Biró Krisztián verse

Duga-1

Ma temették az öreget, aki mindig
az orosz fakopánccsal riogatott.
Persze nem tudtuk, mi lehet az,
egy harkályt képzeltünk el, ami
valószínűleg szereti a vodkát.

Az öreg volt vagy negyven kiló, és
csak akkor láttuk, ha átpattant hozzá
a labda. Olyan nevetségesen fenyegetett,
hogy néha direkt az ablakát céloz-
tuk-tuk-tuk. Aztán hamar megunva
a falut, a különféle madarait, megnéztük,
meddig lehet eldobni a bányató mellől.

Úgy tűnik, nekem egy pesti sörpadig
sikerült. Szemben családnevek ültek:
vagy utcáik voltak, vagy dallamuk.
Amikor először kezet fogtam velük,
valamiért nem mondtam az enyémet.

A harmadik sör után csörrent meg a
telefon. Hallottad, mi lett az öreggel?
Kirágta az agyát az orosz fakopáncs.
Persze mindketten egy negyvenkilós
remegést képzeltünk el, aki szereti
a vodkát. Már tudtam, hogy az orosz
fakopáncs egy monoton zaj, valami,
ami kopogtatni tud a halánték körül.
Valami, ami elvitte a fél családom,
én pedig Pestig menekültem előle.
Miután leraktam, végig a kavicsokat
néztem. Az érdekelt, hogy melyik
szállhat a legmesszebb. Csak akkor
szólaltam meg, amikor a szemek
megaszalódtak az asztal túloldalán,
és már minden költőt kibeszéltünk.

Tudtátok, hogy májkómában a beteg
karjai gyakran megrándulnak?
Utánozni kezdtem a nagybátyám.
És képesek voltak ezt a kényszer-
mozgást szárnyverdesésnek elnevezni.

(Megjelentek az Alföld 2019. januári számában.)

Borítókép: Duga antenna (forrás: Wikipedia).

Hozzászólások