Faék az oldalasban
Vágjunk bele.
Vágjunk.
Gyengélkedni jöttünk a világra.
Tűnékenyen, mint a kámfor.
Világos, és ennek a világnak nincs párja.
Akkor belevágunk?
Reggel van, öt óra.
Egyedül vagyok kis szobámban.
Valaki átszaladt a füvön.
És többé nem tudta fellelni.
És többé nem tudott felelni.
És többé nem volt mit tenni.
Briliáns barátom, akit ez idáig
mindenütt csak a pályamester fiaként
aposztrofáltam, ám időközben,
vagyis az ő váratlan ádventi
halála és a nyár beköszönte közti
időben megakadt a szemem egy tévé-
sorozat epizódján, a jelenetre
pontosan nem emlékszem, csak arra,
hogy el vagyok ragadtatva, és kapcsolom
másik csatornára a készüléket, hogy
visszakapcsolva megtudjam a sorozat
címét: Briliáns barátnőm; mondom, ekkor már
elhamvasztották a barátomat, kevéssel
utána Tandorit is elbúcsúztatta egy
államtitkár, mesélték, mert nekem több okból
sem sikerült ott lennem; Térey János viszont még élt;
egyelőre én is, amin eléggé csodálkozom;
csoda, hogy élek, csoda, hogy csurig
a Föld élőlényekkel, ezt megszokni nem is
nagyon lehet, megfeledkezni róla
azonban könnyű; csak olyankor a lélek
mintha még nehezebb volna; briliáns barátom
undorodott ettől az országtól, közép-
iskolánk utolsó évi tankönyveit,
füzeteinket, egyszóval iskolatáskánk tartalmát
az első nap délelőttjén a Dunába
ürítettük, és úgy terveztük, hogy másnap
elhúzunk innen Nyugat felé. A barátom
szerette Krappot utánozni Beckett Utolsó tekkercséből,
azt sisteregte jobb lengőbordáját markolászva:
„Hattározott hattárssertést fogunk torkon
döfni!” Másnap vonatra ültünk Piliscsabán,
a Nyugatiból átbuszoztunk a Délibe, aztán
elsétáltunk onnan a Kékgolyó utca és
a Városmajor utca sarokkőlapjához,
ahonnan átláthattunk a Vérmezőre is.
Jólesett ismételgetni ezt a billegő szófajt:
„Milyen alakok járkálhatnak ott a parkban?”
„Vérmező alakok!” Verítékeztünk a nyár-
végi hőségben, a barátom két kézzel
fogta a jobb oldalát, és ömlött a könnye,
leginkább azon röhöghettünk, hogy megint
nem jutottunk ötről a hatra. Én megkönnyebbülten
röhögtem ezen, ő bosszankodva, én úgy
képzeltem, lenni mindenütt szar, ő biztosra
vette, hogy csak ebben az országban
meg a többi szocialistában rothad minden.
A Briliáns barátnőmben ezt fordítva
érzi a darázsderekú Lilu és az ormótlan
testű, ám a (szellemi) nyomorból kitörni szándékozó
Elena, vélhetően az Elena Ferrante álnéven
író írónő alteregója. Más világ
persze Nápoly nyomornegyede a múlt század
ötvenes éveinek a végén, és megint más
Piliscsabán vagy Dorogon a hatvanas
évek közepe táján. No meg én nem is
olvastam Ferrante könyvét, engem a Lilát
alakító tünemény ríkatott meg többször
a sorozatban, amellett, hogy szinte
egyetlen szereplővel sem tudtam ellenszenvezni
a nyolcepizódnyi eseményfolyamban.
Lilu apjával, a cipésszel sem, amikor
a kislányát hirtelen haragjában kihajítja
az ablakon. A barátommal soha nem
bántak így odahaza, ő magától,
élvezetből ugrott le egy emeletes ház
tetejéről dupla szaltóval. Lilu a filmben
az oldalára zuhant, majd keltében
a ruháját porolgatva csak annyit mondott:
„Nem is fájt!” Sokféle fájdalom bántja
az élőlényeket a világon, de van néhány
fajtája a kínnak is, ami nem nevezhető
fájdalomnak, elszenvedői mégis ugranának ki
sokemeletnyi magas ablakból, csak
szabaduljanak meg a kíntól. Nehéz
eligazodni a szavakon, a szavak közt, a szavakon túl.
A szavakon túl majd kiderül? Kisül?
Briliáns barátom másnap bevonult
a Lipótra, ahol egy fiatal pszichiáternő
meghallgatta szűkszavú beszámolóját a kútba
esett emigrálásunkról, majd riadt
aggodalommal gondoskodott a barátom
egy éves szabadságolásáról, és szavát kérte,
hogy kéthetente meglátogatja őt egy-egy
órás beszélgetésre a Sárga Házban.
Szégyen, nem szégyen, magas labda, vagy magas
ablak: evett a sárga irigység a barátom
őrült sikere miatt; ő meg húzódozott
a rendszeres beszélgetések gondolatától,
miről pofázzon annak a nőnek?! Miért
kellett nekem öngyilkosságról locsognom,
árulta el a lipóti történet velejét,
amit csak abban az esetben követnék el,
ha biztosan soha nem szökhetnék ki
ebből a szemétországból. Fejből hordom itt
össze az akkori szavait, ezért nem
használok idézőjelet, az illető szavakat
azonban nem tekintem a sajátjaimnak sem.
Ha a Ferrante álnév, úgy itt az enyém is
idegen tőlem, a név pedig minden, s ha ez igaz,
akkor lehet bármelyik szavam hamis,
vagy legalább valótlan. A valóságban
fogy a levegő bennem, körülöttem,
fizikailag kezdem kapizsgálni,
mint jelent, kiterítetten, a világ
két dimenzióban, ezt kezdem még
csak, az időt már kimerítettem,
kiszárítottam az idő kútját,
hogy úgy mondjam. Sírok,
anyám helyett. A sír feltárva,
fenekén az anyám szűk medencecsontja,
valószínűtlen, hogy ott elfértünk volna
a húgommal kettesben; ő már
tizenegy éve elhamvasztva,
annak pedig már tizennyolc,
hogy a csikkekkel teli kristály
hamutartót a fejemhez vágta
egy idegen lakásban a Várban.
Ez mind-mind két dimenzióban, mint a
Briliáns barátnőm a televízió
széles képernyősíkján, illúzió
a harmadik dimenzió, a nyugodt lélegzés
terméke, amint a ténylegességre gondolsz,
kapkodni fogsz a levegő után,
és a bent lévőt, ami ott ragadt,
nincs hova kifújnod, mivel a szabad
egyszerre mind foglalt lett,
beállt a forgalom, a dugó
magában lüktet, tágul és zsugorodik,
a palackban semmi, ami parázslik,
egy rúzsfoltnyi vákuum.
*
Ismerőseim közül páran végigolvasták
a Ferrante-regény folytatásait,
elismerőleg szóltak róla. – Ha annyira tetszett
a film, te miért nem olvasod el a
könyvet?, kérdezte egyike-másika,
Több okból, feleltem, például a Lilu
miatt, ilyen teremtést nem lehet
szavakba önteni, vagy legyek szakmaibb:
szavakból kiönteni, továbbá, mert nem, nem
bírom faltól falig követni a szöveg-
folyamot, tíz-tízenkét szótag egy
sorban elmegy, az oldal nagyobbik
fele maradjon üres, az üresség
engem megnyugtat idegileg.
Volt idő, hogy kilenc szótagnál
soha nem mentem messzebb. Idén már
úszni se mentem, némi undorral
s még kisebb aggodalommal követtem
a serdülő Elena ormótlan alakját,
amint tolult befelé a tenger víz-
tömegébe, és azt azért mégse
tagadjam meg tőle, hogy a szívem
majd’ megszakadt, amikor éjszaka, fél-
álmában meglepte őt az ágyban
álmai szerelmének a ripacs
apja, s ezzel vége is lett a nyaralásnak.
Briliáns barátommal mi egy tómenti
dombon felhágva neszeltük meg a
tengert, úgy zúgott pontosan, egyszerre
mindketten ugyanazt láttuk odabent,
a szemgolyó mögött hullámzani,
anélkül, hogy beszedtünk volna valami
hallucinogén rásegítőt. A tó
ma is megvan, egyharmadára zsugorodva,
s az elvíztelenedett partoldal tele-
lyuggatva tücsöklárvaodúval.
Lilu megvetne, amiért undorodom
tőlük. Az ő darázsdereka s egy cseppet
előbbre tolódott metszői egybe-
hangzanak a mezők, dombok és völgyek
nyáreste felzúgó kórusaival,
Lilu hálaéneke a nyomornegyeden túl,
de nem sokkal, a vasúti töltésnek háttal;
mígnem elkorosulva egy nap úgy
határoz: szerződést bont baráttal,
családdal, nyomorral, vállalkozással,
és sok mindennel még alighanem,
nem tudom, nem olvastam a könyvet,
a sorozat folytatását meg nem
érem meg. A vers egyszer haladékért
eseng, máskor a beteljesülést
sürgeti mohó lüktetéssel, vagy
azt képzeli. Ülök éjjel a falu
Egészségházában egy karosszékben,
s írok valamit kézzel egy spirál-
füzetbe az asztalilámpa fénye
mellett. Az utcai lámpa fénye
beszüremlik a diófacsemete
lombján keresztül az ablaküvegen.
Karnyújtásnyira tőlem alszik a húgom.
Beteg. Akkor felbukkan a barátom
feje az ablakkeretben, ruganyos
lépte nyugalmat teremt a gyomor-
szájamban. Kisurranok a konyhába,
elébe, ne riadjanak fel az alvók.
Ott azután magunkra csukjuk az ajtót,
és cigarettázunk forró tea mellett.
Nem suttogunk, hallgatunk türelmesen,
visszafogottan, mint Nápoly színpadra
termett nyomornegyedében hallgat
a sötétség, ha béke van, átmenetileg.
Avval a töltéssel, mondanám halott
barátomnak, nem tudok betelni.
Szemhéjam mögött ott az apád is, egy
nyugdíjazás előtt álló pályamester,
de ha a töltést megbontják, mert bővítik
a pályát még egy sínpárral, az öregednek
is a szolgálati házból mennie kell.
Elcsoszognia, tudtommal, a nővéredhez.
Nem fontos, csak jólesik hozzátennem,
a nővéred lehet nagyjából egykorú
a briliáns barátnőkkel. Mert ha Elena
valóban filmmása az álnevű Ferranténak,
akkor a jelző neki is dukál. Előre
szaladtam, mondanám, ha rossz lelkiismeretem
nem gáncsolná el már a gondolatomat:
„Hiszen két lépés elég, hogy kifulladj!”
A színpadon hallgatnék, mint egy fa.
Egy korai angol rémdrámában. Tanúja
volnék a darabnak és a sötétben
pénzért ücsörgő, ünneplőjébe bújt
közönségnek. Miért viszolygok ma már
ettől a gyakorlattól is? Az emberszag
tenné, édes barátom? Tandori nyomán:
Szép Ernő Emberszaga? Nem a dunai láb-
szagra gondolok, tanszereink hérakleitoszi
temetőjére, semmi modern vagy ősbűnre,
jóságra, gonoszságra, tudod, hogy ezek
a vaksi szememben mind a véletlen
műve. A véletlen azonban hol készül,
és miből, szünet nélkül? Színházat éppen
mi is csináltunk volna abban a lyukas évben,
ráértünk, és Pilis- (ma Klotild-)ligeten,
a vasúti aluljárótól úgy félszáz méterre
terpeszkedett egy hatalmas udvar-
kertben a Szakiskola; Renk úr (mért ne
téveszthetném) igazgatta, s egy fiatal
testnevelő tanár gondoskodott az
iskola kulturális programjairól. Erre
röppenhettünk rá egy kövér KISZ-titkár
haverunk segítségével, akit cserébe
be kellett vennünk a társulatba. Ő
verses, zenés irodalmi estekben
reménykedett, mi akkor olvastuk Beckett
Godot-ját, briliáns barátom a Vladimir
figurájában ismert magára, nekem maradt
az Estragon szerepe. Mármint ha nem fullad
kicsinyes botrányba társulásunk a fiatal
tornatanárral, s általa a direktor Renkkel,
akit emiatt egyikünk Renketeg Probléma
Merülhet Fel névvel ajándékozott meg,
mihelyst kívül kerültünk a Szakiskola vas-
kapuján. A botrány az iskola egyetlen
professzionális mikrofonjának a kölcsön-
vételéből következett be, néhány mondatot
akartunk szalagra rögzíteni a barátom
padlásterében, ám valahogy csúsztunk egy napot,
így a mikrofont csak két nap múlva csempésztük
vissza a színpad mögötti helyére. Abban
a pillanatban csapott le ránk a tornatanár.
És jelentette a dolgot a Renknek.
A Godot-ból, nem ezért, azóta többször
kiábrándultam. Beckettből mégsem, és a
barátom még kevésbé; mikor a rendőrök
rátörték a belülről gondosan bezárt ajtót, az
asztalán Beckett prózakötete hevert felütve,
a barátom teste a padlón. Az rendben,
hogy Godot úr ma mégsem tud eljönni, ám az
már visszásnak hat, hogy az absztrakt
tandráma, a szerző akaratából, a cirkuszt
párosítva az abszurddal, úgyszólván
negatív misztériumjátékként rögzült
az irodalomtörténet-írásban. Holott
a cirkuszi drámának hajaszála sem görbül
meg attól, ha elárulja a kérdezősködőknek,
hogy Godot-ja kit vagy mit takar, ki nem jön el
ma mégsem, hanem újra-látogatását
ismét egy nappal továbbhalasztja. Magam
(is) képtelen vagyok hinni a második
eljövetelben. A kimenetelétől viszont
pokolian, irtózatosan félek.
(Gyászkendőlengetés TD-nek!)
*
S lehet még rosszabb, ha félelmem alaptalan.
Ha meghalni sem hal meg valóban
az ember, csak szimplán szétmegy.
Ahogy Lila is tehette Ferrante
regényében: elért egy kort, mondjuk hatvan,
és úgy döntött, ideje feloszlani, mint
a köd. Ugyan éppen Ferrante alakjai
tapinthatóan valóságosak, nála
egyetlen ködlovag nem tűnik fel, fel-
tűnése nem egyezne a korszellemmel.
Becketté igen. Nála a ködösítés
elvonatkoztat a tárgyi és elvonatkoztat
az alanyi valóságtól is, úgyhogy a Godot-ban
nincs kinek vagy minek feloszlania.
Társulatunk még a mikrofonbotrány
napján feloszlott, nem haveroltunk tovább
a KISZ-titkárral, hiába kedveltük meg
a természetét. Dorogra vonatoztunk, ott
élt a barátom barátnője, aki jóban volt
a művelődési ház népművelő szakon végzett,
pödrött bajuszú helyettes igazgatójával.
Fokosokat gyűjtött és legénymellényeket.
Dorogon a vasúti aluljáróban vágott mellbe
„tiszta erőből” a gondolat, hogy nem úszom meg
ezt a kurva életet megfulladás nélkül.
A bányásznegyed felé tartva ejtettük
útba a művelődési házat, nem sok
időnk veszett oda, a pödrött bajszos
legénynek hamar elege lett a két
anarchista művészetfelforgató
csirkefogóból, az államellenesség
titokban még imponálhatott is neki,
a Godot-ról olvasott ő is a Nagyvilágban.
Ott is a gyökértelenség! Nem elég a Beatles,
a kasztrált gombafej! Most itt ez az izé,
ez a semmivalóság, Godot-ra várni!
Mégis, ki az isten az a Godot?! Ti tudjátok,
fiúk?! Na, menjetek haza, otthon majd
rájöttök! És mentünk, briliáns barátom
barátnőjéhez, a Liához, egy bányászcsaládi
otthonba, a szülők még dolgoztak, át-
mentünk ugyanabban a házban egy másik
lakásba, a tésztahúsú Edinához, nála
buliztunk az utolsó, Budapest felé
tartó vonat érkezéséig. Nem kockáztathattunk.
Nem tudtuk, miért nem, csak nem, azt tudtuk.
A Lia tavaly nyáron halt meg, állkapocs-
csontját kezdte ki először a rák, még
nem tudtam róla, úgy faggattam egy fuldoklás-
roham után e-mailben a barátomat
a halálról, hogy mit gondol, mi a halál
a halál végső soron, lehet-e valami köze
a Gertrude Stein Rózsa-füzéréhez.
Helyesbítenem kell az időrendet: a halál
mibenlétéről két évvel ezelőtt kérdeztem meg
a barátomat egy roham engesztelődése
közben, és a Lia betegsége akkor
kezdődött. Akkor kezdtek el vizsgálatokra
járni, egyben azonnal kezelésekre,
az áttét a tüdőben talán még nem jelent meg.
Válaszában a barátom nem szólt hozzá
a halálomozáshoz. Helyette dicsérte
a svéd beteggondozást, a tapintatos
nyíltságot, és egy hatalmas pálmáról írt, meg egy
hatalmas akváriumról, mely ott állhatott
a pálma közelében, az onkológiai
váróteremben, mire előjött bennem
megint a kétdimenziós mindenség
képzete, az érzetétől valóban össze-
lapulva, mintha nyomorúságos betűkből
állnánk összepréselve mindössze,
és már a magzatgörbületünk is puszta
mese, hasonlít az univerzumra,
mely a tüdőmmel együtt tágulva
egyszer csak görcsbe rándul,
és kigúvad a magzat szeme,
mint Goya korhadt térdű óriásáé
a nyelés előtt. Értem én, hogy sokakat
viszolyogtat a kétdimenziójúság
elmélete, mely valóban a kertek alatt
lopja be magát az életünkbe,
tudomásunkra hozva, amiben semmi újság,
hogy fabatkát sem ér lenni. Mire
rémülten tűhegynyivé zsugorodunk,
végszükségben gyulladt vénánkat
puhatolva s böködni vele. A vér-
vételt már nem érjük meg,
vénánk kiküszöbölve.
*
Velünk. Velőnk. Vélünk. Vélekedünk.
Velőködünk. Szakorvosom szerint bátran
engedjem el magam, mielőtt megfulladnék,
úgyis eszméletemet vesztem. Mogorva
ember, innen a spontán humora,
a levegőt ő is nyeldekli, de legyint
rá; panaszok nem nagyon érdeklik.
Tériszonyomra azért felcsillan a szeme:
hátha a pusztuló tüdő szédíti meg
egyensúlyérzékemet – szkepszisembe
a három dimenziót illetően inkább
mégsem avatom be. Az oldalamat
azonban minden alkalommal szóba hozom;
a barátomat ismerte, elmondom neki,
hogy meghalt. És hogy ő is szenvedett
sokat az oldalával. Igen, hallottam
gyakran rólatok, szimbiózisban voltatok
egymással, hírlett. Mondja derűsen.
Meglep az intim szóhasználatával. Meghat
vele. Ilyen még nem fordult elő a nyolc
éve indult orvos és betege viszonyunkban,
anyám a nagy tekintélyű körzeti orvos,
vagyis az ő apja mellett dolgozott több
évtizeden át körzeti védőnőként.
Most hát az anyám főnökének a fia
tartja a lelket a tüdőmben – a tüdőm
helyett. Az oldalamról viszont, és a barátom
oldaláról, nincs mit mondania. Mondjam-e
csakazértis neki, hogy ki vagyok fordulva
magamból, amit az egészségügyi centrumban
egy kardiológusnak hiába magyaráztam,
hogy a legszörnyűbb kínt az oldalamban
kifejlődött faék okozza évtizedek
óta. Az pusztíthatta el alattomban
az alveolusokat… Tisztelt uram, vágott közbe
az idős kardiológus, maga, azt hiszem,
túl sokat böngészi az internetes
oldalakat; esetleg azok fúrhatják a maga
oldalát, és a faék hozzá már csak a magyarázat.
De félre a tréfával, mondta, pontosan
hol érzi a fájdalmat? Ez pokoli kín,
főorvos úr, nyüszítettem, ez nem fájdalom.
A fájdalom csillapítható, a kínra,
tudtommal, nincs gyógyír. A kín, akár
leírva látom, akár kimondom magamban,
megjeleníti az érzést, míg a fájdalom
üresen, élettelenül hangzik. Beckettet
olvasni kínszenvedés, aztán a könyvet
becsukva jön a gyönyörérzés. Ferrante
magát a kínt mintha nem ismerné,
a tévésorozat záró képsorai a kínos
fordulatokat s a kínos teljesülést
mutatják meg kellő aprólékossággal.
Ám a kín centrumában a darázsderekú
Lila egyedül marad. Az általa tervezett
cipő a ragadozó lábán csak vivőanyag,
nem az a nyers hússötétség, ami a fa-
éket, mintegy önkínzásból, magába nyeli.
Az Alföld 2019-ben „Határ” címmel hirdetett pályázatot vers és próza, valamint esszé és tanulmány kategóriában. A szerkesztőség döntése alapján Marno János verse első díjban részesült vers-próza kategóriában.
(Megjelent az Alföld 2019/12-es számában.)
(Borítókép: pixabay.com)
Hozzászólások