fényudvart keríteni
amit a dolgokról tudsz, az egy hely,
ahol elhelyezed magad. a liget felé
hajolsz, beszélsz tárgyairól, kezed
ügyében apró vésők, szegek, ollók,
alig látsz. a szürke anyagot kettészeli
egy bádogpatak, a színhelyes, élesen
barnuló hegyháton lelassítod az
eróziót. lejjebb földdel telt öböl,
hullámait igazítod. rögeit fested,
hallgatod dús csobbanásait. mégis
elfogy a délután, az élő felvételen
szemcsés, oszló felhők, felületek
múló változatossága, a szálcsiszolt
fű nullába hajtó erezete. itt unsz
meg reménykedni, az írisz fakuló
kupolája alatt, a fénycsíkok hálójában.
ahogy a szem héját leengeded, az
egyre vékonyabb, belül vizes foltok
helyett, gyenge nyomásnál, vörös,
lecsengő fény. ha a belső sarkát
nyomod, sötétebb-világosabb körök.
magad határolod.
az üveg folyása
csak este mész ki
a kövek boldog rétegei, rég felélt, szilárd gyűrűi között zörög végig a víztelenített térség
saját kérge alatt, ahogy jársz, a száraz csontszálakban nincs rugalmasság, eltartanak a térkövezett réttől
a horizont éléig, kiszabott távlatod maradékán, a víz mértéktelen hiányában
meddig tudsz elmenni, a mindig elérhetetlen láthatár széles takarásában, míg körülötted megsokasodnak az utcalámpák, és nem látsz túl közös fénykörükön
odaát, az erdősáv vakfoltjában pormentes bútorszalon, a kirakat langyos üvegén meztelencsigák
lágy nedvek az épület alatt, sehová nem vezető csövekben, körben, a gyeptéglák hibátlan takarásában könnyű ásványok
szép savak a földben, a rögök olajos morajlásában
senki se lát
(Borítókép: Pixabay)
(Megjelentek az Alföld 2019/12-es, Határ tematikájú számában.)
Hozzászólások