Karthago
Előpakoltam a tányérokat
a reggelihez, majd bekapcsoltam
a Bartókot. A kicsalt kézmosás után
a gyerekek is végre az asztalhoz ültek.
Csörögtek a villák s a tompa kések
a fehér porcelántányérokon, aláfestve
Purcell melankóliáját. Emlékezz rám,
ám sorsom feledd, lamentált Dido,
és mielőtt belevesztem volna
a lefelé hajló hangszurdokba, véget
is ért a műsor. Hírmoslék következett
a már orrvérzésig ismételt
propagandával. Kikapcsoltam,
meg ne fertőzze gyerekeim
finom falatozását.
Didóra gondoltam, a síron túl
gyökerező szerelmére.
A sorsomat elvehetik, de –
egyél már apa, szakított félbe a fiam.
Ekkor vettem észre, mindvégig
szorosan markoltam a kést,
mintha láthatatlan, ám pontosan
kitapintható alvilági szellem
settenkedett volna be a konyhába.
Diófa
Munkaszobám ablaka
egy karcsú diófára néz.
Kócolja a látványt
dús koronája.
Kérgét bemeszelték,
meg ne rágják az őzek.
Kocsigumi feszül
vékony törzse körül.
Közelében egy fa sincs,
mögötte alja-erdő.
Munka közben olykor
elhúzom a függönyt,
magamba szívom
a diófa nyugalmát.
Este világít törzse
a villanypózna fényében:
alvilág fáklyás őre
az utca túloldalán.
Lehunyom szemem.
Hallgatása parancs.
(Megjelentek az Alföld 2018/4. számában.)
Borítókép forrása: Pixnio.
Hozzászólások