Simon Márton versei

Citromelégia

A bezártságot ünneplendő későn kelsz,
ennyivel kevesebb a tehetetlenség.
Megeteted az arcot, ami a fuldoklás
akváriumában lakik. Adsz neki kávét.
Alufólia gyűrődései csillámlanak.
Minden kezdet.

Az átváltozás valódi fájdalma,
hogy ugyanaz maradsz.
A szégyen kategóriái, katedrái, katedrálisai.
Az utcára kilépni: ahogyan az iszonyú.
Aztán ahogy az iszonyú is érdektelen lesz,
a változás, ahogyan változik.

Egy zsánerjelenet hátterében
valaki a magasba emelve tart egy követ.
Te mélyen együttérzel vele.
Mármint a kővel. Mert szédülsz.
Nagyon nehéz lenne megmondani,
mit vesznek el tőled éppen,
csak ez a biztos.

Abból a generációból vagy, akiket még
viszontszeretett a beton.
Volt szépsége legalul lenni.
Letört metszőfoggal állni egy háló
nélküli kézikapu rozsdájába kapaszkodva,
és a vért törölgetve kiabálni,
hogy igenis bent volt a gól.
Nagy idők, nagy semmik.

Mert befelé mindig ment, kifelé soha.
Javadra legyen mondva,
amikor az eső mindenkit hazaküldött,
te akkor is kint maradtál a buszmegállóban.
Mekkora játék olyat várni,
aki nem jön. Remélni szabálytalanság.
A világ az, ami csöndben ott marad,
és te a világ akartál lenni,
ha már itt maradtál. Ha már egyre több napra
daraboltak. Ennyi egy rossz bűvésztrükk:
üres nézőtér előtt fekszel,
kettéfűrészelnek, de ehhez már
végképp nem tudsz mit szólni, a csillagászatra
gondolsz sóhajtva, és az ablakpárkányon hagyott
citrom sehová nem gurul.

Digitális tropikárium

A megszégyenítő késztetést,
hogy beszéljek, föloldottam
abban, hogy minden szavam
lecseréltem egy ugyanolyanra.
Föloldottam, pezsgőtablettát:
szerelmes versnek megírtam,
mennyire utálok mindenki mást.
Én nem ígértem semmit.

Fellökött márványszobor voltam,
a földet érés előtti pillanatban.
Az eleje óta ennyi. A lehetőségek
értelmetlenségétől könnyű.
Mint egy séta kettesben a mélyben.
Semmire, ami fönt szálldos,
nem mondhatjuk, hogy nem sirály.
Agyforma felhők.

Azt hiszik, mindent én mondtam,
holott csak leírtam, mert
eszembe jutott idefelé jövet
az ostrom alatt kievett állatkerten át,
vagy a mind egyértelműbben
lebetonozott öböl zúgása diktálja.

Most a fejemre húzok egy reklámszatyrot,
és a medúzákat hívom –
ha így fordítom, pirosan kitakarja
a számat a szlogen. Minden csörög,
vagy úgy hallgat, mint a madárfészekbe
beépített fogszabályzó,
a fölemelt szép harapás. Jobb is így,
aki túl sokat beszél a hóról, elolvad.
A látótéren kívüli rész megszűnik,
így spórolnak a memóriával. Mind így.
Azt is halogatjuk, ami rég megtörtént.
Történetünk, akár egy izzadtságfolt,
hosszú, bizonytalan, valamivel sötétebb.
Elmondanám, persze, de sajnos ebben
a mondatban nincs hozzá elég tárhely.

Vers

az alkony rózsaszínjébe húzva
chemtrail csíkjai látod
megállok az erkélyen
csupa olyasmit
csinálok amiket te szoktál máskor
reflexből hiányzol

ígértem addig
viszlek míg ki nem tudlak
ásni magamból tévedés volt
minden mondatom
kihalt lakópark
élni karambol

vagy nem nem
ezt ígértem ezt tudom jégkrém
papírja szállna
valamelyikünk tenyerén vaktérkép
volt fáztál
fázik az egyetlen
lehetőség remeg a szája

olyan egykedvűen érnék
most hozzád mint a villanykapcsolóhoz
de ez csak egy emlék
szorongva nézegetem
kijutok-e belőle valaha nem még
műholdak rögzítik
hogy nincs mit mondani
halványulsz bennem
mint a chemtrail csíkjai fönt

összevérezi velünk magát
a szilva virága is
néha igen
heverek használt plasztik
a fogva tartott éjszaka
néz kifelé a sebeimen
a szomszéd a tavalyi horoszkópját
olvassa fel a konyhában sírva
áthallatszik

(Megjelent az Alföld 2021/7-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Roskó Gábor munkája.)

Hozzászólások