Szilánkok az üvegtestben

Létezik az a kicsit édeskés közhely, hogy az ember sosem felejti el az elsőt. Nos, Simon Márton Dalok a magasföldszintről című 2010-es debütáló kötete volt az első kortárs verseskötet, amelyért besétáltam a könyvesboltba, és saját pénzemből, gon­dolom, a nem kifejezetten busás egyetemi ösztöndíjamból megvettem. De nem csak emiatt emlékezetes ez a kötet. Annak a mindenekelőtt a Teleppel és az Elő­szezonnal fémjelezhető nemzedéknek, amelynek Simon is a tagja, az egyik leg­emblematikusabb kiadványáról van szó – s úgy látom, ez többé-kevésbé szakmai konszenzus is, nem csupán az én magánvéleményem. A 2013-ban megjelent Po­laroidokat kezdő kritikusként már magam is recenzeáltam – még azelőtt, hogy szé­les tömegeket hódított volna meg insta(nt)-idézetek vagy tetoválások formájában. Az első lelkesedés hevében írva, a formanyelvi-poétikai változást dicsértem, azt ki­emelve, hogy a kötet valamiképpen a töredék és a haiku műformáját gondolja újra, arra kérdez rá metareflexíven, hogy mi a költészet (és így tovább, a recenzió a Jelenkor Online-on olvasható). Anélkül azonban, hogy egy pillanatra is hitelteleníteni akarnám korábbi véleményemet, mégis érdemesnek tűnik reflexió tárgyává tenni olyan (újabb) belátásokat, amelyeket az alig kétflekkes recenzióban évekkel korábban nem tettem.

Egyfelől, hogy a Polaroidok (haiku)töredékhalmaza eltérő nézőpontból egy­szer­smind törmelékhalom is. Másfelől, hogy ezek az egyes polaroidok (néhány ki­vételtől: youtube-linkektől, fájlnevektől eltekintve) nem volnának többek egy-egy meg nem írt, össze nem rakott vers jegyzetapparátusánál – természetesen a számozás és a sorrend felborításának erős, ám nyilvánvalóan utólagos koncepcióteremtő gesztusa nélkül. Méghozzá olyan jegyzethalomra gondolok, amely néhány mo­tívum, illetve a magánmitológia néhány eleme mellett mindenekelőtt a versek csattanóit, erős sorait és mondatait gyűjti – éppen ezért vált jól idézhetővé több da­rabja. Tehát hogyha túljutok annak üdvözlő elismerésén, hogy formai-poétikai szem­pontból a Polaroidok egészen más lett, mint a Dalok…, akkor kellemetlen kér­dések is felmerülnek.

Szeretném leszögezni, hogy nincs semmi gondom a (megérdemelt) közönségsikerrel – ha csak nem olyankor, amikor megpróbálják azt szakmai sikerként beállítani, vagy amikor a közönségsikert a szakmai fölé helyezik. Ha például a Rókák esküvője az online könyváruházak előjegyzési sikerlistáinak élére kerül – az nem árul el semmit a könyvről, például semmiképpen sem jelenti azt automatikusan, hogy jó könyv, csak azt jelenti, hogy baromi sokan várják a megjelenését, és hajlandók voltak még a könyvek boltba kerülése előtt fizetni érte. Ez szakmai sikernek csupán annyiban tekinthető, ha a Simon Márton nevű – a szerző és a kiadó által építgetett – brand, vagyis a marketing szakmai sikerét látjuk benne. Ezzel szem­ben igyekszem elgondolni azt a(z irodalom)szakmai vagy kritikai sikert, ami ideális esetben kizárólag esztétikai, irodalmi, tehát szakmai kérdés volna – tehát amiben nincsen szerepe a piacnak és a marketingnek. Ideális eset persze nincsen: a szakmai ítéletet hozó kritikus ugyanolyan ember, mint bárki más, nem tévedhetetlen, őt is meghatározza az ízlése (az abból fakadó előítéletekkel együtt), meghatározzák a felkérés paraméterei is (terjedelem, határidő, kézre áll-e, vagy sem stb.), mivel a magyar szcéna kicsi, meghatározza a viszonya a szerzővel és annak kiadójával (amely adott esetben lehet az ő kiadója is), sőt még az is, hogy milyen napja van. Ezért is gondolom, hogy a kritikus legyen gyanakvó. Mindenekelőtt ma­gával szemben (is) – mert azért tényleg úgy is van, ahogyan azt Szegő János szerette magáról mondani kritikuskorában: „kritikaeszményem az előnyszabály”, így fair. És akkor innen indulok neki Simon Márton új verseskötetének.

Szem­betűnő, hogy a harmadik kötetében Simon nagyobb, tágasabb verskompozíciókban gondolkodott, mint az elsőben – habár a hosszúsoros, próza- és/vagy szabadverses, tömbszerű forma hasonló maradt. Viszonyításképpen: a Dalok… harmincnyolc verse alulról súrolta az ötven oldalt – ezúttal egy százoldalas kötetről beszélünk, amelyet harminchat, többnyire két-három oldal hosszú vers alkot. Az olvasás folyamán az is hamar egyértelművé válik, hogy az új kötet kevésbé koncepciózus, mint a második. Nemcsak a nagyobb formák állnak ellen annak, hogy együtt olvassák őket, de a versek motívumkészlete is inkább esetleges összecsengésekkel szolgál, amiként a szövegek formai jegyei sem feltétlenül rajzolnak ki va­lamilyen mintázatot.

Ami mindenképpen poétikai újdonságnak hat, az a hosszabb versek montázstechnikája, amely által a tömbszerű szakaszok laza rendben (vagy rendetlenségben) egymás mellé kerülnek. Egy videóinterjúban Simon nyilatkozza is, hogy az új kötetében az össze nem illő dolgok harmóniáját kutatta.

„Ezek szerint ha szeretnék maradandó nyomot / hagyni benned, feküdjek le veled, aztán / haljak meg holnap? – ezt nagyjából két óra / beszélgetés után kérdezi meg. / Majdnem kiköpöd a sört a röhögéstől, de aztán / gondolkodás nélkül rá­vágod, hogy igen. Körülöttetek / úgy esteledik, mintha nem volna mindegy. / Egy picit elállnak a metszőfogai, erre emlékszel. / A nevére nem.” Így kezdődik Simon Márton Rókák esküvője című kötetének Tej című verse (RE, 45.). A Simon-líra ismerői számára beszédes verscím. A – mindenekelőtt az anya halálával, illetve egy szakítással foglalkozó – Dalok a magasföldszintről kötet emblematikus vers­felütése volt, hogy „Anyámra gondolok és tejport eszem, / csönd van, hétvége délelőtt. Te még alszol” (Életünk napjai – DM, 12.). A tejpor tömör, elevenbe vágó felmutatása az anyahiánynak, de közben a párkapcsolatban, miként a tejporban, megmutatkozik a pótlás lehetősége. Aztán a Polaroidok kötet egyik oldalán nem szerepelt más, csak egymagában annyi, afféle egyszavas versként, hogy „Tej” (P, 80.), ami éppen banalitása – és kötetbeli „magánya” – okán alkalmas a jelentéstágulásra, -tágításra, jöjjön létre bár motívumvadászat vagy belemagyarázás által. Most pedig itt van ez a vers. Ismeri az előzményeit, és tudatosan beállt az általuk ki­jelölt sorba.

Kicsit a Kiscsillag Van-e szándék? című dalára emlékeztet a beszédszituáció, ab­ban egy rajongólány beszél a Kiscsillag egyik zenészéhez, aki felment a lány la­kására, hogy – minden jel szerint – együtt töltsék az éjszakát. Maga a gesztus ambivalens: olvashatjuk akár a hírnév kulisszái mögé történő bepillantásként is. Ugyan­akkor van ebben valami ellenszenves és hivalkodó is (tulajdonképpen az, hogy elfelejtheti a lány nevét, hogy megteheti), és ennek megmutatása is kétér­telmű. Egy nem túl távoli, de nem is túl közeli párhuzam: Peer Krisztián 42-je kapcsán pár éve a szigligeti JAK-táborban Nemes Z. Márió egyfajta emancipatorikus lí­ráról be­szélt: a gondolatmenet szerint Peer ilyen irányú érzékenysége éppen ab­ban áll, hogy felmutatja, kegyetlenül és önkritikával, öniróniával, önlefokozással elénk tár­ja az egyenlőtlen, abuzív párkapcsolato(ka)t – amivel az olvasó természetesen ne­hezen tud azonosulni. Vagyis a versbéli önreflexió afféle gyónásként feloldozást is hoz a beszélő számára, a tisztelt közönség pedig más kárán tanul. Ezzel szemben Kállay Eszter és Vida Kamilla négykezes írása (Költőként jobban tetszenék?, a szem, 2018. 06. 12.) arról tudósít, hogy önreflexív gesztusok ide vagy oda, Peer versei – az ő értelmezésükben – egyfelől egy avíttasnak, károsnak mondható költőfigurát, másfelől igencsak problémás maszkulin mintázatokat erősítenek meg.

Visszatérve a versek montázstechnikájához: a Tej második szakasza egy kora délutáni parkban játszódik, a pár (a beszélő és a másik – akik itt egyszerűen mi-ként szerepelnek) a megbotránkozott futók között „negyven tálca leborult tojás közepén térdeplő két raktári munkás”-hoz válik hasonlóvá, akik „izzadtak és most percekig boldogok”. A harmadik szakaszban a férfi – aki itt újra egyes szám második személyben, tehát némi távolságtartással mutatkozik meg, noha, mint említettem, könnyedén visszaolvasható a Dalok… lírai beszélőjére, aki pedig az elmúlt évek (pszeudo)személyes beszédmódjának jegyében igencsak hasonlít a szerzői énre – a nő vonásait nézi. Hollywoodi filmekben ezt az egyébként teljesen természetes dol­got elég gyakran ágyban fekve szokták ábrázolni, roppant idillien – ezt is így képzelem (s mivel azt olvasom, „arra ébredsz, / hogy vasárnap van”, talán nem té­vedek nagyot). A szakasz giccshatáron mozog (vagy talán úgy lenne helyesebb mondani, hogy giccses, ám iróniájával igyekszik mindig visszabillenni): „Azt mondja, tengert akar, / azt mondod, lemész a boltba vízért meg sóért. / Azt mondja, ugye tudod, hogy mindez / mennyire nevetséges. / Azt mondod, tudod, / pedig nem”.

Újabb vágás, a következő szakasz finoman tudományos, antropológiai nyelvet, beszédhelyzetet imitál. (Nem újdonság ez Simon lírájában, a Dalok… verseiben sok­szor mentek a tévén természetfilmek, s az ott látottak gyakran váltak a versben metaforákká, allegóriákká. Alighanem az ő nyomán terjedt el az a „Spektrum-líra”, amelynek hatása hol zavaróan, hol mértéktartóbban kimutatható például Závada Péter, Dékány Dávid, Ferencz Mónika, Borda Réka versein.) „Egyes törzsekben a rituálé előtt a táncosok / egész testüket a titkaikat ábrázoló jelenetekkel / festik te­le sajátos, / évezredes ikonográfia alapján. / Ezután egy körültekintően elsötétített helyiségben / gyűlnek össze, ahol többórás, lassú mozgással, / egymáshoz dör­gölőzve igyekszenek megszabadulni / a rájuk rajzolt történetektől. Az ajtón ki­lépve a / kelő Nap fényében opálosan fénylik fel a vállakon, / melleken, combokon szétkent, odaszáradt idő.”

Ha nem lenne egyértelmű, hogy ez a(z) – mindegy is, hogy valódi vagy kitalált – antropológiai jelenet a szexuális aktus allegóriája, úgy a következő egymondatos szakasz egyértelművé teszi: „A statisztikák szerint egy átlagos szexuális aktus / időtartama 8-12 perc”. Aztán ismét a távolságtartó, ezúttal többes szám harmadik sze­mélyű nézőpont: „Mindkét alak meztelen, az arcuk homályos”. A szakasz műfaja szerint képleírás. Ez a következő szakaszban egyértelművé válik: „Cím: Az utolsó íté­let (vázlat). / Ismeretlen, késő reneszánsz kismester / alkotása”. A képleírás mind tartalmi észrevételeiben, mind nyelvileg szolgálja az idilli szépség mellett a befejezetlen, a vázlatos és így érdesebbnek mondható szépség képzetét. Ez hasonló ahhoz, ahogyan a vers bizonyos pontokon a giccs–nem giccs–fekete (vagy ironikus) giccs között oszcillál. „A testeket borító lepedők redői figyelmesen / kidolgozottak, bár a háttér tagadhatatlanul / elnagyolt, sablonos: liget, vízpart stb. / Az egyetlen, kicsit ihletett momentum / az alakok lábánál heverő, / látszólag halott ra­gadozómadár. / Fölöttük aránytalan felhők a félbehagyott égen.”

Az össze nem illő dolgok harmóniája: amíg a versbeli festmény ragadozómadarának némi jóindulattal elvileg tulajdoníthatnánk konzisztens jelentést, addig a vers összképében nem igazán van szerepe – amiként szigorúan véve a raktári mun­kások vagy a törzsi rituálé képének hatóköre is a maguk szakaszában érvényes inkább. A verszárlat kissé szürreális képnek indul: „Én alszom, / a számból ki­lógó kéz még a hajaddal babrál”. Ám ha nem vizuálisan igyekszünk megérteni, arra juthatunk, a lírai én lélegzete mozgathatja a másik hajszálait. A vers utolsó so­ra: „Szilánkok az üvegtestben.” Eléggé zavarba ejtő. A zárlat csattanós szöveghelye ki­tüntet egy olyan szövegrészt, amelyet a versből egyébként nem nagyon lehet köz­vetlenül magyarázni (nekem legalábbis nem sikerül). Talán az összetört tojásokhoz lenne köze? Nem kizárt, de ott a pár boldog volt. Ebben a zárlatban van va­lami baljós. Az üvegtest egyébként az emberi szemben lévő kocsonyás anyag. Ha szó szerint szilánkok vannak benne, érdemes orvoshoz fordulni, ha átvitt értelemben értjük, akkor alighanem könnyekről van szó, vagyis sírásról. Ki és miért sír? – kérdezzük, és megpróbáljuk összerakni ezt az enyhén szürrealista kirakóst, nem egyszerű feladat, hogyha nem akarjuk teljesen profanizálni a költeményt. Alig­hanem az első mondat dióhéjában foglalt privát történethez lehet köze a sírásnak, amely – vö. a törzsi rítussal – felszínre jött, majd újra elkenődött. Vagy netán tényleg meghalt volna a lány? Esetleg az egyenlő a halállal, hogy a férfi elfelejti vagy meg sem jegyzi a nevét?

Láttuk – nagyjából –, miként működik egy ilyen montázsolt vers. Sajnos nincs mód és terjedelem ilyen részletességgel folytatni az elemzést, ám innen kiindulva már jól bemutatható a kötet néhány vonása. A Dalok… egyik poétikai jellegzetessége – vagy valamivel szigorúbban szólva: sémája – volt, hogy a gördülékeny, élő­beszédszerű versnyelv a zárlathoz érve megemelkedett, s egy-egy plasztikus vagy részletes, komplex költői kép által, mintegy csattanószerűen költeménnyé rendeződött össze az addig talán esetlegesnek tűnő (vers)beszéd. A Fehér zajban (DM, 9.) például a lírai ént felhívja a volt barátnője, onnan indul a szöveg, hogy „A telefon csörgésére ébredek”, néhány ironikus, önlefokozó és – bizony, néhol – önsajnáltató kerülő után (ahhoz az először jelentéktelennek tűnő információhoz is hozzájutunk, hogy „alig értem, / mit mondasz, halk és ócska ez a telefon”) egészen szép – a tűz őstoposzát aktualizáló – hasonlattal zárul a vers: „hallgatlak, hogy suttogsz, mint az őrláng”. Vagy talán ennél is emlékezetesebb a Szeretnék lenni, de nem című vers (DM, 27.), amelynek magányos, deprimált beszélője a zárlatban plédbe csavarva ül a kanapén hajnalban „Olyan csöndben, / mint aki arra ébred, hogy ötvenhét éves, süket, / polinéz gyöngyhalász lett, aki egy fotóba szerelmes, / és valaki lélegezzen helyette, mert fölötte nyolc méter”. A Rókák esküvőjében mintha inkább a tömör enigmatikus-hermetikus (nemegyszer zárlatba is kerülő) kijelentések lennének gyakoriak, amelyek viszont gyakran patetikusnak vagy egyenesen blöffnek hatnak. „Mától az elütött vadak csöndjével fűtünk”, de ugyanennek a versnek a harmadánál áll az a – kurzívval kiemelt – mondat is, hogy „Fél pohár remegő hipó bennem a lélek” (Eső – RE, 25.); „Mászókán aludni” (Láz – RE, 60.).

Tendenciózusnak tűnik az anaforás szerkezetek használata, illetve a(z egyébként külön mondatokként kiemelt) hasonlatok halmozása (meg általában a halmozások). Jó példája ennek a kötet címadó verse is, de inkább máshonnan idéznék. „Egy­szerű lesz. Mint elvinni mindkét olvasólámpát, / de a könyveket otthagyni. Mint érezni, / aztán nem érezni, aztán megint. // Mint a limonádé. Egyszerű.” (Terms & Conditions – RE, 5.) „Mint a szél. / Mint egy magasba emelt kéz. / Tarkóra nyo­mott fagyos kólásdoboz // a kánikulában. Néma kristálycsillár, / maréknyi, / földre szóródott kukoricapehely” (Ezüst – RE, 82.). „Most úgy hallgass, mint aki meg­nyerte a lottót. / Most úgy hallgass, mint aki megnyerte a lottót, / de elveszítette a szelvényt.” (Hallgatási gyakorlatok – RE, 95.) És a sor még hosszan volna folytatható.

Az ismétlés (például az anafora) igen hatásos és egyszerű retorikai eszköz, amelyet az avantgárd is előszeretettel alkalmazott, mivel nagyon jól illeszkedett a szi­multaneizmus mellérendelő, montázsoló, halmozó esztétikájába. Abszolút alkalmas tehát arra, hogy egészen váratlan, egymáshoz nem szervesen kapcsolódó ké­peket lehessen általa egymás mellé helyezni – ezzel jelentősen tágítva és talán ki­csit rejtvényszerűen izgalmassá is téve a versvilágot. De Simon tollán az ismétlés pi­maszul, játékosan is működik, egyszersmind metapoétikus tétekkel: „akarok va­lamit, aminek az ismétlődése / többletjelentést feltételez, akarok valamit, / aminek az ismétlődése többletjelentést // feltételez” (ERROR 404 – RE, 73.) – az idézett esetben ráadásul érdekes feszültséget kelt, hogy noha a szöveg ismétlődik, a sortörések másként szegmentálják a megismételt mondatot.

Alighanem adható lenne a Rókák esküvőjének lelkesebb, méltatóbb olvasata is. Mégis, végigtekintve a kötet tendenciáit azt látjuk, a bombasztikus (csattanós-poénos) képek olyan egyszerűbb és/vagy zsigerileg ható témákkal és fogalmakkal állnak párba, mint a szerelem, vagy az érzés, vagy a sírás, vagy a hiány, vagy a ma­gány (stb.), és ezeket olyan montázstechnika rejti (vagy leplezi) el, amely a vers értelmezését egyszersmind (mérsékelt) kihívássá, így poétikai tekintetben izgalmassá teszi. Mindezeket a neoavantgárd/posztmodern irodalomból már ismerhető, humoros metareflektív szövegjátékok tarkítják, amelyek ugyanakkor lázadásnak tűn­­hetnek a fiatalabb közönség szemében, akik az iskolai irodalomórákon a ma­gasztos, szent és sérthetetlen, rendkívül ihletett költészet eszményképét sajátítják el.

Írhatnám azt is, Simon új kötete hatásvadász – és ha ez a fogalom semlegesebb volna, teljes joggal használ(hat)nám is ezt a jelzőt. Pontosabban körülírni, mire gon­dolok, valahogy így lehetne: Simon roppant tudatossággal folyamodik olyan megoldásokhoz, amelyek egyértelműen hatást fognak kelteni az olvasóban, mindezt azonban nem olcsón, nem szájbarágósan teszi. Ugyanakkor azt sem mondhatom, hogy komoly kihívások elé állítja olvasóit (de ezzel nem szeretném azt sugallni, hogy kihívások elé állítani az olvasókat önmagában feltétlenül értéket képviselne, pláne, hogy cél lehetne).

Az pedig már nézőpont kérdése, hogy mindezt eltévelyedésnek vagy újításnak te­kintjük-e a magyar líra terepén. Ugyanis hogyha figyelembe veszem Simon távol-keleti, mindenekelőtt japános érdeklődését-pallérozottságát, esetleg az amerikai lí­ra újabb irányait – amelyekre itt-ott Simon is szokott hivatkozni –, például Ocean Vuong, Danez Smith vagy Saeed Jones költészetét a maguk queer/camp esztétikájával, úgy felfedezni vélem azt a kontextust, amelyben könnyebben értelmezhető ez a líra. (Zárójelben ehhez még hozzátenném, hogy ráadásul az amerikai [fordítás]­irodalomban jóval reprezentáltabb, és így nagyobb hatást fejt ki a távol-keleti irodalom.) Csakhogy a világlíra két olyan szegmenséről beszélünk, amelyek kü­lönböző okok miatt nem tudtak szervesülni a magyar kultúrában. S ezt csak tetézi, hogy az amerikai queer líra camp esztétikája – de tulajdonképpen beszélhetnénk például a portugál Al Berto (Urbán Bálint által nagy nyelvi leleménnyel lefordított) Tűz­vészkertjének hazai visszhangtalanságáról is – roppant nehezen fordul át ma­gyarra, mivel más a helyi értéke a giccsnek, a pátosznak, az érzelmességnek, erotikának (Saeed Jones költészetéről írva ezt a témát is érintettem, lásd: „Új csillagok gyúltak a vízen”. Közelítések Saeed Jones Prelude to Bruise című kötetéhez, Je­lenkor, 2017/2, 220–225.).

Míg egyes teljesen hétköznapi modalitásban előadott mondatok is szinte tüntetnek érzelmességükkel – például „Épp azért álltál itt meg, / mert itt – ránézésre – mintha lehetetlen lenne sírni” –, addig a folytatás erre rátesz egy lapáttal, s így relativizálja az előző szöveghelyet: „Annyit írtál egyébként, / hogy soha többet, pedig valami sokkal érzelmesebbet / akartál: ott én már csak sírni, vagy neked én már / csak egy sírással, ilyesmiket” (Kúton – RE, 9.). Az Elalvó című vers főszövege mindössze hat sor: „Fölém hajolsz. Süllyedni kezdek. […] És szavam sincs már, csak az az egy, / a gyomromban, // a csomagolópapírral együtt lenyelt, / bontatlan / szerencsesütemény” (RE, 80.). Bár ez így önmagában elég giccses, a beékelődő hu­szon­négy sornyi zárójeles rész (ami úgy indul: „Valójában persze nem ez történik, / de ami történik, az mégis ez”) voltaképpen visszafordítja és megmenti a verset (igaz, a zárlatot nem). Talán ez az oszcillálás a legjellemzőbb vonása a Rókák esküvőjének, ahogyan túlvezérléssel vagy iróniával igyekszik többértelművé tenni a szö­veget, elbizonytalanítani, megkérdőjelezni vagy részlegesen visszavonni bizonyos jelentésrétegeket. Erre szolgálnak a versek olyan metapoétikai kiszólásai is, melyek hol izgalmasak, hol zavarba ejtők. „Átlagos mellébeszélés a végén csattanóval” (Kúton – RE, 9.); „A rossz mondataim voltak igazak. Te a jókat hitted el” (Eső – RE, 25.); „A tömeg körében osztatlan sikert arat a / bármekkora fájdalom” (Pad – RE, 27.). Elvileg ezek a rétegek kölcsönösen erősíthetnék egymást, mégsem tu­dom magabiztosan azt állítani, hogy ez megtörténik – talán azért, mert nem egy teljes mélységében átgondolt koncepcióban találkoznak.

Érdekes módon napokkal a kötet olvasása után, e kritikán dolgozva, majd félrerakva, majd ismét elővéve, közben a verseket újra és újra átlapozva egy, a kötetkontextusban kevésbé jellemzőnek tűnő vers bizonyul(t) számomra emlékezetesnek: a Hiánytalanul (RE, 66.). „megyek a városon át megyek / koszos házakban koszos függönyök / a színek nyaralni mentek a színek / a tengernél vannak holnap várhatók // venni kéne valami giccset csak szép legyen / emlékezni rossz íz­lésre vall / hát ilyen egy idő mit akarjak mégis / halalt eszem no spicy thank you // ez itt egy séta a fulladás mentén / az égben kopott abroncsok égnek / lökdösnek piros delfinek fehér lepedőn / őket ölelgetve alszom”, és így tovább. Folyik to­vább négysoros strófákban a Borbély Szilárdot, Domonkos Istvánt, Kormos Ist­vánt (sőt, talán még a korai Parti Nagy Lajost is) direkten vagy indirekten megidéző, töredezett, logikájában és nyelvtanában meg-megingó, mániás – de poétikai te­kintetben szintén montázsoló, asszociatív-szimultaneista – versbeszéd. A versbeszéd, amely modalitásában jól tükrözi a beszélő zaklatott lelkiállapotát – még ak­kor is, ha az egyik kevéssé sikerült, bár megbocsátható azonosítás szerint „a lélek összefogdosott üvegajtó”. Közben itt is akad némi önreflexió: „és így tovább hát ilyen egy mondat // van még otthon egy kevés hallgatás / ha az is elfogy lesz mu­száj beszélnünk”. Végül oda fut ki a vers, hogy „ha kérdeznék megesküdnék eszem­be sem jutsz / csak ez a város bolyongok benne meddig / de rossz volt de és ezt most úgy értsd ahogy én / örömmel nem jelentenék neked újra semmit”. A jól idézhető csattanó ellenére – vagy azzal együtt – vagyok kénytelen azt mondani, sajnos nincs még egy vers a kötetben, amelyben ez a versbeszéd, ez a versnyelv ilyen elemi erővel működne.

Simon Márton: Rókák esküvője, Jelenkor, 2018.

(Megjelent az Alföld 2019. februári számában.)