Az Alföld körkérdése arról, hogyan viszonyulnak az írók a kritikához
1. Alkotóként milyen a viszonya a kritikához, mennyire követi saját szakmai fogadtatását? Volt-e olyan kritika, amelynek hatása volt írásművészetére, elképzeléseire?
Csehy Zoltán: Én kifejezetten szeretem a kritika bizonyos műfajait, és egy-egy szellemesen vagy éleslátóan megvilágító erővel megírt kritika sokszor akkor is érdekel, ha a tárgya eleve nem is vonzott különösebben. Vagyis: vannak olyan sajátosan gondolkodó kritikus egyéniségek, akiknek a stílusa, látószöge lenyűgöz. A nagyon tág értelemben felfogott „íróként” író kritikusokra gondolok elsősorban, akik nemcsak a megkritizált szöveg tétjeit látják, hanem a maguk értelmezői szövegének a nyelvi-gondolati tétjeire is ügyelnek. Persze, lehetséges, hogy ez a részhalmaz már a miniesszé, a jegyzet vagy olvasónapló műfaji terepére tartozna, de még a „szimpla zsurnálkritikusok” közt is vannak ilyen egyéniségek. Ráadásul, a kritika gyakran nem ott van, ahol a látszat (vagy a rovatstruktúra) mutatja: én például egy esszét, irodalomtudományi dolgozatot, sőt akár egy remek kortárs verset is képes vagyok magamra vonatkozó „kritikaként” olvasni. Ha eljut hozzám, mindig izgatottan olvasom, amit rólam írtak: először csak itt-ott bele-belekukkantok, próbálom feltérképezni az erővonalakat, aztán (ha megnyugszom…), alaposabban is elolvasom. Ha a szöveg koherens és erős egyéniséget tükröz vissza, virtuális vitapartnerként kezelem, és a magam belső hangján (olykor keresetlen őszinteséggel) hozzá is szólok. Persze, közben a saját művet is egyre kritikusabban szemlélem: ebben a szélsőségekig is el tudok menni, mert a megmutatkozási vágyat nálam szinte már a születése pillanatában beárnyékolja a szkepszis. Persze, ez nyilván alkati dolog is. Be kell vállalni az alkotói „megszállottságokat” is, mert számolni lehet azzal, hogy sok kritikus rendszerint és (ez nem negatívum, hanem jelenség) önkéntelenül valamilyen uralkodónak vélt értelmezői paradigmát, trendet követ, és ha rutinszerűen ír, akkor az irodalom aktuális köznyelvét erősíti.
Fenyvesi Orsolya: Természetesen követem. Kínosan érint a kritika hiánya, a végsőkig elkeserít a negatív bírálat, de közben mindig is úgy gondoltam, nem ez a tétje annak, amit csinálok – hanem hogy kapcsolódhassak másokhoz. Mióta kidugtam a fejem a könyveim mögül, és rájöttem, hogy nem ragadnak magukkal az angyalok, ha jól írok, és nem hoznak megváltást a versek, se az enyém, se másoké, azóta picit könnyebb. Azért írok, mert szeretek írni. Azért írok, mert gyakran olyankor csoda történik. Olyankor nincs testem, nincs idő. Azért írok, mert ott vannak a többiek, akik én nem lehetek soha, és akikkel talán mégis van bennünk valami közös. Ebből a szempontból lehet, inkább Insta-költőként kéne tevékenykednem – többekhez eljuthatnék –, de még mindig ott munkál bennem a hit, hogy van saját nyelvem, egy nagyon egyéni látásmódom, és az ambíció, hogy lesz bennem elég alázat, türelem és szorgalom, hogy ezt továbbfejlesztve úgy fejezhessem ki magam, ami a neuronok új, csillagköves útját rajzolja ki az agyban. A költészetem új, érzéki-gondolati tapasztalatok átélésére adjon lehetőséget. Ez pedig mégiscsak szakmai ambíció.
Mohácsi Balázs: Mohácsi Balázsként szerves viszonyom van a kritika műfajával, így nem kérdés, hogy követem a kötetek recepcióját, azokét is, amelyekhez több-kevesebb közöm van (mert érdekel, mert előolvasója voltam, mert köze van például a Versumhoz, mert fordítottam bele, vagy mert esetleg én írtam). A verseskötetem recepciója néhány észrevételtől eltekintve (sajnos?) nem hozott különösebb meglepetést. Két fontosabb kritikai szempont volt: az avantgárd mint hagyomány időszerűsége, illetve a pécsi hagyomány és referenciamező esetleges provincialitásának dilemmái. (Míg nem vált szemponttá a művészi-művészeti autonómia és az eredetiség, valamint a kollázs-montázstechnika és az „idézetpoétika” interferenciájának kérdésköre.) Ezek a saját dilemmáim is voltak, ezért értettem, amikor ezek a kérdések felmerültek. De ha az újabb írásaimban ezekre a bírálatokra valamilyen módon reagálok, az nem vagy nem egyszerűen arról szól, hogy a kritikával, a szövegeimet ért bírálattal, hanem a dilemmáimmal és problémáimmal alakítok ki valamilyen viszonyt. Konkrét példával: ha én egy írásomban reflektálok arra, hogy egy vagy több olvasómnál nem mentek át a pécsi referenciák, azzal én nem akarok alájuk vágni, hanem arról akarok beszélni, milyen kihívásokkal állok szemben a decentrális lokális és kulturális meghatározottságaim okán.
Vida Kamilla: Abszolút követem a saját kritikai fogadtatásom, örülök neki és rettegek is tőle – mindenképp érzelmeket vált ki belőlem, olykor bántja a hiúságomat, olykor borzasztóan nem értek egyet, de nem gondolom azt, hogy bármit is nyerne azon a nyilvánosság, ha elkezdenék egy, az én véleményem szerint félreértett metaforát magyarázni a kritikusnak. Egy kritikusnak és szerzőnek más a funkciója az irodalmi beszédtérben. A szerzőnek semmiképpen sem az, hogy azzal terhelje a nyilvánosságot, hogy a kritikus vélt félreértelmezéseit saját megjegyzéseivel kiigazítsa. Szerkesztők is vannak a világon – az ő feladatuk ez a kritikussal szemben, ha valami megjelenik a felületükön. Ebben a kulturális belterj szempontjából mindenképpen kicsi országban és még kisebb irodalmi szférában, ahol irtózatos és megdöbbentő a versengés, ha valahol méltatlan értelmezés jelenik meg a műről, ha annak nincsenek kemény morális vonatkozásai, akkor meg kell állni a válaszkritika megírását, tisztelni kell egymás szerepét, egymás feladatait, és tisztelni a másikban a tévedés lehetőségét.
Volt, hogy elmondtam a véleményem egy kritikáról egy irodalmi esten, amit a könyvemről írtak, vagy interjúban tettem megjegyzést, de az másik helyzet, más súllyal, mint ugyanazon a terepen szakmai szöveggel válaszolni. Ezekben a szituációkban átvitt értelemben meztelenre vetkőzve, szinte informálisan, magánjellegűen nyilatkoztam meg arról, hogy mondjuk a saját értelmezésemmel hogyan áll feszültségben egy-egy kritikus véleménye. De eszembe nem jutott volna szöveget írni erről, mert tudom, hogy egyrészt ez nem lenne fair, nem lenne érvényes, hisz én sokkal jobban látok bele a saját fejembe, mint mások, többet is tudok magamról, és sokkal kevesebbet is – hisz elfogult vagyok és letagadhatatlan érdekeim vannak a saját recepcióm alakulását illetően. Egyébként is látni kell: az irodalmi hierarchia belső ranglétrájában a kritikus nagyjából legalul van, folyamatosan rettegnie kell, hogy majd fog-e még köszönni valaki, akiről éppen megírta, hogy nem túl invenciózus a nyelve az új könyvében.
A magyar irodalomban minden a szerzőkről szól, a kritikusoknak folyamatosan küzdeniük kell azért, hogy ebben a borzasztóan fullasztó közegben legalább elmondhassák, amit gondolnak. Ennyit azért már tényleg meg kellene hagynunk nekik. Az általam szerkesztett Késelés Késsel vakreflexió rovat is részben ennek a téves belső hierarchiának a megfordításáért akar tenni, és félelem nélküli teret adni a szabad kritika nyelvének, védve a véleményt a szerzői hiúság agressziójától. Főleg a fiatal, kanonikus pozícióval nem rendelkező kritikusokat.
Babiczky Tibor: Nem megrögzötten, de követem, mit írnak a könyveimről. Ahogyan egy autentikus mű, úgy egy kritika is érdekes „látvány”: leginkább az alkotó elképzeléseinek a világába nyújt betekintést. Sok érdekes meglátással találkoztam – és persze sok érdektelennel. Arra, amit írok, semmiféle hatása nincs a kritikának, nem kifelé dolgozom, hanem befelé. Innen nézve a kritika a kitettség állapota – fontos időről időre megtapasztalni, de nem befolyásolhatja a döntéseimet.
Puskás Panni: Szakmai identitásom egyik meghatározó eleme – ha nem a legmeghatározóbb –, hogy a Revizor kritikai portál szerkesztője és színházi kritikusa vagyok már több mint tíz éve. Ebből természetesen alkotóként is következik egy s más. Például, hogy izgatottan követtem májusban megjelent első novelláskötetem (A rezervátum visszafoglalása) szakmai fogadtatását. Az embert ilyenkor az érdekli elsősorban, hogy amit ő leírt és gondolt, miként értelmeződik egy-egy nagyon művelt és felkészült olvasó szempontjából, aki a kritikus. A tapasztalataim pedig kifejezetten jók, mert egyrészt nagyon hasonló dolgok jutottak eszükbe a kritikusoknak is, mint nekem, másrészt ritkán előfordult, hogy valamit másképp magyaráztak, amely érdekes új tartalommal töltötte meg a szövegeket. A kritika természetesen hatást gyakorol arra, amit írok, de nem ilyen közvetlen módon. Mivel az a munkám, hogy naponta sok kritikát olvasok és szerkesztek, kollégáim stílusa és főképp művészetről való gondolkodásmódja erős hatással van rám, a teljesség igénye nélkül: Csáki Judité, Gabnai Kataliné, Jászay Tamásé, Domján Edité vagy Konok Péteré.
2. Előfordult-e, hogy válaszolt, vagy szívesen válaszolt volna valamilyen kritikai észrevételre? Ha nem tette végül, miért nem?
Csehy Zoltán: Mások műveiről írt kritikai vitákba most is szívesen beszállok, amennyiben megragadott a mű vagy a róla szóló vita, és persze, ha a vitapartnerek is kíváncsiak rám. Ami a saját dolgaimat illeti, ott csak akkor szólalnék meg, ha kifejezetten valamelyik filológiai jellegű vagy tudományos könyvemet vagy fordításomat érnék velejéig igaztalan vádak. A szépirodalmi dolgokban a tűréshatárom szinte végtelen. Persze, ez azért így nem teljesen igaz. A kritikára olykor verssel, esszével vagy más módon válaszol az alkotó ember.
Fenyvesi Orsolya: Első kötetem, a Tükrök állatai megjelenésekor kaptam két olyan kritikát, amelyekre akkor nagyon szívesen válaszoltam volna, nem titok, hogy ezek Fehér Renátó Magyar Narancsban megjelent bántóan elmarasztaló, illetve Mohácsi Balázs kissé talán személyeskedő, nagyon ellenséges kritikái voltak. Talán nem is az bántott legjobban, hogy őket hidegen hagyták az én törekvéseim, amelyek nagyon távol álltak az akkoriban dívó irányzatoktól és szerepvállalásoktól, hanem hogy butának néztek. Lenéztek. Mindenesetre nem éreztem volna elegánsnak felelni. Nem is éreztem azt, hogy jogomban állna felszólalni. Őszintén szólva, miért ne mondhatnám ki, úgy éreztem magam, mint egy nő a hangos, hatalmas férfiak asztalánál, akit rajtakaptak a gondolatain. Pedig érzéseim szerint bátor, kockázatvállaló kötet volt, persze, túlkapásokkal, túltengésekkel, de volt benne őserő.
Mohácsi Balázs: Olyan inkább van, hogy kritikusként, irodalmárként szívesen hozzászólnék valamihez, de nincs mód vagy kedv például „hivatalos” hozzászólást, vagy egy saját kerek írást fogalmazni. Miért nem csinálom? Az is roppant időigényes tud lenni, ha az ember egy baráti chatfolyam védett közegében beszélget egy-egy ilyesféle dologról, és annál durvább, ha ezt a nyilvánosságban teszi meg (legyen szó a Facebook értesítésektől zajos nyilvánosságáról vagy egy szakmai vita presztízsteréről). Hogy szépíróként miként viszonyulok a dologhoz, az szerintem kitűnik az előző válaszomból. Azt gondolom, inkább a műveimben kell kezdenem valamit a szövegeimet illető kritikával. De ebből az elgondolásomból nem tudom kiiktatni, hogy kritikusként és szerkesztőként nem nagyon találkoztam olyan szerzői reakcióval, ami pozitív példa lett volna.
Vida Kamilla: Az első válaszban benne van a második kérdésre adandó válaszom is.
Babiczky Tibor: Bazsányi Sándornak megköszöntem, amit a Szapphó-paradigmáról írt a Literán. Ezen kívül egyetlenegy esetben tettem szóvá a szerkesztőség felé egy „kritikát” – az idézőjel szándékos, és nem az irónia jele –, amely inkább folyosói pletykák alapján indított karaktergyilkosságnak tűnt, semmint műbírálatnak. Meglepett – és bevallom, rosszul érintett – a Blikk-színvonal. Egyébként, ha konkrétan a könyvemről szól, a lesújtó kritikát sem fogadom rosszul. A személyeskedés nehéz ügy.
Puskás Panni: Jaj, dehogy is! A szerzőnek szerintem nem az a dolga, hogy sértett levelekben vagy Facebook-posztokban válaszolgasson a kritikákra. A magam részéről őszinte hálával fordulok azok felé, akik hajlandók egyáltalán elolvasni a könyvemet. Egyedül a Moly.hu oldalon szoktam válaszolni az olvasóknak, meg szoktam köszönni az észrevételeiket. Nagyon érdekel ez a közösség, hiszen ők puszta lelkesedésből csinálják azt, amit mások pénzért, sokan közülük pedig elképesztő műveltségre tettek már szert, és remek felvetéseik vannak. Ez időről időre arra késztet, hogy megpróbáljam újragondolni, mit nevezek szakmaiságnak.
3. Alkotóként ír-e, vagy írt-e már kritikát? Amennyiben igen, hogy látja, van-e szerepe kritikaírói munkásságában annak, hogy szépírói tevékenységet (is) folytat?
Csehy Zoltán: Igen, viszonylag rendszeresen gondolkodom könyvekről: nagyon kíváncsi természetem van. Hogy aztán ezek a reflexiók mennyire éri el a kritika által támasztott megfogalmazhatatlan kritériumokat, azt nem tudom. Én a nyelvre, a gondolkodásmódra, a retorikai indázásra, a szöveg zenei-stilisztikai színvonalára vagyok érzékeny: talán ez az egyik közös tartomány a két tevékenység között. Olykor a kritikámat is szépírói logikával építem fel, például ahogy egy epigrammát szokás írni, előbb a gondos felvezetés, érvelés, aztán a poén, vagy az adott szövegben felkínálkozó metaforarendszerekben gondolkodom.
Fenyvesi Orsolya: Kerülöm az ilyesmit, nem műfajom a kritika, a szakszerű elemzés. Én lelkes fajta vagyok, mi több, lelkendező, vagy szeretem olvasni, nézni az adott könyvet, filmet, vagy abbahagyom. Vagy megtalál egy vers, vagy nem, olyan nincs, hogy ezzel vagy azzal a sorral nem vagyok kibékülve… A versek darabokra szétkapását szerkesztőként sem pártolom, kipécézni egy-egy sort, szerencsétlennek bélyegezni egy-egy szóválasztást gyilkos gyakorlat, ezek az elme elevenjében felizzott szavak. Tiszteljük őket. Kerüljük a megszégyenítést! A Független Mentorhálózatban volt alkalmam pár szerzővel együtt dolgozni a szövegeiken, én ezt úgy tartottam elképzelhetőnek, hogy megosztottam velük a benyomásaimat, próbáltam velük együtt gondolkodni, de sosem az útmutatás volt a célom, hanem a konstruktív együttérzés. Én úgy látom, vannak jó versek, és kevésbé jók, de ami nekem nem tetszik, másnak lehet meghatározó szöveg, a megalkotása biztos örömmel járt. Senkinek a tetszése vagy rokonszenve nem lehet mérvadó. Ami tőlem távol áll, még lehet értékes, és az enyémtől eltérő vélemények, világnézetek is dús talajban gyökereznek. Nyitottság, empátia, ezek fájdalmasan hiányoznak nemcsak a kortárs irodalmi vagy művészeti közegben, a hiány kiterjed egész társadalmunkra. Értem ugyanakkor, mi az irodalomtudomány, az irodalomkritika feladata, lehetőségei, ezzel tehát az én attitűdömet írtam le csupán, illetve indoklom azt, miért nem tudok érdemileg részt venni a kritika-vitában. Írtam az Alföld Online-ra szubjektív reflexiót, Max Porter A bánat egy tollas állat című könyvéről, az öröm volt, flow. Két szabad óra a balatonfüredi MTA üdülő éttermének teraszán, üvöltő gyerekkel a távolban. El tudom képzelni, hogy nyílhatna nagyobb tér a hasonló indíttatású, szabadfolyású reflexióknak, és el tudom képzelni, hogy szívesen olvasnék ilyeneket másoktól.
Mohácsi Balázs: Írtam már párat. Furcsa, bár az irodalmi életben nem ismeretlen helyzet, amikor ezek a szerepek találkoznak. Azt gondolom, egyfajta tudatosságot biztosít szépíróként, hogy van valamelyes kritikusi rálátásom arra, hogy mit és hol (milyen mezőben) csinálok. És ezt a tudatosságot értsük pozitív és negatív értelemben is: szül ez gátlásokat is. Van bénító hatása annak, amikor egyfelől esztétikai-poétikai szempontból igyekszik az ember kikezdhetetlen és önazonos maradni, másfelől amikor ebben az akolmeleg és sértődékeny közegben irodalomszociológiai szempontokat kell latolgatni. (Ezt lehetne cizellálni, de azt hiszem, nem ez a körkérdés ennek a megfelelő helye.)
Vida Kamilla: Igen, írtam már kritikákat. Nem tudom, hogy van-e szerepe abban, ahogy írok, hogy szépíróként is működöm. A kritikára egyébként nem úgy gondolok, hogy legyen egy műnek egy kikezdhetetlen mélyelemzése – a problémák, az ügyek érdekelnek, akkor írok általában, ha valami fontos kérdés, vagy nagyon jól, vagy nagyon rosszul van elbeszélve, ha progressziót, vagy különösen izgalmas regressziót látok, az esztétikai problémák, csak elvi / morális / politikai problémák elbeszélhetőségének mentén érdekelnek kritikusként. A technika önmagában sosem nyűgözött le. Azzal is szerettem régen kísérletezni, hogy éppen emiatt magát a kritikát hogyan lehet kimozdítani a becsontosodott reflexeiből. Hogyan lehet máshogy írni, máshogy beszélni. Lehet egyébként, hogy az ilyen jellegű szövegek jobban működhetnének videóesszében, ahol az ember hangja és metakommunikációja miatt részben kiolthatóak azok a paranoiák, amelyeket a szöveg olvasóiban tévesen kivált az ilyen irányú kritika. De alapvetően a kiábrándultság is beszél belőlem, ezért mostanában sokkal szívesebben próbálkoznék inkább publicisztikai műfajokban és hagyományos sajtóplatformokon a véleményem kifejtésével egy-egy mű kapcsán, mint az irodalom közegében. Ahogy egy csapatmunka eredményeként ez megtörtént például a Partizánon a Squid Game sorozat kapcsán.
Babiczky Tibor: Sok éven át írtam kritikákat, rengeteget tanultam belőle. És visszatekintve, sokszor voltam igazságtalan. Nem személyeskedő, hanem igazságtalan. Amikor erre rádöbbentem (Morcsányi Géza sokat segített ennek megértésében), az tűnt az egyedüli jóvátételi lehetőségnek, hogy nem írok többé kritikát.
Puskás Panni: Mint fentebb írtam, ez fontos és meghatározó tényező az életemben. Persze, nem mindig úgy van, hogy aki sok művészetet néz, az előbb vagy utóbb el is kezdi csinálni, de most mintha ez jellemzőbb lenne. Kovács Bálint kollégám is, aki a HVG kritikusa, most jelentette meg első novelláskötetét a Kalligramnál, Dézsi Fruzsina pedig szintén színházi kritikusként kezdte pályáját, majd nagyszerű drámaíró lett belőle. Ugyanakkor ez nem példátlan, gondoljunk csak Spiró Györgyre, aki maga is színházi kritikus volt. A különbség csak annyi, hogy nekem például eszem ágában sincs felhagyni a kritikaírással, és nem csak azért, mert az irodalommal nem lehet elég pénzt keresni. Különben az is hatással van arra, ahogy írok, hogy folyton előadásokat értelmezek. Sokszor vannak egyértelmű idézetek is a szövegeimben, de a szituációkban való gondolkodás, a vágy a történetmesélésre nem annyira jellemző a kortárs szépirodalmi alkotásokra – ezt nagy valószínűséggel a színházból hozom.
4. Szerzői szemszögből mi Ön szerint a kritika feladata, milyen szempontok volnának fontosak, miről olvas szívesen – akár saját, akár más írók munkásságával kapcsolatban?
Csehy Zoltán: A kritika alapfeladata szerintem, hogy felmérje egy adott mű vita- és párbeszédképességét. Hogy mit tud hozzátenni a hagyománytörténéshez, illetve hogy mennyire tud életképes maradni egy-egy szöveg, ha különféle értelmezői terheléspróbák alá vetjük. Hogy mennyi benne a szubverzív energia, hogy a szerkezetben hol vannak a lényegi gócpontok. Tájékoztatva értékeljen, de közben legyen élvezetes is.
Fenyvesi Orsolya: Engem rettentően zavar és elidegenít a kritika nyelve, hangneme, tudományossága, vagy tudományosságának látszata. Mit leplez ez? Kinek szól, és ki tudna vitába szállni vele? És mi volt a kritika tárgyául szolgáló könyv igazi tétje? Szeretek okos, humoros reflexiókat olvasni, olyat, amely tükrözi az írója egyéniségét, továbbgondolja a könyv felvetéseit, olykor még önmagával is vitába száll. Mert ugye mindennek az ellenkezője is lehet igaz? Ilyen írásokat gyakrabban találok blogokon vagy a Molyon. Én a rólam írt kritikákban azt élvezem, hogy megtanulom magamat és a szövegeimet kívülről látni általuk, szemlélem, mit, milyen rendszerben követtem el, hol, hogyan kapcsolódom más nyelvi univerzumokhoz. Ezt én írtam? Ez vajon év vagyok a másik szemében? A legizgalmasabb eddig Konkoly Dániel Fénytörésben című írása volt az Alföldben, ő ugyanis írása tárgyául vette a velem megjelent interjúkat, felvételeket is, és egy szerzői alkatot elemzett, nem annyira a konkrét műveket. Valahogy, és végső soron számomra is a költő alakja az, ami igazán fontos: Tandori, és minden, ami ő, vagy maga Kosztolányi Dezső, nem, nem az ember, a költő, és amit ő képvisel. Végső soron tehát a hang. Talán pont egy egyéni hang hiányában lehet dilettantizmusról beszélni, az egyéni hang hiánya például kritizálható. Soha nem éreztem magam azonban olyan elkeseredettnek és magányosnak, mint amikor Visy Beatrix Műútban megjelent kritikájában úgy fogalmazott, „[…] Fenyvesi Orsolya ideális befogadója maga Fenyvesi Orsolya. […].” Ez az egyrészt triviális, mégis rettentő igazságtalan megállapítás, ami egyfelől igaz, másrészről ellentétes mindennel, amit a költészetről gondolok, azóta visszahangzik vészjóslóan a gondolataimban…
Mohácsi Balázs: Ahogy az eddigi válaszaim is mutatják, nem tudok kizárólagosan a szerző szempontjából szólni a kritika műfajáról, hiszen kritikus is vagyok. (És – elnézést kérek – nem vagyok róla meggyőződve, hogy kell kizárólag egy szempontból szólni róla.) Így aztán azt kell mondanom, a kritikának számos feladata van: ideális esetben orientálja az olvasót, a szerzőt és a kiadót (az irodalomszakmát), de irodalomtörténeti távlatú észrevételek is megszülethetnek olykor ebben a műfajban. Orientáción számos dolgot értek: negatív ítéletével eltanácsolhat, pozitív ítéletével figyelmet kelthet, értelmezésével inspirálhat (vagy akár gyönyörködtethet, gondolkodásra sarkallhat – éppúgy, akár egy műalkotás) stb. Ha ezek valamelyike megtörténik a szövegben: örülök. Amit nem szeretek egy kritikában: ha kiszámítható, mert beigazolja, amit már akkor sejtettem, amikor megláttam a kritikus nevét és/vagy a recenzeált kötetet. Ha eminens módon túl jól fésült az írás. Ha szolgaian felmondja, amit a műről felmondani kell, de nem járja alaposan körül, nem mond érdemit a szerzőről és az életművéről, a mű szűkebb és tágabb magyar (és nemzetközi) művészeti és társadalmi kontextusáról – vagyis arról a szűkebben-tágabban értett világról, amelyben a mű megszületett, és amelyben olvassuk.
Vida Kamilla: A kritikának az a feladata, hogy rámutasson fontos, értékes problémákra, akár esztétikai, akár kulturális, etikai problémákra, amelyeknek megtestesítője egy-egy mű a kulturális termelésben. Az a feladat, hogy van egy piac, és ennek ellenében legyen egy belső szakmai mérce is, egy olyan diskurzustér, ahol nem a lájkokban és nem pénzért versengenek a művek. Szerintem jó, ha egy kritikus a művek hatását is vizsgálja, és észreveszi, hogy társadalmi térben történik, amit csinálunk, és ennek fényében fogalmazná meg véleményét, túl az esztétikai ítéleten – legalábbis engem ez az, ami érdekel.
Babiczky Tibor: Ebben balta-egyszerűségű álláspontot képviselek: derüljön ki egy kritikából egyértelműen, hogy a szóban forgó könyv olvasásra ajánlott vagy sem. Sok kritikát olvasok (sok könyvről), és döntő többségükben nem derül ki számomra a mű lényegéről és kvalitásáról semmi.
Puskás Panni: Az értelmezés nem egy objektív dolog – sokszor fordul elő, hogy beülök egy kollégámmal egy előadásra, és utána, amikor beszélünk róla olyan, mintha két különböző produkciót láttunk volna. Ami engem ennél sokkal jobban érdekel – és ebből a szempontból fontos a szakmai felkészültség –, hogy egy-egy kollégám miként teszi kontextusba az adott műalkotásokat. Hogy milyen hatásokat, folyamatokat lát, hogy észreveszi-e, ha fordulóponthoz ér, hogy megpróbál-e neki nevet adni. A kritikusnak ugyanis nem csak az a feladata, hogy megmondja egy alkotásról, hogy jó vagy nem jó, hanem az is, hogy átlássa a tendenciákat – ez a legnehezebb és legérdekesebb része az egésznek.
5. Milyen stratégiát tud ajánlani író kollégáknak a tekintetben, hogy hogyan lehet helyén kezelni a negatív vagy akár szélsőségesen pozitív kritikát? Van személyes tapasztalata a kérdésben?
Csehy Zoltán: A szélsőségesen pozitív kritika eleve komikus: ha egy író ezt azonnal nem veszi észre, akkor nem ért a szakmájához sem. Olvastam olyan kritikai reflexiót, melyben a szerző minden mondatot felkiáltójellel zárt le, s ez még a komolyan vehető szövegrészeket is nevetségessé tette. Sokat foglalkoztam humanista költők reneszánsz szövegeivel: a kötetek elé írt számos prózai és verses magasztaló szócséplés akkor komoly műfajnak, barátságiparnak, hálózatdemonstrálásnak számított. Tudományos műnél, fordításnál a jogos hibák jogos felrovását mindenki vegye tudomásul. A szépirodalmit vegye rezervával, de tisztelje a másik érzékenységét, ahogy az övét is megtisztelték azzal, hogy foglalkoztak vele. Ha jogtalannak érzi a kritikát, a követekező versében, novellájában vagy tragédiájában csapjon szét a kritikusok között, ha kell, menjen el a textuális vérengzésig. A szépíró dolga végül is csak az, hogy írjon, a kritikusé meg az, hogy kritizáljon.
Fenyvesi Orsolya: Azt hiszem, fel kell nőni ehhez. Tizenhárom évesen, amikor az éppen aktuális nagyregényem szerkesztésére vonatkozóan támadt anyámnak egy jóindulatú javaslata, dühömben cafatokra téptem a teljes kéziratot. Húgom kedvenc sztorija, hogy rendszeresen dührohamot kaptam, ha valaki gratulálni merészelt a Helikonon kapott ezüst oklevelemért, miközben az egyértelműen jelezte, hogy nem vagyok elég jó! Nagy utat jártam be odáig, hogy most hálás vagyok, amiért valaki időt tölt a szövegeimmel. Egyébként nem szólhat az írás teljesítménykényszerről, megfelelésvágyról. Kalandnak kéne lennie, örömnek, világmegváltó ábrándnak. Be kell vállalnunk, hogy igenis véresen komolyan gondoltunk minden egyes sort. Legalább akkor, amikor leírtuk.
Mohácsi Balázs: Erre nem igazán tudok mit mondani. Sem a szerepeim interferenciája nem teszi lehetővé, hogy tanácsokat osztogassak, sem olyan következetes stratégiám nincs, amit (különösen másra is érvényesen) követhetőnek gondolok. De talán annyit mondhatok, én azt is jól meggondolom, hogy megköszönjem-e az esetleges dicséretet. Általában véve meg örülök, ha szó van valamilyen kötetről, mert kritikusként és szerkesztőként pontosan tudom, mennyire nem magától értetődő figyelmet szentelni minden műnek. Ha valamiért mégis megnyilvánulok a recepcióm kapcsán – mint most –, igyekszem magam rommá reflektálni, hogy azzal próbáljam magamtól távolítani a rólam szóló írások érzelmi alapú értékelését. Szóval próbálok tárgyilagos lenni, amennyire lehetek.
Vida Kamilla: Nem akarok cinikus lenni, de a sértődés nem egy szakmai közegben bármilyen szinten elfogadható magatartás. És szálljunk le egy kicsit a földre: egy olyan országban, ahol pár száz példányban lehet eladni szépirodalmat, örüljünk, hogy valaki hajlandó volt napokat tölteni az általunk írt művel, gondolkodni rajta és írni is azzal kapcsolatban. Vélhetően egy olyan összegű honoráriumért, ami köszönőviszonyban sincs a belefektetett energiával. Ha fontos a véleményszabadság, ne terrorizáljuk a kritikusokat.
Babiczky Tibor: Szókratész szerint a boldog életnek két feltétele van: testi értelemben a vágyak, szellemi értelemben a vélemények különbözősége iránt tanúsított közömbösség. Innen talán el lehet indulni.
Puskás Panni: Elegáns polgári magatartást javaslok a negatív kritikákhoz. Nekem eddig szerencsém volt, nem kaptam olyan istenigazából ledorongolós kritikát, sőt, A rezervátum visszafoglalásának alapvetően pozitív volt a fogadtatása. De ha kapok, akkor én is az elegáns polgári magatartásra törekszem majd. Fedák Sári azt mondta, hogy neki mindegy, hogy jót vagy rosszat, csak írjanak róla – írtak róla jót is, rosszat is, többek között ez az oka annak, hogy a kollektív emlékezet jobban megőrizte, mint Medgyaszay Vilmát. A pozitív kritikát meg úgy kell kezelni, hogy az ember elolvassa, a talpa közben pár centire elemelkedik a földtől, aztán utána beképzelten kell sétálgatni egész nap. Szóval nyugodtan meg lehet élni, ha már anyagi javak és komoly társadalmi státusz elég ritkán jár egy-egy jó könyvért cserébe.
A körkérdés első része itt olvasható.
Hozzászólások