Felkértünk nyolc kritikust, négy nőt és négy férfit, hogy írják meg nekünk, mely magyar, női szerző által írt szépirodalmi könyv volt számukra fontos 2021-ben. Nem toplistát írunk, és nem is rezervátumot kerítünk körbe. Hanem mivel még mindig arányaiban kevesebb (kritikusi) figyelem jut a női szerzők könyveire, így fontosnak tartjuk megmutatni, hogy milyen sokszínű volt a női szerzők alkotói világa 2021-ben is.
Az első részben Balajthy Ágnes és Lapis József mutatja meg, nekik mely három 2021-es könyv volt a leginkább emlékezetes.
A SZÍN (Szépírók Társasága Női Érdekvédelmi Fórum) és az Alföld Online közös összeállítása.
Balajthy Ágnes: A felkérés szerint három olyan női szerző által írt 2021-es könyvet kell most megneveznem, amelyet fontosnak tartok. Mivel nem toplistáról van szó (nem is tartanám egészségesnek egy kizárólag női szerzős sikerlista felállítását), arra gondoltam, hogy néhány olyan író és költő friss kötetét emelem ki, akik az irodalmi pályaív egy-egy jellegzetes állomásánál tartanak; éppen ezért mindegyikük esetében mást jelent a siker, és másként mérettetik meg a műveik sikerültsége. Van köztük olyan, akit a kritika már a kortárs magyar irodalom legjobbjai között tart számon, olyan, aki hosszú és folyamatos publikációs jelenlét után jelentette meg a második kötetét (mondhatni, most érkezett be), és olyan, aki csak tavaly debütált. (Miközben távol áll tőlem az az optimizmus, ami a magyar irodalmi közeg lassú átrendeződését célelvű fejlődésként értelmezi, az mégis örömmel tölt el, hogy kb. hatvanéves kor alatt már nincsenek nagy lyukak, hiátusok; már magától értetődő, hogy minden generációs csoport tagjai között ott vannak a női szerzők, és nem is kevesen.)
Elsőként a pályakezdővel indítanám az áttekintést: Lukács Flóra Egy sanghaji hotel teraszán című kötete a tavalyi év legígéretesebb első könyvei közé tartozott. Lukács verseinek szerveződését elsősorban a vizuális kódok határozzák meg; ezek a szövegek magáról a látásról, a látvány mesterséges alakítottságáról, perspektívafüggő létesüléséről gondolkodnak, és mindezt pimaszul erőszakos, akár a giccs határán táncoló képek révén teszik: „Elektronikus zenére álmodta meséit / bőrkabátjukat széttáró, színes fanszőrű isteneknek” (Fekete-fehér). A rögzíthetetlenség és a virtualitás tapasztalatára irányuló reflexiók izgalmasan szövődnek össze mind a nemváltás tematikájával, mind a távol-keleti nagyvárosok éjszakai világát megidéző, erősen atmoszferikus díszletezéssel. A bizarr látványelemeket halmozó versbeszédbe néhány aforizmaszerű, emlékezetes mondat ékelődik be: „Úgy kapta meg az anyja vonásait, / hogy neki rosszul álltak.” (Hajótemető)
Lukács Flóra kötetéhez hasonlóan Nagy Márta Júlia Elígért lánya is bővelkedik színekben; ha lehet, még irizálóbb, izzóbb és vadabb (ugyanakkor naturálisabb) árnyalatokkal dolgozik. Nyilván nincs arra kielégítő definícióink, hogy milyen is a jó költészet, de az biztosan a kritériumai közé tartozik, hogy egyéni, sajátszerű, összetéveszthetetlen legyen: Nagy Márta Júliának az Elígért lányban ezt a szintet pedig sikerült elérnie. A kötet versei a bennük megjelenő női szerepminták és -konfliktusok felől értelmezik újra a zsidó-keresztyén kultúra mítoszait és tündérmeséit, és folytonosan botanikai trópusok révén jelenítik meg a lírai ént: a két törekvés gyakran egybe is fonódik („ennyi vagyok csak, flóra meg fauna / ő meg csak felméri a terepet, mit lehet itt építeni”, olvashatjuk A kékharisnyaság természetében, melynek már a címe is kettős jelentésű). A szövegek tematikusan tehát érintkeznek a kortárs irodalom több fontos irányzatával, de nem előre adott válaszokkal szembesítenek; kiszámíthatatlanságuk annak is köszönhető, hogy a szerző mer túlozni, szélsőséges poétikai megoldásokkal élni. Kiemelném ugyanakkor az ehhez hasonló, Nemes Nagy- és József Attila-áthallásokkal telített strófák csiszoltságát, szerkezeti tökélyét és zeneiségét: „Anyánk hó és szél aszalta, hártyavékony búra / Határ menti mezsgyén zörgő papírharang. / Ráncos emlőit a súly kiszakítja, / Szabadon gurulunk, fényes, barna golyók.” (Csörgőfaének)
A harmadik könyv, amit ki szeretnék emelni, a Mondatok a csodálkozásról. Bevallom őszintén, hogy mikor kézbe vettem, nem számítottam arra, hogy csodálkozni fogok – arra sem persze, hogy majd csalódok („A csodálkozást néha alig valami választja el a felháborodástól, máskor meg úgy tűnik, hogy a csalódással határos”; 6.). Szvoren Edina új novelláskötetétől egyszerűen a tőle megszokott magas színvonalat vártam, ennél aztán viszont jóval többet kaptam; a szövegek (főként az Ohrwurm jegyzetek ciklus) a szerző írásművészetének újraértékelésére késztettek. Több helyen esett már szó arról, hogy ma a kortárs prózában és az azt övező kritikai diskurzusban mintha a tematikus szempontok kerültek volna előtérbe: a megjelenített problémák, kérdések, élethelyzetek mellett viszont elsikkad az őket felmutató elbeszélő nyelv jelentősége. Nos, a Szvoren-kötet nem illeszkedik ebbe a tendenciába. Leginkább az Esterházy-szövegek érzéki gyönyöréhez tudnám hasonlítani azt, ahogy a „beregi barokk olajfinomító emlékeink e különleges darabjáról” (71.) szóló szöveg a lehető legplasztikusabb módon, pontosságra és szabatosságra törekedve ír le egy nem létező, imaginárius tárgyat; az egyik megmunkáltsága ott tükröződik a másikban. Szvoren írásainak nyelvi ereje hol letaglózó, hol magával ragadó – és ennek a hatásnak a kiváltásához már nincs szükségük látványosan groteszk vagy hátborzongató díszletekre. Annyi is elég, hogy két vak felüljön a libegőre.
Lapis József: Számos magyar női szerző által írt könyvet olvastam tavaly, köztük kiválóakat is. Rendkívül erős volt a versfelhozatal: a FISZ-könyvek közül Lukács Flóra (Egy sanghaji hotel taraszán), Katona Ágota (Kezdetben mégis vihar) és Ferentz Anna-Kata (Nyúlcipő) kötetei komoly debütálások, Nagy Márta Júliától az Elígért lány (Jelenkor), Láng Orsolyától a Személyes okok (Prae Kiadó) és Ferencz Mónikától a Búvárkodás haladóknak (Scolar) pedig egy-egy szépen induló alkotói pálya újabb érett gyümölcsei. Mindegyik kötet olyan ráadásul, hogy nehezen tudnám őket egyszerűen trendekbe sorolni, mindnek önálló karakterisztikuma, egyedisége van. Bővebben azonban mégis Nagy Zsuka les című könyvéről szólok, amely a Mersz Könyvek sorozatban jelent meg a Bada Dada Alapítvány kiadásában. Érdemes fölhívni a figyelmet a sorozatra, annál is inkább, mert könyveik száz számozott példányban jelennek meg, kereskedelmi forgalomba nem kerülve – izgalmas, kísérleti anyagokról van szó. Nagy Zsuka könyvének alcíme Judit könyve, s egy szerelem – egy nőiként azonosítható versbeszélő és egy hozzá képest idősebb másik nő zaklatott, erőteljes kapcsolatának – lírai történetét olvashatjuk benne. S talán ez a legerősebb ebben a versnyelvben, a zaklatottság, a keresetlenség, a privát és politikai kockázatok közvetlen fölvállalása – mert a könyv politikus is, amennyiben a társadalmi feszültségek (nem csak a nemekkel kapcsolatban) föl-föltárulkoznak én és másik viszonyában, vagy akár a nőség megélésnek viszonyában. A kötet anyaga ugyan nem egyenletes színvonalában, de egy bátor és párbeszédképes odafordulásról van szó a szerelmi költészet (férfi) hagyományához.
Két kockázatvállaló könyvet emelnék még ki. Mészöly Ágnes Márta evangéliuma című regénye, mint vállalkozás, kétségkívül merész: az egyik szálon a bibliai Márta szemszögéből mondja újra az evangélium történetét (Krisztus keresztségétől indulva tulajdonképpen végig), a másik szálon pedig korunk egy Mártájának történetét követjük nyomon. Hogy ez is evangélium-újraírás-e, s ha igen, miként s miért az, arra a kérdésre az olvasóban kétségkívül többféle válasz is kialakul majd. A két szál között tematikus, motivikus párhuzamok akadnak, s a szerkezet így ad egy összetett képet (hogy a két történet közé beiktatott dőlt betűs webes bejegyzésekre, „találttárgy”-szövegekre mennyire van szükség még, azon egy kritika keretei között el lehetne gondolkodni). A Jézus-narratíva sokkal kevésbé felforgató, mint azt esetleg várnánk, néhány apró elmozdulás ellenére inkább jól stilizált, megnyugtató újrameséléséről beszélhetünk. Felmerülhet a kérdés, hogy a könyv összességében többet vállal, mint amit teljesíteni tud, de azt gondolom, hogy emiatt nem érdemes kevesebbet vállalni, és amit teljesít, az máris izgalmas. Olyan kérdésekhez tudunk kapcsolódni általa, mint hogy van-e helyünk a Nagy Történetben (a világ megváltásának történetében), és ha igen, hol van, hol lehet egyáltalán a helyünk? Milyen szereplői vagyunk saját történeteinknek, van-e beleszólásunk narratívánk alakulásába? Milyen (női) társadalmi szerepek között evickélünk (vagy lubickolunk?) végig életünk folyamán? Vannak-e életünkben Mester-figurák, és milyen hatáskapcsolatba kerülhetünk velük? És így tovább. Mindez a Mészöly Ágnesre jellemző sodró lendületű, inkább könnyed prózanyelven, amely ugyanakkor most a szerző legjobb pillanatait idézi.
Kalapos Éva Veronika nagyon jól ír – nem a prózanyelv sűrűségére gondolok, hanem arra, hogy valami erős, hiteles természetesség sugárzik a soraiból –, és azon kevesek közé tartozik, akik érzik a párbeszédeket is. Az előző, F mint című regényének bolti eladónő alakja köré szőtt jelenetekben mutatkozott ez meg nagyszerűen (lehetséges forgatókönyvírói erényeket is fölfedezni vélek ebben), de tavalyi munkája is csillogtat ezekből a képességekből, igaz, itt nem a mikrojeleneteken van a hangsúly, hanem a nagyobb történetíven: az Ezek voltak az apák című könyvben egy válás történetét olvashatjuk, mégpedig két eseményszálon, két alapperspektívát követve. Azért beszélek „alap”-nézőpontról, mert bár a férj/apa (Bálint) és a közös gyermek, egy kislány (Alexa) szemszögéhez kapcsolódunk elsősorban, ez nem azt jelenti, hogy például a feleség/anya karaktere láthatatlan vagy érdektelen maradna: azáltal, hogy mind az apa hangja által dominált egykori (a válás idejében játszódó), és mind a lány helyzete felől meghatározott, több évvel későbbi szálban is helyet kap, árnyalt mellékszereplővé lép elő (s nem annyira egyszerű ellenségképpé formálni sem). Megjelenik továbbá a lánnyal folytatott dialógusokon keresztül például a balettmesternő látásmódja és értelmezése, de a nagymama, illetve Alexa fekete barátnőjének nézőpontja is. Összességében az apa szenvedéstörténete és a kislány felnövéstörténete újszerű és hatásos módon válik szét és kapcsolódik össze ebben az okos empátiával megírt könyvben – a szorongásos depresszió érzékeny, és tapasztalataim szerint kifejezetten hiteles ábrázolásával.
Fotó: Bán Attila
Hozzászólások