Az év végéhez közeledve arra kértük több, a laphoz közel álló szerzőnket, hogy – visszatekintve az Alföld idei lapszámaira – válasszanak ki egy általuk fontosnak, gondolatébresztőnek vagy akár vitathatónak tartott közleményt, és szóljanak hozzá egy rövid, szubjektív jegyzetben, amely a szerzők és szerkesztők számára értékes visszajelzést, az olvasók számára további inspirációt jelenthet. A választott szöveg bármely rovatból származhatott, a megszólalásmódot illetően pedig szabad kezet adtunk, kíváncsian várva, mit mondanak. Schäffer Anett februári Pénz-számunkat olvasva Hites Sándor tanulmányához kapcsolódott, Zadie Smith és Margaret Atwood regényeit is játékba hozva.
Mikor először megláttam, hogy az Alföld februári száma a pénz témája köré csoportosul, szkeptikus voltam. Fel lehet vajon egy irodalmi folyóirat számát fűzni egy ennyire prózai téma köré? Az Alföld bebizonyította, hogy igen, nem csak mindennapjaink, de irodalmi olvasmányaink jó részében is kitüntetett szerepet játszik a pénz. Az a pénz, amiről beszélni sem illik, vagyis a miénkről nem, másokéról lehet. Aláírjuk a munkahelyünkön, hogy nem mondjuk el másoknak, hogy mennyit keresünk, de a pletykák, bulvárhírek jó része mégiscsak arról szól, hogy kinek mennyi pénze van. Kardinális kérdés.
Számomra az egyik legérdekesebb olvasmány a februári számból Hites Sándor A pénz fátyla, avagy a monetáris reprezentációról néhány 19. századi regényben című tanulmánya volt. Hites tanulmánya azzal az igen elgondolkodtató mondattal kezdődik, hogy „[a] 19. századi európai regény a pénzről szól” (86.). Ennek mintegy bizonyításaként a szerző Dickens Dombey and Son, Balzac Caesar Birotteau nagyság és bukása és A Nucingen-ház, Trollope The Way We Live Now, Zola A pénz, valamint Jókai Mór Szegény gazdagok című regényét hasonlítja össze. Ezek a művek más-más szerzőtől, kultúrkörből származnak és bár némileg másképp jelenik meg bennük a pénz, Hites tanulmánya bizonyítja, hogy mind a akörül forog. A Szegény gazdagokkal kapcsolatban írja Hites, hogy „nem elsősorban a pénz elfátyolozott és fátyolszerű mibenlétének a kérdését veti fel, hanem azt a dilemmát, hogy vajon a pénz fátylát le kell-e rántanunk ahhoz, hogy megpillanthassuk a mögötte feltároló arcot (az árut, az aranyat, a valóságot), vagy pedig a pénzgazdaság működésének lényegét inkább éppen az adja, hogy a fátyol hozzátartozik az archoz” (92.).
Dickens regényében a szereplők nem képesek válaszolni arra a kérdésre, hogy mi is a pénz valójában, de mintha a 21. században erre még kevésbé lennénk képesek. Ma, amikor a fejlett világban az emberek a pénzük jó részét bankszámlájukon tárolják, a virtuális pénz világában, amikor nincs annyi bankjegy forgalomban, mint amennyi pénze van az embereknek, s így a pénz fátyla mögött nincs valódi arc, vajon hogy jelenik meg a pénz az irodalomban? A kortárs regények világát hogyan forgatja a virtuális pénz?
Zadie Smith regényében, az NW-ban (ford. Pék Zoltán, Európa, 2017) London északnyugati részét ismerhetjük meg, ahol nagyrészt alacsonyabb társadalmi osztályból származó, gyakran színesbőrű emberek laknak. Szinte a regény minden szereplőjének problematikus a kapcsolata a pénzzel, a szegénységből próbálnak így-úgy, kisebb-nagyobb szerencsével kitörni. Már a regény első oldalán pénzt kér az egyik szereplő a másiktól. Az egyik főszereplő, Natalie (korábbi nevén Keisha) bár látszólag sikeresen hátrahagyja az anyagi problémákat – jogi diplomát szerez, és egy gazdag férfihoz megy feleségül –, nehezen képes elhelyezni magát az új társadalmi osztályában, és identitásválságba kerül. A pénzügyi helyzet és a helyszínek mélyen össze lennének kötve ebben a regényben, mikor Natalie egy a férjével folytatott veszekedés után visszamegy NW szegényebb részébe, sietségében otthon hagyja a pénztárcáját, mintha ezzel is korábbi életéhez térne vissza. Natalie anyja, mikor pénzügyi problémái vannak, a hitelkártyái történetét meséli: „Az asztalon Marcia kiterítette a hitelkártyákat. Ahogy végigvezette lányát minden egyes kártya kaotikus történetén, Natalie tőle telhetően igyekezett jegyzetelni.” (274.) A hitelkártyák léte ebben a jelenetben egyszerre jelzi, hogy egyszer volt rajtuk pénz, és azt, hogy ez az összeg már nincs meg, ám önmagában egy hitelkártya képe, szemben a bankjegyekkel, semmit sem mond az ember anyagi helyzetéről. Egy másik szereplő, Michel, felesége örökségével tőzsdézik, így folyton a pénz világát figyeli, ami mára átköltözött a pénztárcákból a számítógépekre és az internetre, s a pénzzel együtt ő is kilép az őt körülvevő környezetből: „A képernyő kék derengése. Michel fél méterre van. A világ túlsó felén.” (59.)
Margaret Atwood zseniális, félelmetesen korunkat idéző disztópiájában, A szolgálólány meséjében (ford. Mohácsi Enikő, Jelenkor, 2017) az új társadalmi rend kialakításának egyik első lépcsője a papírpénz kivonása a forgalomból, a bankjegyek a múltbeli világ emlékeivé váltak: „Ugyanilyen különös visszagondolni arra, hogy egykor papírpénzzel fizettek. Az anyám megtartott néhány bankjegyet, beragasztotta az albumába a régi fényképek mellé. […] Ha vásárolni ment az ember, ilyen papírcetliket kellett magával vinnie, bár kilenc-tíz éves koromra legtöbben már áttértek a műanyag kártyákra. Kivéve a vegyesboltokat, azok csak később. Legalább annyira primitív, sőt totemisztikus hatást kelt, akár a kagylópénz. Azt kis ideig még én is használtam, mielőtt a Kompubank mindent át nem vett.” (270.) Mivel nem volt forgalomban papírpénz, a nőket megfoszthatták teljes vagyonuktól bankszámláik befagyasztásával. Az érvényes bankkártya birtoklása ebben a regényben egyenértékű azzal, hogy valaki teljes értékű állampolgár. Érdekes jelenség, hogy a bankkártya, szemben a készpénzzel, egyszerre jelölheti a pénzt, de annak hiányát is (ezt az NW-ban is láthattuk). Ez lenne vajon a pénz posztmodern fátyla? Már nem csupán fátyol az árucserén (90.), hanem maga is kétszeresen fátyollal takart, nem csupán az arca elfátyolozott, de maga a pénz képe is az?
Hites Sándor: A pénz fátyla, avagy a monetáris reprezentációról néhány 19. századi regényben (Alföld, 2017/2.)
(Schäffer Anett kritikáját Zadie Smith regényéről decemberi számunkban közöltük, Novák Zsófia pedig a novemberiben recenzeálta Margaret Atwood könyvét.)
Borítókép forrása.
Hozzászólások