Pilinszky elköszön
Megszokni helyek rezdüléseit,
saroktól sarokig az évszakok
szándékát kiismerni, figyelem
nélkül érteni bennszülöttek nyelvét,
mint széljárást a fa: e tudomány
csillapítja otthonná a helyet
s életté a halál enteriőrjét.
Megkésve venni észre: a tükör
falra nem simul, oly sanda a sík.
Magunk helyén a senkit látni benne;
szánk helyett hátországunk mosolyog,
bútorozott üresség. Amikor
a foncsort visszabillentjük magába,
végre szemünkbe néz az idegen szem.
Tudástól tudatosság menekít meg,
s hold gyógyfüvei. Igék, igenek.
A föld végül beissza életünket.
Nincs gyarló gyümölcs: ezt majd gyökerek
adják tudtul. Kertben a kő is kertész.
Mert emberszem utolsó olvasmánya
mindig a fény, a fedő fény mögötti.
„Noli me tangere”
Aki feltámad, először kertész lesz,
csak azután megváltó. Sírokat gondoz,
kövekkel elegyedik beszélgetésbe,
füvek lelki üdvösségét szolgálja.
Mária Magdolnának azért mondja:
„Ne illess engem”, mert az érintés
bizalmatlanok vigasza, gondolja valaki
kétezer év múltán. A kertész azóta
megtérített sziklát és ökörszemet,
de az ember makacs: saját száját
bántalmazza a szóval, ami nem imádság.
Holott aki feltámad, utolsó erejét
utolsó utánival feszíti meg. A világ
pedig békén a sírba visszafekszik.
Elmulasztott lehetőségek övezete
Hány olyan gyümölcs van, amit
soha meg nem kóstolok (nem is
tudok létezésükről); hány öböl,
hová nem siklik be kecsesen hajóm
(a nem létező); hány elmulasztott
lehetőség övezi azt a mindig egyet,
mely életté, sorssá, személyiséggé
szerveződik? De a kihagyott és
föl sem érzett esélyek vajon nem
védelmi zónaként sűrűsödnek-e
köröttünk? Közrefognak, ölelnek
észrevétlen, hogy szét ne essék
teljességekre az az egy, a végső
töredék, átmenetek törékeny záloga.
Hogy megmaradjon, ami múlni tud.
(Megjelent az Alföld 2021/10-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Gál Boglárka munkája.)
Hozzászólások