén ÉS-beli – kritika megjelenése után összefutottunk valamilyen rendezvényen. Megköszöntem neki, hogy foglalkozott a szövegemmel, és koccintottunk (valami másra). Mindketten értettük, hogy erről többet nem lehet beszélni, és ez így rendben is volt.
Purosz Leonidasz: Olyan előfordult, hogy rosszul (és rossz versből) idézett a kritikus, és mivel online megjelenés volt, megkértem, hogy utólag javítsa a szöveget. Ha személyesen jóban vagyok azzal, aki a könyvemről ír, adott esetben visszajelzek, őt talán nem feszélyezem ezzel. Egyébként nem gondolom, hogy a kritika személyesen nekem szóló dicséret vagy intelem volna, úgyhogy tartózkodom attól, hogy felvegyem a kapcsolatot a szerzőjével. Még a végén azt éreztetném, hogy magyarázattal tartozik. De el tudok képzelni olyan esetet, amikor kivételt tennék, és akkor nyilván fontos lenne pontosan megfogalmazni (magamnak is) a motivációt, miért válaszolok.
Bartók Imre: Az efféle helyzetek és természetesen azok megítélése is meglehetősen változatos lehet. A szélsőséget alighanem Márton László álláspontja jeleníti meg, aki nemrég arról fantáziált, hogy a befutott szerzőnek kvázi jogában áll „megsemmisíteni” (szakmailag ellehetetleníteni) okvetlenkedő kritikusát. Ezzel a büntetőjogi dimenziókat súroló magatartással áll szemben a köz- és magánéleti, további illemtani értelemben alighanem célszerűbb hallgatás. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, hiszen bármikor előfordulhatnak kényes és egyedi megoldásért kiáltó interperszonális pillanatok. Remekül tükrözi a magyar irodalmi kultúra állapotait, hogy amíg Márton megjegyzései semmiféle reakciót nem váltottak ki a művelt közvéleményből (ahogyan az sem, hogy másutt fegyvert forgató kiskatonák hierarchiájához hasonlította az írótársadalmat), addig a létező kanonikus intézmények akár mégoly enyhe korrekcióját szorgalmazó javaslatokat az érintettek minden általam ismert esetben visszakézből és instant bosszúszomjtól fűtve söprik le az asztalról. Visszatérve a kérdésre, igen, előfordult, hogy reagáltam kritikára, de ezt igyekeztem csak akkor megtenni, ha félreérthetetlenül személyeskedő volt a dolog, és ilyenkor is magánúton fogalmaztam meg aggodalmaimat. Ha valaha is másképpen és igaztalanul, ezen elvvel ellentétesen jártam volna el – sajnos ez nem kizárt, ld. pszichózis –, úgy őszintén megkövetem az illető(ke)t. Hátha ki tudom elégíteni az Alföld olvasóinak kíváncsiságát, úgyhogy mondok egy példát, amikor nem reagáltam kritikusom kritikájának kritikai észrevételére, noha jó okom lett volna rá. Pár éve Láng Zsolt írt egy szöveget a Láttam a ködnek országát című könyvemről. A regényben van egy velencei fejezet, ahol említésszinten előkerül egy reneszánszkori herceg (sajnos, mint általában semmire, az ő nevére sem emlékszem). Hercegemre meglehetősen hétköznapi eszközök segítségével találtam rá – Google, Wikipedia –, hiszen csupán egy névre volt szükségem. Láng a kritikájában a hermeneutikai rosszhiszeműség tankönyvi példáját nyújtva figyelemreméltó magabiztossággal detektálja, hogy ezt a nevet a szerző egész biztosan az Assassin’s Creed (!) valahányadik kiadásából kölcsönözte, majd érdekes hangulatú megjegyzéseket tesz az író vélelmezett gamerségéről. Nem titkolom, hogy ezen a ponton az oxigénmaszkomhoz kellett nyúlnom. Előfordulnak tehát czifra dolgok, ráadásul meggyőződésem, hogy ezek a bigott mellékapások mindenkinek (pl. az ilyen szöveget közlő lapnak – Élet és Irodalom) ártanak, úgyhogy nem biztos, hogy érdemes tabusítani az erről való beszédet, ahogy az irodalmi közélet permanens skizofréniáját sem tartom kifejezetten üdvözítőnek – kifelé feltétlen jovialitás, jó társaság, pogácsa, befelé végeláthatatlan fröcsögés és ressentiment. Talán mindenki jobban járna, ha a két magatartásforma közeledne egymáshoz és egy – nyilván soha el nem érhető – arany középhez igazodnánk, amelyben van értelme az egészséges vitáknak és a kollegialitás fogalma is többet jelenthetne a mézesmázos semminél.
Sánta Miriám: Előfordult egyszer, hogy a kötetemről szóló kritika folyóirat-megjelenés előtt állt, és a szerkesztő még előtte elküldte nekem elolvasásra, mivel a szöveg korábban egy kritikaíró szemináriumon született. Sajnos nagy félreértések is voltak a szövegben, ezekre reflektáltam leginkább, amit a szerkesztő utólag közvetített a szöveg szerzőjének. Már megjelent kritika után viszont leginkább csak hümmögtem magamnak, de az is igaz, hogy nem volt fergetegesen elsöprő kritikaáradat, amire bárhogy is reagálni lehetett volna. Amit így utólag nem is bánok jelen pillanatban.
Kiss Tibor Noé: Nyilvánosan nem, és nem is tervezem. Kiábrándítónak tartom, amikor egy író akár a közösségi oldalán, akár egy fellépése során az őt ért, szerinte igazságtalan kritikákon, kritikusokon élcelődik. Ülni a színpadon, szemben a csillogó szemű közönséggel, és közben sértetten szidni a kritikust (meg az „amatőr” kiadót és az „ostoba” olvasót) – ezt a hatalommal való visszaélésnek tartom. Nyilván voltak már olyan kritikai észrevételek, amelyekkel tudnék vitatkozni, szembe jött már velem is olyan kritikusi vélemény a könyvemmel kapcsolatban, amire szívesen reagáltam volna, de nem gondolom, hogy ezekről Facebook-kommentekben kellene értekeznünk. Élőben, személyesen az ilyesminek sokkal több értelmét látom, gyakran voltak nagyon hasznos és előre mutató beszélgetéseim, vitáim kritikusokkal. De ezek spontán alakulnak, nem keresem az ilyen alkalmakat, vagy jönnek vagy nem.
3. Alkotóként ír-e, vagy írt-e már kritikát? Amennyiben igen, hogy látja, van-e szerepe kritikaírói munkásságában annak, hogy szépírói tevékenységet (is) folytat?
Sánta Miriám: Kétségkívül van szerepe, és írtam már kritikákat. Sőt, neveztek is már kritikusnak, amin mindig nagyon elcsodálkozom, hiszen kevés az a szövegszintű bizonyíték, ami ezt tanúsíthatná. Talán a korábbi folyóiratszemléim miatt alakulhatott ez ki. A szépírói tevékenység is és a kritikusi is értelemszerűen kritikus szemszöget alakít ki az emberben. Valahol meg kell találni az érzelmi és szakmai, racionális egyensúlyt – az írói sikerélmény és a kritikai elfogulatlanság között lavírozás nem kis feladat számomra. Mindannyian szeretnénk, ha mi írtuk volna meg a legjobb kötetet is meg a legjobb kritikát is, viszont elég kevés az olyan szerző, aki mindkettőt tényleg jól csinálja.
Bartók Imre: Kritikusként nyugdíjaztam magam, és jelenleg élvezem annak luxusát, hogy csak akkor írok, ha valami személyesen megmozgat, és/vagy olyan irodalmi problémát vélek felfedezni benne, amihez alkotóként kapcsolódni tudok. A kritikaeszményem ennyiben vállaltan nem szakmai, és inkább az írói kíváncsiság mozgatja – de végső soron a szakmai és az írói technikák mögött is világnézeti meggyőződések rejlenek, úgyhogy talán nem is érdemes élesen elválasztani egymástól a kettőt.
Kiss Tibor Noé: Nincs kritikaírói tevékenységem. Egyetlen szépirodalmi kritikát írtam, a Jelenkor Online-ra Kukorelly Endre sportos gyűjteménykötetéről (Pálya avagy Nyugi, dagi, nem csak a foci van a világon), de azt is inkább a futball világában való néminemű jártasságom okán. Az egyetemen szociológiát tanultam, és lassan húsz éve már, hogy elsősorban tördelőszerkesztői és újságírói munkákból élek, vagyis inkább kívülről látom ezt a kérdést. Nem tudom, külföldön mi a helyzet, de Magyarországon az irodalmi élet szereplőinek többsége egyszerre művész és hardcore irodalmár. Írók, költők – és közben egymás szerkesztői, fülszövegírói, kritikusai vagy akár monográfusai is. Ez számomra természetes folyamatnak tűnik, ugyanakkor valamelyest hozzájárul a magyar irodalmi élet belterjességéhez. A szerepeknek ez a keveredése gyakran összeférhetetlen helyzeteket teremt, és úgy tapasztalom, gyakran frusztráció és személyeskedés forrása.
Purosz Leonidasz: Igen, bő egy éve kezdtem el kritikákat írni (egy kivétellel verseskötetekről), és ebben az időszakban jóval többet is dolgoztam rajtuk, mint szépirodalmi szövegeken. Idegesítettek a könyvemre érkező felületes visszajelzések, és feltettem magamnak a kérdést, hogy jó, de azon túl, hogy szeretném, ha szeretnének, tulajdonképpen milyen az a kritika, amit igazán komolyan vennék? Aztán elkezdtem kipróbálni, hogyan tudok én írni más könyvéről. Nagyon izgalmas tudatosítani magamban, milyen szempontrendszer alapján működik az ízlésem, egyáltalán, mi az, amit értek, amihez kapcsolódni tudok. Számomra a líra elsősorban az elrendezés művészete: nem annyira az érdekel, jó-e a mondat, hanem hogy jó helyen van-e. Egyébként éppen ezért nagyon nehéz jól idézni belőle, egyáltalán, úgy írni egy versről, hogy nincs ott mellékletként az egész. Én nagyon szeretem például a líraműhelyeket is, ahol közösen olvassuk egymás szövegeit, megpróbáljuk meghatározni, mi az atmoszférájuk, mi hozzájuk a kulcs, min van a fókusz, hol működnek és hol nem. Hasonlóképpen állok a kritikaíráshoz, csak ilyenkor több időm van elmélyedni a műben, és kéretlen tanácsot sem osztogatok, mert az a szerkesztő dolga.
Balázs Imre József: Fele-fele a szépirodalmi és az értekező köteteim aránya, a mérleg talán mégis az irodalomtörténészi-kritikusi szerep felé billen egyelőre. Számomra segítség a „másik nézőpont” ismerete mindkét irányban, kritikusként tudni azt, hogy belülről milyen lehet egy alkotási folyamat (kreatív írást is tanítok ráadásul, ez már egy harmadik dimenziója a dolognak), alkotóként pedig tájékozódni abban, hogy kiket mi mozgatott különböző korszakokban, amikor verseket írtak.
Gerőcs Péter: Ez egy nehéz ügy. 2006–2007 környékén egyszerre kezdtem novellákat és kritikákat publikálni. Az utolsó kritikámat Kun Árpád Boldog észak című regényéről írtam 2014-ben a Műútba. Ez azt jelenti, hogy jó 7 évig kritikusként is munkálkodtam. Egyrészt szerettem tréningezni magam értelmezőként, talán kicsit hencegni is akartam az akkor még – számomra – tetemesnek érzett erudíciómmal (a dupla bölcsész szakos tanulmányaimnak köszönhetően azokban az években 0–24 olvastam a klasszikus és kortárs magyar és világirodalmat, valamint tetemes mennyiségű szekunderirodalmat, mindenféle elméletet és filozófiát), de idővel valami zavarni kezdett, és hogy ez pontosan mi volt, arra akkor jöttem rá, amikor egy nemzedéktársam némi hányaveti elismerés után alaposan elverte a port az egyik kötetemen egy kritikájában. Nagyon szerencsétlen szöveg volt. A recenzenssé vedlett prózistát azonnal az indulataira meztelenítette a saját szövege. Szinte sajnáltam. Semmit nem mondott a vizsgált könyvről, láthatóan nem is erőltette meg magát, annál többet saját belviszonyairól. Tulajdonképpen kedveltem, a mai napig kedvelem őt. Szóval ekkor jöttem rá, hogy szépirodalmat is művelni és kritikákat is írni egyszerre – nem szerencsés. Nálam legalábbis szerepzavarral fenyeget. Erről nemrég írtam is egy kisesszét a Fogadtatás fogadása címmel. Ma hiányzik ugyan a mindent-olvasás szellemi pezsgőfürdője, de a szerepzavarral kapcsolatos felismerések is olyanok, mint a fogkrém: nem lehet már őket visszanyomkodni a tubusba. Hát hogy jön ahhoz a pályán lévő, hogy a kollégáját-versenytársát méltassa! A kompetitív szakmákban, és bizonyos értelemben a művészeti szakmák is ilyenek, szerintem elvileg sem lehetséges, hogy egymást kritizáljuk. Még akkor sem, ha a magyar irodalom kiemelkedő korszakaiban is ezt tették nagyjaink. Vagyis nagy valószínűséggel már nem fogok rendesen kritikát írni. Ha valami nagyon tetszik, azt alaposan megdicsérem a FB-oldalamon (pár hete Vonnák Diána első kötetével tettem ezt, a napokban Szvoren Edina új novelláskötetéről akartam valami kalapemelőset írni, csak még nem jutottam el odáig). Ez nekem éppen elég. Ha valami nagyon nem tetszik, akkor az a személyes „bosszúm”, hogy nem olvasom végig. A friss megjelenések között is van pár ilyen. Talán csak arról van szó, hogy már fiatalon is öregszik az ember.
4. Szerzői szemszögből mi Ön szerint a kritika feladata, milyen szempontok volnának fontosak, miről olvas szívesen – akár saját, akár más írók munkásságával kapcsolatban?
Balázs Imre József: Egy Lapis József-írásban olvastam többek közt a „bemutatás‒értelmezés‒értékelés” szentháromságáról 😊 [😊 – A szerk.], és voltaképpen ebben minden benne van, amiért a kritika fontos lehet. De különféle angolszász megközelítéseket is szoktam mutatni a diákjaimnak a bölcsészkari kritikaórákon ‒ ezek lényegében ugyanezt a szerkezetet árnyalják-bővítik. Engem személyesen ebből mindig az értelmezés rész érdekel leginkább, de tisztában vagyok azzal is, hogy ez némileg szakmai deformáció. A nagyközönség számára, instant és döntően online műfajként valószínűleg az értékelés és a bemutatás élvez prioritást, és ha csak erre figyelünk, a kritika még így is nagy variációs lehetőségekkel bír, mivel sokféle opcióm van, hogy miként támasztom alá az értékelésemet. Egy-egy jól alátámasztott értékelés már önmagában is miniatűr értelmezés. Hosszabb távon viszont, és irodalomtörténészként engem ez a rész is érdekel, a kritikának mégiscsak az irodalmi ízlés és értékrend, kánon alakítása is célja ‒ és ebben az értelmezői mozzanatok ráérőssége a legfontosabb.
A kérdés viszont a szerzői szemszögre vonatkozott ‒ és itt engem egyfajta munkamegosztás és a profizmus utópiája kísért: szerzőként el kell tudnom fogadni, hogy a kritikus másban jó hozzám képest, ideális esetben jobban átlátja azt a kortárs irodalmi palettát, amelyikben én szerzőként mozgok, talán többet olvasott nálam bizonyos irányokban, és szakértőjévé vált olyan terepeknek, ahová én csak be-bekukkantok. Azt gondolom, szerzőként ez lenne a legfontosabb számomra: összefüggések, együttállások felvillantása, amelyekre nem gondoltam, híradások olyan területekről, ahol a másik fél nálam otthonosabb.
Gerőcs Péter: A kritika annak a biztosítéka, hogy működik az irodalmi gépezet. Vannak írók, akik írnak, és vannak olyan szakemberek, akik az írásokat értelmezik. Ez egy egység. Az élő szakmai diskurzus csendes, időnként hangosabb zajlása. Emellett természetesen ki lehet jelölni olyan funkciókat is a kritika számára, amelyek szerint segít tájékozódni az érdeklődő olvasónak: mit érdemes idén elolvasnia. Vagy segíti a szakmaibb értelmezést és artikulációt azok számára, akik már olvasták a kérdéses művet. Kiemeli és elmélyíti az interpretáció rétegeit. Vitát kezdeményez. Sok mindenre jó tehát, de a léte elsődlegesen nem funkcionális; önmaga okán áll fenn, hasonlóképpen, mint maga a primer irodalom. Vagyis jó esetben így kellene lennie, de az utóbbi években ez is, mint ahogy az irodalom terepviszonyai alaposan megváltoztak: a social media forró szele előbb nagymértékben erodálta, utóbb elsivatagosította a tájat. Ennek én személy szerint nagyon nem örülök, de nincs mit tenni.
Purosz Leonidasz: A jó kritikában ott a lehetőség, hogy párbeszédet indítson – ezen túlmenően nem pufogtatnék előíró lózungokat, annyira nem is értek hozzá. Álljon nyitottan és kellő komolysággal a tárgyához, legyen víziója arról, amiről ír, és legyen víziója arról, hogyan szeretne írni róla.
Kiss Tibor Noé: Nincsenek extra elvárásaim, minden kritika és kritikus más és más szempontok szerint lehet jó. Egy kritikában azt szeretem, amit az élet bármely más területén: ha nyitottságot, méltányosságot, eredetiséget, megértésre való törekvést tükröz. Ha valakit ezek a tulajdonságok jellemeznek, az a munkáján is látszódik, akár autóbuszt vezet, akár regényt ír.
Bartók Imre: Elsősorban azokat a kritikákat szeretem, amelyek minél szélesebb és gazdagabb eszmetörténeti, tehát hangsúlyozottan nem mikro-irodalomtörténeti (vö. „nyomokban felfedezhetjük benne a kései Kemény István poétikai megoldásait” stb.) kontextust teremtenek a tárgyuk köré. Muszáj megemlítenem, hogy a frázisgyűjtemények, sőt már bizonyos szavak is elkedvetlenítenek: ha egy lírakötetről már az első sorokban kiderül, hogy „érdekes vállalkozás”, a szerzőről, hogy „generációja egyik legtehetségesebb alkotója”, egy versről, hogy „combos”, „izmos”, „figyelemreméltó”, de ugyanúgy, ha az adott mű „hagyott némi hiányérzetet” ítészében, aki azért atyáskodó kíváncsisággal tekint „a folytatás elé”, akkor hamar lejövök az életről. Itt nem fogalmazásbeli ízléspreferenciákról van szó, hanem a kritikai éthosz azon minimumáról, ami egyrészt autonóm műalkotásként, nem pedig húsipari árucikként tekint a tárgyalandó szövegre, másrészt tekintettel tud lenni a saját nyelvhasználatára is: a közhely nemcsak az irodalom, de a kritika halála is. Érdekes a „gonosz” kritika kérdése is: ezt még akkor is nehezen viselem, ha az adott könyvről egyébként nekem is kedvezőtlen a véleményem. Gonoszságon itt természetesen nem a negatív bírálatot értem, hanem azt, amikor a kritikus a szövegimmanens elemzés, az érvek és a kontextus kifejtése helyett saját privát irritációja retorizálásával van elfoglalva.
Sánta Miriám: Nem szeretnék arra összpontosítani, hogy mi a „feladata”, mivel az előíró jellegű lenne, a leíró módszerek szimpatikusabbnak tűnnek. Amikor jó kritikát olvasok, általában az tűnik föl, hogy a szövegek működésmódjára hívja fel a figyelmet, de nem csupán a konkrét idézés vagy beemelések által (ennek lehetnek különben rendkívül unalmas formái is), hanem valamilyen tágabb, filozófiai, antropológiai, pszichológiai stb. szinten is képes elhelyezni azt a művet, vagy felismerésekhez jut általa. Nem kell föltétlenül a szerző korábbi műveihez hasonlítania az épp szóban forgó szöveget, hacsak valami tényleg nem indokolja ezt, jobban kedvelem azokat a szövegeket, amelyek önmagáért olvassák a művet. De, mint mindenhol, itt is a korrekt pozicionálás lenne a mérvadó, tehát egy jó irodalomtörténeti távlat sokat dobhat a szövegen. Az is fontos lehet, hogy maradjunk transzparensek, de ne mentegetőzzünk, vállaljuk véleményünket, de legyünk nyitottak arra, hogy megváltoztassuk esetleg, hagyjunk nyitott kérdéseket a szövegben, hogy az olvasót elgondolkodtassa (ezek nem muszáj konkrét kérdésként fölbukkanjanak, elegendő megpendíteni egy elgondolkodtató témát).
5. Milyen stratégiát tud ajánlani író kollégáknak a tekintetben, hogy hogyan lehet helyén kezelni a negatív vagy akár szélsőségesen pozitív kritikát? Van személyes tapasztalata a kérdésben?
Gerőcs Péter: Kinek ne lenne. A szélsőségesen pozitív kritikával nincs mit kezdeni. Pár percnyi szívderű, de általában hígvelejű laudációk. A szélsőségesen negatív kritikákból, feljelentésekből egy keveset lehet tanulni. Nem sokat, mert ezeket hasonló elfogódottságok diktálják a recenzensnek, mint a laudációkat, ám az elmét, úgy tapasztaltam, néha kiélesíti az indulat. Épp csak pillanatokra, de ezekben a pillanatokban fontos megfigyeléseket, kisebb felfedezéseket fogalmaz bele a dolgozatába. Ha a szerző ügyes, akkor kihalássza őket a szövegerdőből, amin végigmenni felsebző, de megéri. Elolvasni szerintem mindenképp érdemes ezeket is, mert így legalább az ember tudja, hogy kivel érdemes a barátságot, vagy akár csak a kollegiális viszonyt fenntartania.
Ismerek olyan kritikust, aki mindenféle diszciplináltság nélkül, földesúri gőggel ült fel a maga ácsolta főítészi trónusra, és onnan dönt élet és halál fölött. Szövegvakarmányai nélkülöznek argumentációt, érzéket, ízlést és éleslátást. Kocsmákban azzal henceg, kibe hogyan mártotta bele a piszkavasát. Egyszer az én szövegem is a hegyére került. Szerintem a mai napig úgy védi tudatállományának konzisztenciáját, hogy én egy sértett szerző vagyok, minthogy a kapcsolatot ezen a ponton meglazítottam vele. Ha nem lenne ennyire laza ez a viszony, talán elmondanám neki baráti aggodalommal, hogy pajtás, fordítva ülsz a lovon, és roppant kínos, amikor kiül az arcodra a gyermeki vigyor, miután szétrugdaltad a másik homokvárát. Én azt vallom, hogy feljelentésre nem reagálunk. Végeredményben minden szöveg két irányban mond ítéletet. Ha egy portré vakítóan torzképet mutat, vagy egy ráncok nélküli, életszerűtlen és egysíkú babaarcot ábrázol, legyünk tisztában vele: az a portré készítőjének a halotti maszkja.
Purosz Leonidasz: Önmagában megtisztelő dolog az, ha az ember könyvét elolvassák, és energiát fektetnek az értelmezésébe, véleményezésébe. Ha nem fektetnek eleget, azt nyugodtan észre lehet venni, legyen szó pozitív vagy negatív kritikáról. Nem evidencia, hogy a kritikus jó ízlésű, okos vagy rendelkezik egyáltalán elemi stílusérzékkel – nem írnak annyian és olyan minőségben kritikát, hogy például egy online kulturális portálon különösebben nagy teljesítmény legyen megjelenni. És persze nem evidencia az ellenkezője sem. Az ideális eset az, ha alkotó és kritikus kölcsönösen nyitottan – de kellően kritikus szemlélettel! – áll a másik munkájához. A pozitív kritika természetesen jólesik, a negatív pedig rosszul, de aki itt leragad, az lusta.
Balázs Imre József: Véleménykultúrában élünk, véleménybuborékokban ‒ elkerülhetetlen, hogy minden velünk kapcsolatos pozitív véleménynek megfeleltethető egy másik, ellenkező előjelű vélemény. Az én stratégiám végül is annyi volt, hogy minél korábban igyekeztem egy saját, belső iránytűt kialakítani. Ezt természetesen befolyásolhatják külső impulzusok is hosszabb távon, de fontos, hogy ne a megfelelési kényszerek irányítsák az embert. A teljes személyiségünk sohasem látható kifelé, és azt hiszem, alkotóként a nem-látható részünkkel is összhangban kell maradnunk.
Sánta Miriám: Ezt mindenki maga dönti el. Látványosan blamáló kritika esetén a szöveg szerzőjéről sokkal többet mond el, mint magáról a műről, bár erre kevésbé volt példa az utóbbi időben. Fontos azt is szem előtt tartani, hogy hol ér véget a szövegbírálat és a személyeskedő hangnem. Az a bírálat, ami mögött valamilyen előzetes elvárás sejlik föl, ugyancsak többet mond el az elvárásról, mint magáról a szövegről – ezt lehet kiválóan is kezelni, de egy könyvnek nem biztos, hogy az elvárásoknak való megfelelés a célja. Olyan ingoványos talaj ez, ahonnan valaki sosem keveredhet ki teljesen szárazon. A szélsőségesen pozitív kritika, azt gondolom, megragad az első lelkesedés szintjén. Ha nem is feltétlenül az a cél, hogy valamivel ellensúlyozza ezt, legfőképp a komplexitás és az árnyalatok észrevételének hiánya kelthet feszültséget. Mindenki maga dönti el, hogy kezeli ezeket, viszont ha valaki érzékeny, sértődékeny, inkább ne olvasson kritikát, vagy csak olyankor, amikor nyitottnak érzi magát erre. Az irodalmi élet az egók csatatere általában.
Kiss Tibor Noé: Nekem a személyes tapasztalatok, az olvasók pozitív visszajelzései segítettek. Amikor először találkoztam azzal az élménnyel, hogy számomra vadidegen embereknek valamiért fontos, amit írok, az adott valami különös önbizalmat. Olyan nyugalmat, amiben feltehettem magam számára azokat a kínos kérdéseket is, amelyekkel korábban talán nem mertem szembenézni. Nem akarom itt tovább eljátszani az influenszert vagy Buddhát, de abban biztos vagyok, hogy kevesen értékelik eléggé azt a tényt, hogy a könyveikkel valamilyen elemi, mély élményt képesek nyújtani. Húsz, ötven, száz, tízezer ember számára – mindegy, mert ha valaki számolgatni meg méricskélni kezd, annak úgysem lesz jó vége.
Bartók Imre: Ami a személyes részét illeti, szerencsésnek érzem magam, amiért számos lelkiismeretes és gazdagon argumentált kritika született már a könyveimről. Ezzel együtt meg kell tanulni különbséget tenni aközött, aminek jelentése lehet a számunkra, és aminek nem. Olvastam olyan pozitív kritikát, ami csüggedtté tett, és találkoztam olyan bírálattal, ami viszont hozzájárult a lelki egyensúlyom megteremtéséhez. Demeczky Ádám a Jerikó épülről írva felidézte az Akik már nem leszünk sosem c. regénnyel szemben megfogalmazott kifogásomat – röviden és leegyszerűsítve: a könyv nem hagy teret az olvasói képzeletnek –, és felvetette, hogy valójában ugyanezt magával a Jerikóval szemben is el lehet mondani. Ezt megsemmisítő, ugyanakkor tartalmas és végiggondolt érvnek találtam. Balajthy Boglárka a Lovak a folyóban debreceni bemutatóján tette szóvá kétségeit a szöveg néhány architektonikai megoldásával kapcsolatban, mindezt nagyfokú empátiával és olvasói intelligenciával. Ezek az esetek felkavarnak ugyan, de pozitív értelemben, és nagyban segítenek, hogy utóbb én is perspektivikusabban tudjak gondolkodni a saját könyveimről. Szerzőként a paranoia alighanem elkerülhetetlen, talán szükséges is, de nem szabad mindig paranoidnak lenni. Hosszú és rögös az út, de ha az ember nem veszíti el (végleg) a fejét, megvív egy-két szükséges, sőt akár egynéhány szükségtelen belső és külső harcot, el lehet jutni a hőn áhított derűig. Azonkívül léteznek kocsmai akciók is.
Hozzászólások