Áldott partok

Sétálgatások Rejtő Jenővel, -nek, -ben. Vagy mi.

Az ifjúságom – ez Rejtő. El is múlt.

Ha hű szeretnék lenni az emlékéhez, a stílusához, a lényéhez, akkor valahogy így kellene kezdenem. De talán még inkább hű vagyok, ha ez egyszer lemondok a poénról, és az igazságot választom. Mert elmúlt ugyan, de nem Rejtővel együtt, hanem annak ellenére, hogy gyakran és szívesen járok vissza hozzá.

Hogy abból a ponyvairodalomból vegyek párhuzamot, amelyhez sokan tartozónak vélik, az Egymás szemében is életem egyik nagy könyve, holott Szilvásit sem helyezném Tolsztoj mellé. Az olvasónak azonban gyakorlatilag mindent szabad, s hát még a gyermeknek! Akkoriban még, hál’ istennek, romlatlanok vagyunk.

Rejtő két csatornán áramlott felém: könyvek és képregények alakjában. Már nem tudom, hogyan került a kezembe A tizennégy karátos autó, de ott volt, és Korcsmáros Pál rajzain éppúgy lehetett nevetni, mint az agyament párbeszédeken.

Aztán egyszer csak Hámori Tibor könyvét is megkaptam, a Piszkos Fred és
a többiek
et, és néhány év múlva igencsak büszke voltam magamra, amikor Gyurkovics Tibor Lyukasóra-feladványát könnyedén megoldottam: Rejtő verse volt, a Különbéke.

Ezt a kötetet valósággal felfaltam. Számomra, az operetteken felnövő számára, aki szétkarcolt bakelitlemezeken hallgatta Németh Marikát, Baksay Árpádot, Zentai Annát, Rátonyi Róbertet meg a többieket, semmi sem lehetett volna gyönyörűbb, mint hogy ez az ember operetteket is írt. Hogy Reichnek hívták, és Rejtőre magyarosított, a fivérei meg másra, hárman háromféleképpen?! Hogy bokszolt is, és kézirattal fizetett a kávéházban?! Lehet-e a kétségbeesésnek szebb felkiáltása, mint hogy „csak az nem fél, akinek nincs fantáziája”?!

Valahogy hű volt a hőseihez, akik úgy voltak hősök, hogy nem is tartottak igényt rá. Mint Karácsony Benő szereplőinek, nekik sem volt ideológiájuk, ők azonban el sem mondták, hogy nincsen. És éppen egy ilyen embernek kell belepusztulnia már a félelembe is?!

Rejtő Jenő (forrás: m.mult-kor.hu)

Minden kamaszságom forrt, mint a must. Közben persze tetszett is az a kalandos élet, amely a szereplőinek jutott, és neki is, ha nem is annyi. Ez viszont még annál is jobban tetszett: ha mindent megélt volna, amit leírt, ha csak azt írta volna le, amit megélt, tán nem is élveztem volna annyira, ahogy a Pillangó sem ragadott meg igazán. Az író éljen inkább belül, gondoltam; van ott elátkozott part elég.

„Oly távol vagy tőlem, és mégis közel” – az István, a király áriája itt jó segítség. Én még katona se lettem később, a légiós gyötrelmek és parancsszavak nem is lehettek volna távolabb tőlem. Közel volt azonban a kalandvágy, a hiúság karcolása (Fülig Jimmy bőrkamásnija!), a többet ésszel, mint erővel sugallat (Piszkos Fred kontra Nagy Bivaly), a szerelem mint roppant kihívás (A szőke ciklon, hogy mást ne mondjak), a keményöklűség vágya (gyakorlatilag az egész életmű), és a költő, aki megveri kritikusait (természetesen Az előretolt helyőrség).

A legnagyobb mágnes azért mégiscsak az lehetett, hogy ez a sok jampec minden helyzetben röhögött. És az író is röhögött! Privát Elek, Svéd Ökör, Három Piros Dugóhúzó, az untig ismert beszólások, a tóba tunkolt atya A tizennégy karátos autóban, Wagner úr az ő sztrovacsekjeivel, Vanek úr a borzadályos balfékségeivel – minden, minden egy őrült nagy röhögés volt. Mintha mást nem is akart volna, mintha mást nem is tudott volna ez a Rejtő, mint röhögni féktelenül, kifordítani minden nyelvi és „életi” helyzetet.

„Sába királynője az asztalnál ült, és borotválkozott” – nyeríteni kell, hát nem?! Vagy a négy nemzetiségen a Három testőr Afrikában elején, melyek közül az utolsó az orosz hússaláta. Mindig olyan váratlanul, olyan kiforgatósan. Mindig úgy, ahogy talán egyedül érdemes nézni ezt a nyomorult világot.

Állítólag fel tudott mondani egy hosszú szólistát elejétől a végéig, a végétől
az elejéig, a negyedik szótól és a tizenegyediktől. Állítólag értett a filozófiához. Állítólag csak úgy diktálta a regényeit. Állítólag ő is jó volt jobbegyenesben, mint a hősei.

Mindent el tudok képzelni, de hát ezeket meg tudta tenni más is, meg tudja ma is. Amikor zeneiskolát végzett évfolyamtársamnak lelkendeztem, mert azt olvastam, hogy a fiatal Donizetti lekottázta az éppen hallott operát, nevetve azt mondta, „ezt a zenetanárnőm is meg tudta tenni”. A zsenialitás nem a mutatványokban rejtőzik. (Bocs, nem hagyhattam ki.) Szóval mindent el tudok képzelni, mai légiós regényt à la Rejtő mégsem. Talán mégiscsak kell egy békebeliség vagy kávéházi élet. Hogy az ember a füstös-báros őrületben, József Attila és Nagy Lajos mellett gondoljon Kalóz Pepire vagy Kvaszticsra. Kell a vihar előtti duruzsolás és dohányfüst ahhoz, hogy az ember csuklóból legyen zseniális, méghozzá a humorban. Hiszen Bajor Andor is úgy alkotott, hogy körülötte egy szörnyű diktatúra is volt, meg egy körbezárt bohémság.

Azt mondom tehát, hogy a zseni a miliő függvénye? Inkább csak azt, amolyan goethei módon, hogy a zseni jókor születik jó helyen. Igaz, ugyanaz a „jó hely” gyilkolja meg később.

Egy beszélgetésben Réz Pál azt mondta, a mai irodalomból hiányzik a részvét, neki legalábbis ez hiányzik a legjobban abból az aranykorból, melyet Gelléri Andor Endre vagy Tersánszky jelentett. Gondolom, Veres András is a részvétre utal
A ponyva klasszikusa című tanulmányában: „A színpadon – a harmincas években igen kedvelt Nóti Károly-féle dramaturgiát követve – Rejtő nem elégedett meg a helyzetkomikummal. Igyekezett olyan, könnyen átlátható és megkedvelhető karaktereket felvonultatni, akiknek csetlését-botlását csak rokonszenvvel kísérhette a nagyérdemű. S hasonlóképpen megnyerőek a regények törvényen kívüli, alvilági figurái, akik végtére is csak a dolgukat teszik, amikor ’bizományi útonállást’ és más, a társadalom érthetetlen neheztelését kiváltó foglalkozást űznek.” Azért lehet ez így, mert Rejtő nem ítélkezik: aki a társadalmon kívül kerül, az csak e „kívüliség” törvényei szerint tud élni; és ez a kívülkerülés jóval észrevétlenebb és jóval kevésbé racionális, mint hinni szeretnénk. Nem mellesleg (és ezt már a kényelmet kedvelő olvasóként mondom) könnyű együttérezni a sivatagban menetelőkkel a fotelünkben ülve.

A szenvedélynek az a természete, hogy a tüzére folyton rak a világ. Én másik kedvencem, Szilágyi Domokos életművében sétálgatva akadtam rá az alábbi levélre, melynek címzettje a Kalevala fordító Nagy Kálmán: „Kedves Vejne Mőjnen // Ami a finn népi Époszt illeti, én nagyon jól tudom, hogy csak egy zseniális, de tűrhető, tehát jó fordítása van, és még assinch készen, dehát én eztet nem mondhatom szemedben meg, dehát én eztet nem mondhatom szemedben meg, mert először majd a végén, másodszor, én nem tudok mást dicsérni csak szidni, így ha Vikáriuszt szidom, vedd úgy, hogy Téged dicsérlek, mert én már ilyen negativista bölcsőben ringatództam, műtellyel. (Műtely – métely – méhtej.) De eccóval a fordítás láttam részlete szép tragikusan nemes mértéktant – és Ecerűségében, melyet költői eszközök is tarkítanak, ami igazán beautiful, mint a kiemeltem közölés. Pl. Szerelmemnek lángjával / teli kertem mályvával – , amit dr. Palló Imre énekelt a tegnapelőtt a broadkatulyában, és anyám azt mondta, hogy neki jogi oktonsága van, a Bürünek tillik. Így hát csak tovább, és még azért sem dicsérhetek, mert a szak maÿ irigység nem enged, mint Szíves Sándor írótárunk mondaná eztet. De, azér jó mindenesetre. Sőt.” (Helikon, 2016. december 20.) A levél folytatódik, de már ebből is látszik, mennyire rokon Fülig Jimmyvel vagy a Török Szultánnal. Holott Szisz még csak jó időben sem született, hiszen a második világháború előtt, aztán meg belenőve és belehalva egy pokoli diktatúrába.

Nem akarok olcsó elméleteket gyártani. De az biztos, hogy van egy nagy figuránk, akivel könnyebb az élet, és úgy könnyebb, hogy felfelé visz. Hát mi kellene még, kedves lordom? Az élet úgyis olyan, mint egy el nem küldött SMS: rövid és céltalan.

(Megjelent az Alföld 2021/1-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Gergye Krisztián munkája.)

Hozzászólások