Jenei Gyula verse

Isteni műhiba 3.

rendkívüli eseményre készülök. az időpont még
kérdéses, de a dolog elkerülhetetlennek látszik,
s húsz éven belül valószínűleg megtörténik.

még nem tudni, pontosan hogyan. talán a szokásos
szív- és hasi panaszok, görcsök… a kínzó főfájások
lehetséges okaként az agydaganatot kizárják.
újabb leletek: vérszegénység, erőteljes süllyedés.
a nyálkahártyán és a bőrön pontszerű bevérzések,
a széklet is véres, fekete. ám hiába kutakodnak
a doktorok. aztán a vizsgálatok közben történik
valami, s a bordák mögött és alatt szétterjed
a fájdalom. infarktusra gyanakszanak, de nem az.
az eszméletvesztés után hirtelen megszököm majd
egy kulcslyukon.

lehetne úgy, hogy számon tartom a betegségeimet:
testieket és lelkieket. a gyógyszereimet is, ahogy
régen a szeretőket, s egy idő után már nemcsak
panaszkodom, hogy beteg vagyok és agg, hanem
tényleg az leszek. mindenkit túlélek, aki valaha
fontos volt nekem ebben az istenverte városban.
csak magamat nem. ülök a rokkantszékben, lábamon
takaró, elég hideg lesz a hátsó szobában telente, de
nyáron is hűvös. olyan a tájolása, nem süt be a nap
sosem. néha meglátogatnak a tanítványok.
mesélek nekik shakespeare-ről, a cukorbajomról,
az érszövődményekről, amelyek miatt már lábra is
alig tudok állni. beszélek a rossz sikátorokról, egyre
szűkülő artériáimról. azt hiszik, tanítani akarom
őket. pedig csak félek. hegyes fülemen átvilágít
a lámpafény is, olyan sovány leszek. szinte áttetsző,
mint üvegkép, szonáta, lélek. vagy mint csillagok
távoli pora a kiszámítható örökkévalóságban.
bármit teszek, tudom, hiába. de azért, vagy
éppen ezért, gyakran kétségbeesek, hisztizek,
s imádkozom is keveset.

nem vagyok hipochonder, vagy ha mégis, nem bízok
az orvosokban, s amikor tüsszögős, taknyos télidőben,
mintha tőrt forgatnának gyomromban, mellkasomban,
nem szaladok az ügyeletre. egész testemben
szétterjed a csendes, zsibbadt fájdalom. azt hiszem,
az influenzás láztól vagyok levert, erőtlen. izzadok,
fázok, egyre jobban fáj majd mindenem. álmatlanul
hányódok éjszakákon át, várva, hogy szűnjön a vírus
őrjöngése. néha-néha adódnak kicsit könnyebb
napszakok, olyankor eszek néhány étvágytalan
falatot. máskor a levegővétel is fáj. aztán egy reggelre
csak az oxigénhiányos hörgés marad. egy családtag
kihívja a mentőket, ők még próbálkoznak pár
percet, de a boncolás megállapítja, nem járvány,
hanem a szívkoszorúerek trombózisa okozza
egyetlen halálom.

ízületi fájdalmakkal kezelnek, mígnem egyszer
szirénázó mentő visz infarktussal a kórházba, ahol
a kezelések hatására javul az állapotom.
bizakodok, hogy hamarosan kiengednek.
éppen ezt emlegeti föl a vizitmenet főorvosa
tréfálkozva, mire fölszabadult mosollyal én is
mondok valamit, ám ekkor hirtelen, mint egy
magánapokalipszis, megérkezik a következő
szívroham. a mosolynak sem lesz ideje
visszarendeződni az arcomról.

prosztatafehér telek, pangó vizelet, vesemedence-
gyulladás. a gyógyszerek, szteroidok
mellékhatásaként vérhányás. öregen, őszen,
agársoványan, amikor már az étel sem esik jól,
s az élet sem.

ha túlélem a háborút, akár nagyon öreg gyerek is
lehetek, akiről már az összes barát, ismerős, akit
érdekel, s aki nem hal meg korábban, tudni fogja
a diagnózist: agylágyulás, meg hogy már a klinikai
halálból hoztak vissza. valahogy kihúzom még
pár évig, miközben maradék eszemmel arról
fecsegek, hogy mióta egyszer leállt
a keringésem, nem félek a haláltól. elmondom
majd, amit mások is tapasztaltak, akik onnan
visszajöttek, az áradó, sugárzó hangok és képek
nyugalmát. azt a békét. de a következő
agyvérzéskor, amely ráncba rántja az arcom,
a homlokom, csak hogy indulnom kell
– mert nekitámasztva a létra a mennynek
vagy egy gazdátlan felhőnek –, azt tudom.

történnek mulasztások, orvosi tévedések. de
mind csak következmény lesz. következménye
egy jóvátehetetlen isteni műhibának.

(Borítókép: lourdes.hu)

(Megjelent az Alföld 2019/1-es számában.)

Hozzászólások