Kortárs fórum: a szerző és a kritika viszonya (4.)

Az Alföld körkérdése arról, hogyan viszonyulnak az írók a kritikához

1. Alkotóként milyen a viszonya a kritikához, mennyire követi saját szakmai fogadtatását? Volt-e olyan kritika, amelynek hatása volt írásművészetére, elképzeléseire?

Simon Márton: A kritika mindig érdekes, mindegy, hogy felvillanyoz vagy elkeserít, szóval a viszonyom jó, talán átlagos. Ritka kivételektől eltekintve mindent elolvasok, amiket a könyveimről írnak, és amúgy is fontosnak érzem figyelni, hogyan „érkezik meg” a szakmában egy-egy kötet, milyen lesz a recepciója mondjuk ahhoz mérten, amit én gondolok róla (ezt mások könyveire legalább annyira értem, mint a sajátjaimra). Olyan kritikára viszont, ami nagy hatással lett volna rám, nem emlékszem. Bár ez nem jelenti, hogy ne tanultam volna fontos dolgokat abból a zavarba ejtően sok mindenből, amit a köteteim kapcsán írtak, mindössze szerintem nem volt ebben egy ilyen „damaszkuszi út” jellegű pillanat, ami felidézhető lenne. Amúgy a legelejétől kezdve, amikor tizennyolc évesen Babiczky Tibort üldöztem Piliscsabán a verseimmel, ahhoz vagyok hozzászokva, hogy párbeszédet kell kezdeni a szövegek kapcsán, amiben kritikát kapok és javaslatokat, amiket azután megfogadok, dolgozom velük, stb. Tehát ez egyáltalán nem idegen tőlem, sőt hálás vagyok, ha valaki időt szán a szövegeimre.

Simon Márton (forrás: Pannonhírnök)

Kalapos Éva Veronika: Önbizalomhiányosabb időszakaimban naponta nézem a Moly.hu-t, vagy írom be a nevem a Google keresőjébe. Ilyenkor nyilván szomjazom a visszajelzést, hiányt igyekszem pótolni vele, szóval ezt nem is igazán nevezném a kritikai visszhang követésének. Alapvetően is érdekel a kritika, de azt hiszem, lassan megtanulom, hogyan különböztessem meg a relevánst az irrelevánstól, a komoly, figyelemmel és érzékenységgel teli visszajelzést a kényszeres véleménynyilvánítástól. Az első könyvem megjelenése után Mészöly Ágnes (Összeférhetetlen dolgok kémiája, Bárka online), Szekeres Nikoletta (A kamaszkor diszkrét bája, prae.hu) és Bartha Ádám (Hitelesség és valóság, Tiszatáj online) kritikái voltak rám nagy hatással – aprólékos és nagyon jószándékú szövegek voltak, amelyek kézen fogták a fiatal írót, és a hibái gyengéd felmutatásával, józan bátorítással terelgették. Amikor – részben – átnyergeltem a felnőtt irodalomra, szerencsére sok kritikával tiszteltek meg, ezek közül Bódi Katalin írását emelném ki az Alföldben (Változtasd meg élted?, Alföld, 2020./5.), amely a teljes pályaképem áttekintése mellett fontos és hosszú távon megszívlelendő tételeket tartalmaz. De minden kritikusomnak hálás vagyok.

Mezei Gábor: Fontosnak gondolom, mindig nagy kíváncsisággal olvasom őket. Van szerepük abban, ahogyan egy befejezett könyvről, amit már többé-kevésbé – ha akartam, ha nem – eltávolítottam magamtól, gondolkodni tudok. Olyan dolgokat emelhetnek ki, és talán ez a legnagyobb lehetséges nyereség, amelyek a továbblépés, a következő kötet szempontjából lesznek aztán jelentősek. Ha pedig ez megtörténhet, akkor igen, érdemes figyelni rájuk. Nem biztos, hogy közvetlen hatásról beszélnék, hanem jó esetben olyan, az életműben már meglévő, de talán kevésbé észlelt működésekről, amelyek kihangosítására a kritika képes lehet.

Kerber Balázs: Követem a versesköteteimről szóló kritikákat, és érdeklődéssel olvasom őket. Nagyon örülök, ha azt érzem egy részletesebb elemzésen, hogy a kritikus szívesen foglalkozott a szöveggel, és annak, amikor valaki számomra teljesen meglepő szemszögből olvassa a verseimet, így módosítja, átírja bennem azt, amit róluk gondolok, vagy amit képzeltem, miközben születtek. Az Alszom rendszertelenül (2014)kötet után kaptam olyan észrevételeket is, hogy talán egy bizonyos verskoncepció és látásmód a „végére” ért benne; hogy ez a formanyelv beteljesedett, és kialakulhattak határai. Ezek a jelzések talán motiváltak abban, hogy a második kötetem esetében kísérletezőbbé váljak, és más szerkezetek, felépítésmódok felé tekintsek. De a Conquest ötlete jórészt, persze, változó érdeklődési területemnek köszönhető. Utóbbi fogadtatásával kapcsolatban érdekes volt azokat a kritikákat olvasni, amelyek a kötet kortárs filozófiai kapcsolataira hívták fel a figyelmet, mert ezek tágították a kötet értelmezési kereteit, és számomra is izgalmas összefüggéseket tártak fel.

Sztercey Szabolcs: Természetesen követem, elsősorban azért, mert kíváncsi vagyok, hogy milyen lehetséges olvasatai vannak a kötetnek.  Két könyvem jelent meg, az elsőről alig született kritika, így nem igazán volt, amit hasznosítsak, a másodikról jóval több, de ezek is túlnyomórészt elemző jellegű írások voltak. Meglepett, hogy nem volt olyan negatívabb kritikai megjegyzés, amire ne számítottam volna. Nem gondolom, hogy a kritikának feladata lenne konkrét, tetten érhető hatást gyakorolnia a szerzők írásaira. Ezzel együtt a kritikák összességéből kirajzolódó általános következtetéseken mindenképp elgondolkodom.

Halász Rita: Abszolút követem, sőt, igyekszem mindent dokumentálni, archiválni. Az elmúlt másfél évben nagyon sok kritika született a Mély levegőről, amiért borzasztó hálás vagyok. A viszonyom ezekhez elég különböző volt: alaposan elolvastam, többször elolvastam, egyáltalán nem olvastam el, csak nagyvonalakban olvastam át, megkértem a férjemet, hogy olvassa el helyettem, beszereztem, de félre tettem, nem szereztem be, de bevittem az adatokat az Excel táblázatba. Írás közben leginkább az író társaim, a férjem, a szerkesztőm és néhány barátom (köztük egy kritikus J) visszajelzései voltak fontosak, ezek hatottak direkt. Olyan kritikát nem tudok mondani, ami hatással van a második kötetre, amin dolgozom, de sokan írták, hogy kíváncsiak, hogy merre megyek. Ez motiváló.

Antal Balázs: Követem, persze. Az én helyzetemben ez nem olyan bonyolult. Többnyire olyan kritikák születnek a könyveimről, amelyek „jó” véleményeket fogalmaznak meg, de úgy, hogy az is bennük van, „azért lehetne mindez sokkal több is”. Tisztelettel és alázattal szoktam a kritikákat fogadni, akármilyen felületen jelennek meg. Általában bénító hatással vannak rám. Ha valamit spontán módon megírtam, és aztán egy kritikus dicsérőleg szóvá teszi, akkor kicsit csökken a spontaneitás bennem. Legközelebb már észreveszem az ahhoz hasonló megoldásaimat, és kénytelen vagyok megállni. Ne már, hogy azért legyen benne, mert ez már egyszer „bejött”. Az az elképzelés alakul ki bennem, hogy nem lehet ugyanúgy írni, ahogy már egyszer megtettem. A baj csak az, hogy mivel sajnos nem vagyok zseni, olyan sokféleképp nem tudok. Legalábbis nem tudok kapásból.

Locker Dávid: Kötet előtt álló, folyóiratokban itt-ott publikáló szerzőként még érhető módon nem tudok burjánzó recepcióról beszélni. Visszajelzések, persze, érkeznek a szövegeimre, akár megjelenést követően, akár még előtte a „műhelyezés” során – sokakhoz hasonlóan én is szétküldözgetem a verseim megírás után. Ezeknek a reflexióknak nyilván van hatása a szöveg alakulására.

2. Előfordult-e, hogy válaszolt, vagy szívesen válaszolt volna valamilyen kritikai észrevételre? Ha nem tette végül, miért nem?

Simon Márton: Egyetlen alkalommal komolyan fölmerült, amikor a harmadik kötetem japán vonatkozásai kerültek szóba valahol, és valahogy sikerült az egészet egy kimunkált vállrándítással elintézni, hogy „itt van sok ilyen utalás biztosan, kár, hogy nem ismerjük őket” – tévedhetek már, nem emlékszem pontosan, csak arra a kétségbeesésre, hogy én évekig tótágast állva erőlködtem, hogy a júgen (幽玄) és a mono no aware (物の哀れ)és a többi mentén haikukat, kóanokat és jócskán ismerhető japán klasszikusokat beidézve építsek egy saját esztétikát, finoman jelezve ezt például a kötet címével is, amire válaszképp egy bármilyen értelmezési vagy kontextualizálási kísérlet helyett csuklóból oda jutottunk, hogy ez akkor vajon most giccs-e. Ez szakmailag ugyanannyira méltatlan, mint amennyire méltánytalan. Engem gyakorlatilag sosem zavart, ha valaki szerint nem működtek, vagy egyenesen rosszak voltak a verseim, én sem vagyok mindig meggyőzve az ellenkezőjéről, amiről nincs vita szerintem, amúgy is halott, ráadásul egy tucat elvileg jó szerzőt tudnék mondani, akiktől nekem borsódzik a hátam (Szabó Lőrinc?). Ugyanakkor ahhoz ragaszkodhatnánk, hogy ha már írunk egy kritikát, legalább két-három Google keresésnyi plusz energiát fektessünk bele, ne csak az legyen odavágó, ami elsőre pont eszünkbe jut szerda este. A választ hálistennek nem írtam meg aztán, mert 1. indulatoskodni vagy kötekedni nem szerencsés, tudom, mert csináltam amúgy eleget, 2. lehet egyszerűen hiba volt részemről a japán utalások túladagolása a kötetben, simán belefér, 3. én is abban szocializálódtam, hogy kritikára nem válaszolunk.

Kalapos Éva Veronika (fotó: Szöllősi Mátyás, forrás: Kortárs online)

Kalapos Éva Veronika: Szerencsére engem keveset „bántottak”, bár azért volt rá példa: az F mint című regényemet például Fáy Miklós is elolvasta, majd egy nagyjából tíz soros blogbejegyzésben kifejtette, mennyire rossznak és bosszantónak tartja. A szöveget így zárta: érti ő, hogy akinek írnia kell, annak írnia kell, de valójában nem kell. Akkor szívesen odakommenteltem volna, hogy a tanácsát, miszerint többet ne írjak, sajnos nem tudom megfogadni, de milyen jó, hogy relatíve szabad országban élünk, szóval a többi könyvemet nem kötelező elolvasnia. Félretéve a kissé keserű tréfát, nem érzem szükségét, hogy válaszoljak a kritikákra: a kritikus egy professzionális olvasó, akiben benyomásokat kelt a könyvem, különféle szempontok alapján megítéli azt, ehhez pedig joga van. Ha a szempontjai nem szakmaiak, azt úgyis gyorsan felmérem – erre szerencsére ritkán volt példa –, ha pedig azok, akkor elgondolkodom rajtuk. Mindegyiken, mert elsősorban magamban keresem a hibát, de persze nem minden negatív észrevétellel értek egyet. Ez viszont az én dolgom, neki már nincs köze hozzá. Ja, és ilyenkor közrejátszik a büszkeségem is: ott „sírok”, ahol senki se lát, legfeljebb a szeretteim.

Mezei Gábor: Nem, kritikára sosem. A könyv, ha már kikerült, élje csak a saját életét. Egyetlen alkalommal volt olyan, hogy úgymond lett volna mit válaszolnom, de tényleg úgy gondolom, hogy ezek a folyamatok már a szerzőn túliak. Így is elég nehéz egy-egy kötetet elengedni, szóval itt már inkább „kívülről” jó részesülni a róla való beszélgetésben.

Kerber Balázs: Előfordult már, hogy privát módon válaszoltam vagy megkérdeztem a kritikust, de nyilvánosan nem reagáltam kritikákra, szerintem nem igazán szerencsés. Úgy gondolom, hogy maga a könyv már nem teljesen tartozik hozzám, ezért furcsa lenne az értelmezéssel vitába szállnom. Inkább az érdekes nekem, hogy utólag már én is gyakran külső elemzőként tekintek egy-egy régebbi versemre, és volt már olyan, hogy talán másfelé indultam volna el az elemzésében, mint a kritikus. A legérdekesebb tapasztalatom az Alszom rendszertelenül című kötetben található A mondat című versemmel volt, melynek írása közben úgy éreztem, hogy a vers egy eléggé „átlátható”, tulajdonképpen egy irányba tartó poétikai „gondolatot” ír le magáról az irodalmi nyelvről, de az értelmezésekben meglepő, poszthumán koncepciók is előkerültek, melyek nem merültek fel bennem írás közben, és tulajdonképpen ez azt mutatja, hogy a vers befejezése után a szöveg nyelvi mozgását már nem irányíthatom. Viszont annak nagyon örülök, amikor kritikusok, költők között egy-egy általuk elemzett kötetről keletkezik vita, illetve ennek kapcsán egyéb költészeti problémák kerülnek szóba. A MűútKritikus tanulságok”-sorozata, amely Mohácsi Balázs Parti Nagy Lajos-kritikájából indult ki, nagyon jó olvasmányélményem volt, és ez a típusú diskurzus nagyon vonzó.

Sztercey Szabolcs: Bár voltak olyan észrevételek, amelyekkel nem teljesen értettem egyet, soha nem éreztem, hogy válaszolnom kellene. Egész egyszerűen azt érzem, nem az én dolgom, hogy beleszóljak a könyv és olvasó viszonyába. A kritikák egy lehetséges olvasatot mutatnak fel, más perspektívából közelítenek a kötethez, mint én íróként – a különböző értelmezési utaknak pedig megvan a maguk legitimitása. Azt hiszem, válaszadásra csak egy szélsőségesen eltérő értelmezés késztetne.

Halász Rita: Nyilvánosan soha nem reagáltam, nem is tervezem. Egyrészt úgy érzem, csak rosszul jöhetek ki belőle. Másrészt ismerve magamat egy ilyen akció minimum egy hónap munkakiesés. Gondolkozni, megírni, szorongani :D. Szakmai kritikára egyszer válaszoltam privátban. Az a szöveg sokat foglalkozott a nyelvi rétegekkel, ami nekem nagyon fontos volt. Hálás voltam, hogy valaki erről is írt. Többször elgondolkodtam, hogy érdemes-e szólni, ha tárgyi tévedés van egy kritikában, de végül az ilyen esetekre sem reagáltam. Kivéve egy olvasói visszajelzést a moly.hu-n, amikor valaki véletlenül Ritaként hivatkozott Verára. Jót nevettem, aztán írtam neki privátban.

Antal Balázs: Nem, ilyesmi soha meg sem fordult a fejemben. Egyetlen egyszer előfordult, hogy valaki elküldte előre, amit a könyvemről írt, mielőtt még a lapnak leadta volna. Akkor válaszolnom kellett, mert ami a legjobban tetszett neki az egész kötetből, az konkrétan egy nagyon kis mértékben átírt intertextus volt. Erre akkor fel kellett hívnom a figyelmét, bár vérzett a szívem, hogy a legnagyobb dicséretet ki kellett húznia a szövegből.

Locker Dávid: Mint említettem, kötet híján még nem igen volt alkalmam „hivatalos” kritikákat kapni. Egy, a nyilvánosság számára is artikulált visszajelzés érkezett eddig felém Melhardt Gergő részéről a Késelés késsel vakreflexiós rovatában. Gergő szövege elég elmarasztalóra sikeredett, anno meg is viselt kicsit. Főleg azért, mert igaztalannak éreztem – persze, mi másnak? Az volt az élményem, hogy megspórolta magának a szövegszerűbb értelmezést, a címben sikeresen detektált (ön)iróniát valamiért már nem volt hajlandó ráolvasni a szövegegészre, és inkább csak lekezelő tónusban elverte a port az egy ideje „gyanússá” vált zseniesztétikán – akkor is, ha az a vers (legalábbis szándéka szerint) épphogy a költői „elhivatás” esendően banális és közhelyes voltát próbálta felvillantani az irónia eszközével. Napokig lamentáltam azon, válaszoljak-e valami ilyesmivel, végül mégsem tettem. Nem azért, mert osztom azt a dogmává merevült elképzelést, miszerint a szerző teljesen leválasztható a szövegről, sőt ő is csak egyértelmezője a saját (!) versének. Az irodalmi szövegek ugyanis minden híresztelés ellenére nem a fán teremnek, hanem egy (akár homályosan, de) kitapogatható szerzői szándék szerint íródnak, amik bizonyos szempontból lehatárolják az adekvát értelmezések számát – ebből következik, hogy igen, lehetséges félreolvasni egy művet. És ezért van igaza Vida Kamillának is abban, hogy azért nem lenne fair, ha a szerző módszeresen kijavítgatná a kritikusokat, mert nyilván ő tudja a legjobban, hogy mi miért van így meg úgy a szövegben. Kategorikusan azonban nem zárnám ki a szerzői megszólalás lehetőségét – ha a kritikus láthatóan olyan állításokra építi fel a lebaszós kritikáját, amelyek szövegszerűen cáfolhatóak, főleg, ha ezt a megértés és az elemi jóindulat nélkül teszi, szerintem igenis reagálhat az így alaptalannak bizonyuló esztétikai kifogásokra a szerző. A személyeskedő hangvétel pedig szerintem érthető módon hívja elő a szerzői reakciót, hisz itt már nem is a kötet mint a szerzőtől eltávolított produktum a megszólalás tárgya, hanem maga a személy. Nem is az úgynevezett „alázat” miatt gondoltam úgy – ami minden szakmai pátosz ellenére általában valamiféle bamba meghunyáskodást jelent –, hogy nem lenne ildomos reagálni Gergő reflexióira, hanem egyszerűen féltem olyat tenni, ami nem általánosan elfogadott az irodalmi közegben. Úgy veszem észre, már közhely, hogy a magyar irodalom alapvetően konzervatív, amiben van igazság, de véleményem szerint nem a dolog esztétikai síkján, hanem inkább az irodalmi élet terén.  Értem ezalatt, hogy a közeg nagyon nehezen tolerálja, a fennen hangoztatott pluralizmus ellenére, ha valaki kibeszél az akolmelegből, vagy felrúgja az addig hallgatólagosan elfogadott szabályokat – mint pl. hogy kritikára magát komolyan vevő író nem reagál.  Valószínűleg ez tartott vissza. Meg hogy úgyis megtették ezt már helyettem mások.

3. Alkotóként ír-e, vagy írt-e már kritikát? Amennyiben igen, hogy látja, van-e szerepe kritikaírói munkásságában annak, hogy szépírói tevékenységet (is) folytat?

Simon Márton: Hát, ez egy elég delikát helyzet. Kevés kínosabb dolog képzelhető el ugyanis, mint amikor a szúrós nyelvű, könyörtelen, ifjú kritikus váratlanul publikál valahol egy csokornyi verset, amik olyan érfalrepesztően, kompromisszummentesen rosszak, hogy leesik tőlük a Tandori-kézirat a falról. És ez fordítva sem kevésbé borzasztó. Az ilyet kerülendőnek vélem, kerülöm is. De hogy válaszoljak a kérdésre: írtam. Nagyon régen, nagyon keveset, inkább recenziókat, és nem voltak jók, sőt rosszak voltak, és elnézést kérek értük mindenkitől.

Kalapos Éva Veronika: Írtam és írok is, nem látok ebben semmi kivetnivalót. Pontosan azért nem, mert bár nem nevezném magam kritikusnak, inkább csak műkedvelőnek, sosem a rossz szándék vezérel. Ahogy, és ezt őszintén hiszem, a kritikusaimat sem. Akárcsak ők, én is segíteni szeretnék az alkotónak azzal, hogy rámutatok a mű általam gyengébbnek vélt részleteire – és, noha ez elég nyakatekerten hangzik, különösen olyan alkotóknál tartom ezt fontosnak, akiktől, elnézést a kifejezésért, „többet várnék”. Amikor például jól ismerem az illető munkásságát, és pontosan látom, hol hátrált meg a szövegben, hol választotta a könnyebb, kockázatmentesebb utat, hol próbál ügyeskedni, arra lecsapok, mert én is szeretem, ha lecsapnak a hibáimra. A legtöbb író előszeretettel blöfföl, akár tudatosan, akár önhibáján kívül, és erre fontos rámutatni, hogy legközelebb már ritkábban folyamodjon ehhez. Az Athenaeum Kiadónál már két könyvemen dolgoztam együtt Bedecs Lászlóval, aki elismert kritikus, és ez tökéletesen meglátszik a szerkesztői munkáján is, hála istennek. Tőle is sokat tanultam, tanulok.

Mezei Gábor (forrás: a szerző Facebook-oldala)

Mezei Gábor: Első verseskötetem megjelenése előtt, több mint tíz éve, úgy döntöttem, hogy nem írok kortárs líráról kritikát. Ezt a fogadalmat egyszer szegtem meg majdnem, vagy talán részben, egy az Élet és Irodalomnak írt Ex librisben, bár ott értelmezésem szerint épp nem a kritikai él van a középpontban, a szóba hozott kötetek pedig kényelmes távolságban voltak saját szépírói tevékenységemtől. Ez az elhatározás egyébként részemről azóta is él, nem érzem, hogy ebbe a kritikai diskurzusba bele tudnék úgy helyezkedni, hogy az én köteteim is ott vannak „a másik oldalon”.

Kerber Balázs: Igen, szívesen írok verseskötetekről kritikát, és bár nyilván itt inkább elemzőként olvasom a verseket, szerintem sokat segít benne a saját költői tevékenységem; elsősorban talán abban, hogy szeretek az adott kötetben egy-egy versre fókuszálni, és annak belső működését részletesebben megnézni. Az írás talán segít, hogy ne egy-egy adott irodalomelméleti-filozófiai koncepció felől nézzem mások szövegeit, hanem a kötetek, melyekről írok, a saját versírói érdeklődésem alapján is kiadjanak számomra útvonalakat. Egy-szóval talán a költői tapasztalat képessé tehet arra, hogy gyorsabban teremtsek kapcsolatot egy másik alkotó különböző versei között, „saját” hálókat hozzak létre, s ezáltal az értelmezés könnyebbé váljon.

Sztercey Szabolcs: Irodalomkritikát nem írtam, és valószínűleg nem is fogok. Nem hinném, hogy egy egyszerű, olvasói reflexiónál alaposabb írásra lennék képes, így pont azt nem tudnám megcsinálni, amit egy pontos és felkészült kritikától elvárok. Filmkritikát viszont írok, valószínűleg abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy átfogóbb filmművészeti ismeretekkel rendelkezem, és felkészültebb vagyok ezen a téren.

Halász Rita: Soha nem írtam, szerintem nem is fogok. Beszélni róla az más, azt szívesen, de írásban szabadságra vágyom, amit csak a prózaírás ad meg. (Az esszé műfaja viszont érdekel, de úgy látom, az is várat még magára.)

Antal Balázs: Írok, sőt, kritikából sokkal többet írtam, mint szépirodalmi szövegből. Van szerepe, persze. Azzal az ordas nagy közhellyel kell kezdenem, mindenféle konkrétum nélkül, hogy minden egyes könyvből, amelyet jó alaposan megrágok a kritika megírása végett, profitálok szépíróként. Segít abban, hogy frissen és nyitottan tartsam az elmémet, folyamatosan beengedve az újat. De persze megfordítottam a kérdést, hogy elpuffogtassam a mondott közhelyeket. Ám a másik oldal már homályosabb terep, mert azt hiszem, hogy egyes alkotói döntéseket és folyamatokat képes vagyok felismerni és belátni egy műben. De közben tudom, hogy ez csak egy nagyon hiú illúzió. Szóval nekem segít a dolog, de az összképen mégiscsak lehet, hogy ront.

Locker Dávid: Nagyon rendszertelenül írok kritikát, de próbálkozom. Ez alapvetően annak köszönhető, hogy nem vagyok „hivatásos” kritikus – csak akkor írok (szívesen) egy könyvről, ha az felforgat, akár pozitív, akár negatív értelemben. A penzumra írt kritikáim általában elég nyögvenyelősek lettek, ami érthető, tekintve, hogy úgy is írtam őket. Alapvetően szétválaszthatatlannak tartom magamban a kritikust, a szépírót és az olvasót – olyan verset írok, amit szívesen olvasnék, és olvasóként formálom kritikává a szövegélményemet. Olyannyira összefolyik ez, hogy a tematizált könyv olvasása vagy épp az arról szóló kritika írása közben fogalmaztam meg magamban sokszor, hogy milyen verset (nem) szeretnék írni. Valószínűleg azért is fogtam vissza egy ideje a kritikaírást, mert éreztem ennek buktatóit – ha ennyire egymásba folynak a szerepek, nehéz a személyes ízléstől eltávolított „objektív” kritikát írni. A kritikától meg általában valami ilyesmit várnak el. Még akkor is, ha ez az „objektivitás” sokszor csak körmönfont retorikát jelent.

Locker Dávid (forrás: Facebook; fotó: Hőgye Renáta)

4. Szerzői szemszögből mi Ön szerint a kritika feladata, milyen szempontok volnának fontosak, miről olvas szívesen – akár saját, akár más írók munkásságával kapcsolatban?

Simon Márton: Nem merném semmire azt mondani, hogy a kritika „feladata”, amúgy sem hiszem, hogy lenne ilyen. Érdekes látni, ahogy újabb és újabb kritikai buzzwordok mentén alakul nálunk (is?) az irodalom, ami egyfelől a nélkülözhetetlen szimbiózis jele, és jó, másfelől tagadhatatlan, hogy olyan benyomást kelt időnként, mintha kizárólag ezek mentén lehetne releváns műveket létrehozni, ezzel pedig ide-oda terelgeti a relevanciára joggal vágyó szerzőket (nem tudom, elég poszthumanista-e így ez a mondat az ökopotéikai olvasathoz), ami viszont hosszútávon se a kritikának, se az irodalomnak nem hiszem, hogy javára válik. Ez persze csak egy kósza benyomás. Általánosságban egyébként nem valamiről szeretek kritikát olvasni, hanem valamilyen kritikát szeretek, ha szabad ilyet mondani egyáltalán: azt, amikor érzem a kritikus befektetett munkáját a szöveghez való összetett viszony kialakításában, amikor nem verdikteket és lózungokat dobál felém valaki a szakmai közeg aktuális babonáira alapozva, hanem kíváncsi, alapos, nyitott(?!), figyelmes, érdeklődő, és még művelt vagy akár alázatos(??) is, mert mintha az ő élete is múlna ezen, nem csak az ún. szerzőé. Az ilyen az szinte csoda. (Esszéket gyakrabban olvasok efféléket, Földényi F. László jut eszembe rögtön, vagy Nádas Péter egy-egy remeklése. De hát nagyon ki vagyok én ahhoz, hogy őket méltassam.)

Kalapos Éva Veronika: Az egyik legfontosabbnak a fent említett „blöffirtást” érzem. Ezt kis túlzással az anyatejjel szívtam magamba, az édesanyám kezdte mindig úgy az értékelését, amikor tizenéves énekespalántaként lejöttem a színpadról, hogy „nagyon jó voltál, de…”. Ez kegyetlennek tűnhet, de jó szolgálatot tett, mert megtanultam, hogy a kritikus figyelme akkor is ajándék, ha történetesen negatív kritikát fogalmaz meg. (Mellékes megjegyzés: a körkérdésre adott korábbi válaszokban gyakran láttam azt a fordulatot, hogy „rossz kritikát ír rólam” – igyekszem tudatosítani magamban azt is, hogy ha elmarasztaló visszajelzést kapok, azt nem én kapom, hanem a szövegem, nem engem tartanak éppen gyengébbnek, hanem azt, amit most letettem az asztalra, és attól én még lehetek tehetséges vagy épp tehetségtelen író.) A jó kritika véleményem szerint jó szándékkal közelít a műhöz, kellő figyelmet fordít rá, nem a saját frappáns, dicsérő vagy lesújtó mondataiban sütkérezik, hanem a szövegre figyel, igyekszik feltárni, mi okozza a lelkesedését vagy a hiányérzetét. Nem lenéz a szerzőre és az olvasóra, hanem melléjük lép, és segíti őket.

Azt hiszem, ehhez a kérdéshez tartozik, hogy a magam részéről szívesen venném, ha a kritikusok – pontosabban a tőlük kritikát fogadó folyóiratok – nyitottabbak lennének. Sajnos gyakran nem látnak túl a három legpatinásabb szépirodalmi kiadó új megjelenésein, és a kánonba már beágyazódott szerzők új művein vagy újrakiadásain – ahogy több kritikus is fogalmaz: „a kötelezőkön”. Miközben a piac tele van izgalmas művekkel és szerzőkkel, akikről szakmai körökben alig hallani. Elsősorban nem magam felé hajlik a kezem, már csak azért sem, mert az F mint című regényemről majdnem az összes nagyobb folyóirat közölt recenziót, hanem a kisebb, esetleg nem kizárólag szépirodalmi profilú kiadók szerzői felé, akik jóval több figyelmet érdemelnének. Tudom, hogy rengeteg az új könyv, a kritikus feje pedig nem káptalan, de olykor talán izgalmasabb volna nem megírni a nyolcadik kritikát ugyanarról a könyvről, hanem egy kevésbé felkapottat választani.

Mezei Gábor: A kritika feladata és legkomolyabb kihívása az, hogy a könyv felől, a könyv játékteréből kiindulva olvasson, a saját játékszabályait kérve rajta számon, ha erre szükség van. Nem egyszerű ez, hiszen először is nagyon közel kell menni hozzá, és aztán ezt a közelséget nem feledve kérdezni, szóval tényleg minden elismerésem azok előtt, akik ezt így művelni tudják. Ha már sikerül legalább részlegesen rámutatni arra, hogyan működik egy szöveg, és hogy esetleg hol lép ki ő maga ebből a működésből, akkor nyert ügye van a szerzőnek is, az olvasónak is.

Kerber Balázs (forrás: Litera.hu; fotó: Félonline)

Kerber Balázs: Szeretem a kreatív, konstruktív értelmezéseket, amelyek nem feltétlenül fogadják el az adott kötetben nyilvánvalónak tűnő koncepciós szándékot, struktúrákat, hanem saját narratívákat építenek. Fontos lehet például észlelni a tudatos költői váltások mögött az állandóságot is, a visszatérő látásmódot; jó az a kritika, amely nemcsak az elemzett könyvre fókuszál, hanem valamiképp egységében kezeli az adott szerző addig létrehozott szövegterét. Jó olyan kritikákat is olvasni, amelyek maguk képesek elméleteket alkotni, egyszerűen az adott autonóm szöveguniverzumból kiindulva, annak fogódzóit használva, megértve a versek mögötti, tágabb értelemben vett magatartást. Szeretem, amikor az olvasás teremti meg a maga koncepcióit, „direktben”.

Sztercey Szabolcs: Elsősorban talán azt mondanám, hogy számomra kevésbé fontos a harsány értékítélet. Sokkal jobban szeretek olyan kritikát olvasni, ami – természetesen pozitívumok és negatívumok említésével – úgy beszél egy könyvről, hogy nagyjából kirajzolja annak világát, hangulatát, kérdésfelvetéseit, ami alapján például el tudom dönteni, hogy érdekelhet-e engem vagy sem. Szerzőként az olyan kritikákat olvasom szívesem, amelyek egy számomra új értelmezési keretet, olvasatot, összefüggést mutatnak fel. Ha az általam írt könyvvel történik meg, az külön öröm, és nagyon izgalmas, amikor azt érzem, hogy közelebb kerülök a saját írásaimhoz. Még az empátia, tisztelet és nyitottság fontosságát emelném ki. Jól esik olyan kritikát olvasni, amelyben érezhető az őszinte törekvés az alkotói szándékok felfejtésére, megértésére, és végső soron tiszteletben tartására, még ha az kevésbé hatásos is. Tágabban meg mindenképp feladata a kritikának, hogy párbeszédet generáljon az irodalomolvasás és -értelmezés lehetőségeiről.

Halász Rita: Szeretem, ha egy kritika valóban kritika, és nem tartalomismertetés. Szeretem, ha érthető. Ha világos, hogy honnan hova tartunk, és jól körvonalazódik, hogy mi a véleménye a kritikusnak a könyvről. Szeretem, ha van humora, karaktere. Szeretem, ha új szempontokat hoz be, ha nemcsak magyar, de nemzetközi példákat is hoz. Szeretem, ha okos, ha meg tud lepni. Nem szeretem, ha személyeskedő, vagy ha egysíkú.

Halász Rita (fotó: Máté Péter / Jelenkor Kiadó)

Antal Balázs: A magam könyvei szempontjából leginkább már a kritikák megjelenését is úgy fogom fel, mint egy jelzést arra, hogy a könyvemmel érdemes foglalkozni – még azelőtt, hogy tudnám, egyáltalán mi áll bennük, éppenséggel talán pont az, hogy nem érdemes. Feladatot, elvárást szerzői szempontból nem is tudok megfogalmazni. Annak a visszajelzését keresem, hogy jó úton haladok-e, de már azt nem tudnám megmondani, hogy ezalatt mit értek, hogy milyen szempontból jó az az út. Ki láthatja egyáltalán ezt be? Külön-külön nyilván senki, ez el se várható – sőt! De öt-tíz írás együtt már valamit mondhat erről. Más írók könyveivel kapcsolatban persze az érdekel, hogy az adott könyv vajon számomra érdekes lehet-e. Egyáltalán, már annyira sok minden történik, és annyi a megjelenés, hogy a kritikarovatokat sokszor alapvető tájékozódásra is „használom”: hogy megtudjam, egyáltalán mi jelent meg. Ha könyvet kritika miatt szereztem be, mert volt ilyen, legtöbbször már maga a híradás elég volt, de azt is tudom, hogy (akármilyen szempontból értve) izgalmas kritikát csakis (akármilyen szempontból értve) izgalmas könyvről lehet írni. Szóval a kritika sok mindent elmondhat már a hangütésével is.

Locker Dávid: Műfaja és médiuma válogatja. A rövidebb, napilap- vagy hetilapkritikáktól alapvetően nem tartom idegennek a „minőségellenőr”-szerepet. Ilyen terjedelemben a kritikus – vagy talán pontosabban: recenzens – feladata az, hogy röviden képet nyújtson az olvasónak a kötet karakteréről, és lehetőleg értékelje is. Ebben nyilván van egy erőteljes piaci vonzat is – a könyv relatíve nem olcsó mulatság, így a kritika rendelkezhet egy olyan funkcióval, ami segít eldönteni az olvasó számára, megéri-e a kritikus szerint az a könyv azt az x ezer forintot. A hazai közegben ezt látom a kevésbé elterjedt modellnek (míg, mondjuk, a filmkritikák esetében ez tűnik a leggyakoribbnak). Nálunk a kritika egy alapvetően belterjes műfaj: a szakma írja a szakmának. Így a kritika feladata elsősorban a minél alaposabb elemzés és értelmezés mellett, a diskurzusgenerálás. A szakmai berkeken belül ennek viszont a primer látszattal ellentétben jelentős szerepe van: a kortárs kanonizáció, tapasztalatom szerint, általában az ilyen diskurzusok során hallgatólagosan leülepedő, részleges konszenzusok eredménye – értem ezen, hogy arról a kötetről, amelyről sokan írnak jót (egyáltalán: sokan írnak!), az későbbi kocsmai beszélgetések alkalmával is – főleg, amennyiben senki nem olvasta a jelenlévők közül a könyvet – „az állítólag jó könyv” kategóriájában könyvelődik el. Plusz a szerzőnek való – jó esetben – konstruktív visszajelzés szerepét sem intézném el egy cinikus legyintéssel. Nehéz ugyanis elképzelnem, hogy lenne olyan, aki egyáltalán nem olvasná a róla megjelenő kritikákat – és hogy, legalább egy picit is, ne gondolkodna el rajtuk.

5. Milyen stratégiát tud ajánlani író kollégáknak a tekintetben, hogy hogyan lehet helyén kezelni a negatív vagy akár szélsőségesen pozitív kritikát? Van személyes tapasztalata a kérdésben?

Simon Márton: 1. Csak a nekrológ a rossz sajtó. 2. „Vigyázz, el ne császárosodjál!”

Kalapos Éva Veronika: A negatív kritikán bőgni kell és kiakadni, ez a természetes reakció. Azután persze az ember racionalizálja a helyzetet, és eldönti, megéri-e elgondolkodni a kritikus észrevételein, vagy nem kell figyelmet fordítania rájuk – ha a kritikus sem fordított kellő figyelmet a műre, vagy, ha egyértelműen nem neki szól, amit alkottunk (ilyen is van, ezzel nem igazán lehet mit kezdeni). A szélsőségesen pozitív kritikát mindig gyanakvással fogadom, egyrészt, mert tudom, hogy amit írok, az sosem tökéletes (nem is lehet az), másrészt, mert ez esetben sokkal gyakoribb, hogy a kritikus tollát a személyes érzelmei vezetik. Ráadásul kevéssé érzem hasznosnak: az alkotás folyamatos fejlődés, az áradozó kritika pedig csak a lelkemet simogatja, fejlődésre nem ösztönöz (ettől függetlenül persze csak tessék nyugodtan áradozni, nagyon jólesik). Azt hiszem, összességében méltósággal és hálával jó fogadni a kritikát, bármilyen is legyen. Lehet róla beszélgetni a kritikussal, ahogy többen is írták, néha kifejezetten jól sülnek el az ilyen helyzetek, és ez egyértelműen szerencsésebb, mint a meglehetősen gyakori „gratulálok, igaz, még nem olvastam a könyved, és nem is tervezem /olvastam, szerintem borzalmas, de ezt persze sose mondanám ki hangosan / nem olvastam, de minden listát vezet, úgyhogy biztos jó” – típusú mosolyok az irodalmi rendezvényeken.

Mezei Gábor: Köteteim eddigi recepciója ügyében, ami a megjelent kritikák minőségét és számosságát illeti, hálás lehetek, és igazából egyetlen olyan eset volt, amikor negatív értékítélet született. Nem mondom, hogy rögtön láttam, mi is történik, vagy hogy ne érintett volna elsőre érzékenyen, de meggondolva a kritikai megjegyzéseket, arra jutottam, olyasmit kér számon a könyvemen – a 2016-os natúr öntvényről van szó – ami a könyv játéktere felől nézve idegen. Ez a belátás tulajdonképpen megnyugtatott, úgy éreztem, nem ezt a könyvet olvassa, és emiatt bármennyire is igyekszem, nem tudok olyan tanulságokra jutni, amelyek bármerre is elmozdíthatnának. A negatív kritika persze, ha alá van támasztva, ha a könyv felől beszél, komoly tanulságokkal szolgálhat.

Kerber Balázs: Szerintem mind a nagyon pozitív, mind a nagyon negatív kritika tud motiváló és demotiváló is lenni. Azt tapasztaltam, hogy nem mindig jó észben tartani írás közben a kritikai észrevételeket (legyenek azok bármilyenek), mert gátolják azt, hogy szabadon mozogjak abban, amit csinálok. Írás közben általában sem jó „méricskélni” a készülő szöveget (mennyire lesz jó, mennyire nem, melyik kapott észrevételt fedezem fel benne), mert attól automatikusan elromlik. Nehéz „önkéntelenül” szöveget írni, de amikor sikerül, talán az a legjobb. A pozitív kritikák, persze, nagyon motiválnak, de nem jó, amikor bármi efféle jelzés közvetlenül szüremlik be az írásba.

Sztercey Szabolcs (forrás: Szifonline, fotó: Barna Miklós)

Sztercey Szabolcs: Nem hiszem, hogy különösebb stratégiákat tudnék ajánlani. Az biztos, hogy számomra a szélsőséges vélemények nehezen tudnak hitelesek és érvényesek lenni, mert az ilyen megnyilvánulások mögött valamiféle személyes elfogultság van, az pedig mindig gátolja a megértést, az értelmezést és az empátiát is. Mindezzel együtt nincs ilyen jellegű tapasztalatom a saját köteteimmel kapcsolatban, és valószínűleg hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esne rosszul egy nagyon lehúzó írás.

Halász Rita: Azt hiszem, erre nem én vagyok a megfelelő ember. Szanaszét izgultam ezt az elmúlt évet, a negatív kritikák hangosan dübörögtek a fejemben, a pozitív kritikák elillantak. Ha olyat olvastam, ami nem tetszett, fel voltam háborodva, ha olyat, ami tetszett, zavarban voltam. Volt, hogy elolvastam, és úgy éreztem, a földbe döngöltek. Mutatom a férjemnek, azt mondja, mit akarsz, ez tök jó! Itt muszáj volt elgondolkoznom, hogy mi az, amit ennyire máshogy élek meg, mi a neuralgikus pont. Ebből a szempontból a kritika nagyon jó módja lehet az önismeretnek. Mi az, ami a legjobban fáj és miért pont az? Nyáron elkezdtem az új könyvet írni, azóta nem olvasok kritikát. Bár nem volt tudatos döntés (most jöttem csak rá, hogy a kettő egybe esik), de lehet, nem véletlen, hogy így alakult.

Antal Balázs (fotó: Kabai Lóránt, forrás: a szerző Facebook-oldala)

Antal Balázs: Nem tudok semmilyen stratégiát sem javasolni, és igazából egyik szélsőségről sincs saját tapasztalatom. Azt gondolom, ha tiszteletet és alázatot várok el attól, aki a szövegemről ír, akkor nekem is azzal kell közelítenem az ő szövege felé. Nem is feltételeztem még egyetlen a könyveimről szóló kritika olvastán sem, hogy nem úgy közelített volna a kritikus. Miközben kritikusként tudom, hogy megesett, én magam nem közelítettem kellő tisztelettel valakinek a könyvéhez. Egy kiváló kolozsvári író, Mózes Attila, aki meghatározó kritikus is volt, mondta egyszer egy a mostanihoz hasonló kerekasztal körkérdésére, hogy az valahogy evidencia, hogy ha ő kritikusként valakinek a könyvéről lehúzó kritikát ír, akkor majd elnézést kell kérnie az illető írótól, amikor találkoznak – miközben szerinte az lenne az evidens, hogy ilyenkor a szerző kérjen elnézést a kritikustól, amiért a szar könyvével kellett töltenie az idejét. Hát, valahogy így. Talán. De ez csak magamra igaz, ha igaz, mondom gyorsan.

Locker Dávid: Kötetnélküliként személyes példával megint csak nemigen tudok szolgálni, általánosságban pedig semmi különösebben eredetit nem tudok elmondani. Nyilván az a jó, ha nem utasítjuk el élből a negatív kritikát, hátha találunk benne megfontolandó észrevételeket; a szélsőségesen pozitív kritikák után pedig jó, ha viszonylag hamar kikeveredünk az akarva-akaratlan ránk törő nárcisztikus bódulatból. Ez nem csak a fent említett „alázat” miatt szükséges, hanem elsősorban az esztétikai önhittség elkerülésének okán (lásd a témában Szálinger Balázs A nagy arc című tárcáját). Hogy folytassam a fent elkezdett gondolatmenetemet, nem tartom ördögtől valónak, ha, akár privát keretek közt, kommunikációba lépünk a bírálónkkal, elmondhatjuk, szerintünk miben nincs igaza – és ki tudja, talán még sikerül is neki minket az ellenkezőjéről meggyőzni.

A körkérdés első része.

A körkérdés második része.

A körkérdés harmadik része.

Hozzászólások