Tankönyv az üres világ

Prae 2021/3. – Disztópia

A Prae folyóirat 2014 utáni látványos vizuális arculatváltása (a valószínűleg financiális okokra visszavezethető képes tartalom kivonása) után talán még aktuálisabban köthető az 1968-ban Ray Browne által alapított The Journal of Popular Culture negyedéves periodikához. Az erőteljes tipológiai és tartalmi rokonság nemcsak azért fontos, mert a magyar folyóirat-kultúrában még mindig inkább csak lekövetjük a világirodalmi törekvéseket, mint bekapcsolódunk azokba, hanem azért is, mert a maga evidens módján kezdi el felszámolni azt a hamis – vagy legalábbis sok esetben működésképtelen – határkoncepciót, amelyre hivatkozva a (magyar) irodalmi kánon kitartóan külön választja a magas- és popkultúrát.

(karmazsin palást) A folyóirat legújabb száma a DISZTÓPIA címszó alatt fut. És nemcsak, hogy kitölti a tematikus kereteit, de a szám szövegapparátusa annyira jól szelektált, helyenként annyira friss, hogy a disztópia zsánerfogalmát is újragondoltatja. Mielőtt azonban a szövegekre terelődne a figyelem, érdemes már a borítónál megállni. Szabó Imola Julianna munkája telitalálat, ami indirekt módon a folyóiratban publikált szövegek heterotópiájává is válik. A szmogos karmazsin fedlap, valamint a kollázsolt humántorzót borító posztó a Jelenések Könyvében felbukkanó, tehát a végítélet idejéből kibontakozó vörösbe öltözött asszony alakjára emlékeztetnek. „…az asszony pedig bíborba és skarlátba volt öltözve, arannyal, drágakővel és gyöngyökkel ékesítve, kezében aranypohár, tele utálatossággal és paráznaságának tisztátalanságaival…” (Jel 17:4) Olvashatatlan grafitnyomok szerteszét, az otthagyott mozdulat indexei, egy letűnt kultúra mementójaként a nyelvtelenség szorongató üzenetét közvetítik. A háttérbe mosódó alázatos ornamentika a növényi lét emberen túli, cezúra nélküli jelenlevőségével az idő strukturálatlanságát hirdeti. Szekvencialitásával ezt az evidens folytonosságot töri meg a borítón megjelenő, majd a hátoldalon megismételt páva motívum, amely a megújulás képi és ritmikai szimbólumaként egy új kezdet ígéretével helyezi ismét kontextusba a „mérhető” időt.

(nyelvteremtés) Kemény István verse olyan szereplőnek ad hangot (Lovag Dulcinea), aki primer szövegterében (Don Quijote) egyszer sem lép színre. Passzív alakítója a történetnek. Külön-utas. Lovon jár, de nem anakronisztikus. Inkább előre tör. Felforgat, utasít: „dolgozz”, „izzadjatok”, „ne öregedj”! Az európai „közös nevezőként” is jegyzett cervantesi történet váratlan oldalon nyílik meg. Politikai- és kultúreszmék skandálásában egy aktivista hang formálódik. Dulcinea nézőpontja eleve utópisztikus, elképzelt jövő alakítja ki az aposztrofikus helyzetet. A vers utolsó előtti sora, „műveljétek kertjeiteket”, a Candide (Voltaire) befejezésére néz vissza: „műveljük kertünket.” Az allúzió egyben túl-lépés is, hiszen Kemény lírai perszónája nem a kontemplatív lecsengést, az önmagába fordulást választja, hanem a felszólításban csírázó cselekvő potenciált nyitja tovább, vagyis az adott szövegtéren túl. A kérdés azonban ezzel együtt is kínálja magát: vajon Dulcinea is azért lovagol bele a huszonegyedik századi verejtékes naplementébe, mert keresi a „lehetséges világok legjobbikát”?

(a kispróza dilemmái) Izgalmas megfigyelések tehetők a műfaj és a forma dinamikáját tekintve is. Míg a líra sűrített tere, illetve a regény távlatai szolgálják a disztópia nyelvi és tematikus újdonságait, addig mintha a kispróza nehezebben tudná a saját terében elevenen adaptálni a zsánert. Különösen jó kísérletként olvasható a számban Kemény Zsófi elbeszélése, A Nagy Meccs. Az elbeszélő levegőjét elhasználó, sűrű, klausztrofóbikus nyelvi közeg szorongatón korlátozza az alany mozgásterét. A világ nyelvi letapogathatatlansága a személyiség kelepcéjévé válik. „És egyre szűkebb lesz, ahogy beszélek, azzal is egy kicsikét szűkebb lesz, és ha már nem tud többet szűkülni, akkor sűrűsödik…” (086. o.) Olvasmányos és jó szövegnek tartom a Mnémoszüné gyermekeit (Evellei Kata). Itt azonban úgy érzem, hogy a történetmag nyelvi lekövetése még hagy lehetőségeket az elbeszélő számára. Alakjai inkább figurákként felismerhetők, mintsem jellemmé mélyülnének, illetve az is inkább csak elmesélt, mint nyelvileg reprezentált, hogy a gépiesülés miképp szereli szét, hogyan bontja le és rakja újra az egyéniséget s annak kapcsolatait.

Sok esetben próbálkoztak az alkotók a filmes technikák szövegbe írásával. Az intermediális vonal valóban termékeny lehetett volna például Makai Máté prózájában, a szöveg mégis inkább illusztrációja maradt saját célkitűzéseinek. Az „élő art trash” előállítása, a rövid időn belül történő, de a novella abszolút csúcspontjának szánt második dízeles öngyilkossági kísérlet teátrális felvezetése és narrálása már nem tartogat az olvasó számára semmi meglepetést. Makai azonban fontos helyen kutakodik, a trash a modern termelés kikerülhetetlen hozadéka, amely már jó ideje nemcsak mint „melléktermék” van jelen a kultúrában.

(a jövő közbeszól) Ahhoz képest, hogy a disztópia zsánerének eseménytere mennyire technicizált, viszonylag kevés alkotó „merte” hibridizálni a szövegét a létesülés pillanatában. Nada Gordon a neokonstruktivizmus jegyében az internetes keresőmotorok találataiból építkezik és teremt nyelvet, míg Fehér Renátó öt virtuális asszisztens „félrefordításai” alapján jelent be egy nagyon izgalmas, s valahol félelmetes kulturális eltolódást. A vers beszorulásának performansza (Kis Présház lapbemutató: Google Translate szólaltatja meg SIRI, ALEXA, CORTANA, DUPLEX és PHILTRUM szólamát, tehát rögtön a helyettesíthetőség versben metaszinten megjelenő problémáját játssza elő), a hangzósság, vagyis a szupraszegmentális tényezők felfüggesztése, a metrika torzulása, az algoritmikus fordítás tévútjai egészen elképesztő dimenziókat öltenek, vagy épp takarnak ki az eCloga Philtrumban.

(a felejtés emlékezete) Lanczkor Gábor verse helyzetbe hozza Donna Haraway kiborg kiáltványának azon tételét, amely szerint „történelmileg megalkotott testünk van”. De ebben az esetben az ember nemcsak hordozója a történelemnek, hanem prédája is. A vers összepréselt emléknyomok halma, az egyed és a faj közös kudarcának egymásra satírozása. Balassi roncsolódott combszövete, a szétcsúszó strófák, a vers soronkénti dimenzióváltásai a visszaolvashatatlan történelem allegóriájaként jelennek meg a szövegben. „A földön fekszem, / vers száll Nürnberg / közös égboltján / akár egy lakatlan fekete szoba. / Tanulni érkeztem akkor (1934) / abba a sprőd városba (1568)” (03. o.) A lenyilazott vad, a meglőtt ember, a nürnbergi törvények nyomán intézményesült antiszemitizmus a humanista eszmények utópiájáról vallanak.

A legtöbb szöveg vizsgálja valamilyen formában a disztópikus tér emlékezetszerkezetének archeológiáját, amely olvasható a ma emlékezetpolitikájának kritikájaként is. „Mi van, ha az emlékezetet nem lehet megőrizni” (Michael Houellebecq: Egy sziget lehetősége); „Igen, régi állatneveken hívjuk egymást, hogy a szavakat ne felejtsük el.” (Kemény Zsófi: A Nagy Meccs) „Legyen ez az üres világ a tankönyvetek.” (Stephen King: The Stand) A más-világ, a nem-hely, a tranzitzóna közegében nemcsak az aktualitás kulisszái termelődnek újra, hanem az ember önnön világvonatkozásait is újra kell huzalozni. Talán az sem véletlen, hogy a szövegek nagyrésze reflektál az emberi érzékek ideiglenes (?) defektjére. A humán pozíció újrafogalmazhatósága, a kapcsolódási pontok létrehozása a disztópikus világrend közegén belül mennyiben alakulhatnak egy hiteles és fenntartható identifikációs aktus összeolvasható elemeivé. L. Varga Péter tanulmánya többek között ezt a kérdést is boncolgatja, amikor a zsáner szerkezeti sajátosságaiból vezeti le a megvalósulás lehetőségeit: „A társadalmi összeomlást általában a szétszóródás, majd a sporadikus csoportosulás, végül a rend helyreállítása követi, utóbbi legtöbbször magával vonja a korábbi emberi, társadalmi és politikai feszültségek újratermelődését és elmélyülését. Éppen ezért az erkölcsi és etikai dilemmák játékba hozása azzal a szintén jól ismert, gyakorta hangoztatott kérdéssel szembesít, hogy vajon az apokatasztázis – a helyreállítás, a visszabillentés, a rekreáció – folyamata identikus visszatérést kell-e hogy jelentsen a korábbi állapotokhoz, vagy a járvány okozta katasztrófa épp arra figyelmeztet, hogy a rendszert frissíteni kell […].” (036. o.) A kollapszust követő tapogatódzás, képlékenység, hibriditás a legdinamikusabb része egy magát disztópiaként aposztrofáló szövegnek. Az eldöntetlenség szorongató közege egy ideig nem engedi kicsontosodni a zsánert. Ezt a köztes időt nevezi L. Varga „antropause”-nak. Ennek a fermentált időnek lesz egy egészen sokkoló, bravúros líranyelvi variánsa Ayan Gökhan ciklusa. Az ember totális kivonása a képletből, az automatizálódott kegyetlen, a líranyelv empátiahiánya egy olyan poszthumán környezetet teremt, ahol az organikus intenzitás és az animalitás erőteljes jelenléte a világ újradefiniálását sürgeti. „növényekkel benőtt kórházépület, / mint ütések borította csecsemő, / az ablak körül fiatal véraláfutást / takar el a szájkörül fejlődött borostyán, lián, / köldökzsinórt teker magára az egészség, felsír / hajnal után, skarlátszínű sál, csecsemőhalál.” (124. o.)

És ha már volt forward (Lovag Dulcinea – Kemény István), pause (Járkáló Cimbora – Stephen King), akkor a folyóirat nagy rewind versét is ideje szóbahozni. Makáry Sebestyén Krisztusa, akár egy megfolyó festmény, lecsúszik a keresztről. Ember és Isten elmulasztott szövetségének pillanatából dekreálja az egész Via dolorosát. „Mire betegségeinket és fájdalmainkat / a körülötte állók vállára teszi, / már alig érzi a kereszt súlyát, / ahogy felkel vele. / Pilátus előtt áll. Leemelik / fejéről a töviskoszorút, míg a helytartó / a kezeit mossa, melyek / koszosak lesznek” (016. o.) A slow motion-ként önmagát s az európai kultúrtörténet egyik legmeghatározóbb narratíváját felszámoló szöveg csendjében szorongatón hagyományozódik tovább az olvasóra a keresztfa helyén hagyott mondat: „Éli, éli, lamá szabaktáni!”

(a jelölők bolyongása) Az emlékezet diszfunkciójának tudatosításával pedig már az eredet, az eredetiség kérdésénél toporgunk. A világ nagy genezistörténeteinek annulálásával a kollektív identitás, valamint a lineáris származtathatóság illúziójával nézünk szembe. A jelölők elveszítik jelöltjüket. A disztópiák kedvelt eljárásaként figyelhetjük meg a jelölő és a jelölt közti kapcsolat konszenzusának megszüntetését, felfüggesztését, politikai újrakódolását. Erre hoz példát Mucha Dorka tanulmánya, amikor Óceánia és Gileád Köztársaság (Orwell: 1984, Atwood: A szolgálólány meséje) nyelvpolitikáját elemzi. „Az önkifejezés és a hatékony kommunikáció megakadályozása nem a hordozók és kommunikációs eszközök kontrollján alapszik, hanem a nyelvi készség kontrollján, elpusztításán. A nyelv ellehetetlenítésével nemcsak a kultúrát zúzzák szét, nemcsak az önkifejezésre való képességet pusztítják el, hanem totális kontroll alatt tudják tartani az egyént, megfosztva őket személyiségüktől, megvalósítva ezzel a teljes uniformizálást” (153–154. o.)

(a jelen: disztópia) Bódi Katalin remek tanulmányának fősodra Michel Houellebecq Egy sziget lehetősége című regényével foglalkozik, azon belül is a klónozott egók disztópiáját rendeli hozzá az identifikációs kísérletként kialakított vallomás, illetőleg kommentár hermeneutikai csapdahelyzetéhez. „a vonal végén van valaki, és hallgatja az írót, de megszólalni nem tud úgy, hogy a vonal másik végén hallható legyen, az íróból pedig csak a szövege marad (illuzórikusan) örökre hozzáférhető és (félre)értelmezhető.” (033. o.) A folyóirat egészét tekintve azonban, a tanulmány bevezetőjében leírt alábbi gondolat talán még izgalmasabb vizekre visz: „Olyan jellegzetes motívumok kapcsolják össze a regényeket, mint például a nagyvárosi tér magányos és zárt helyszínei, vagy az egzotikus tájak (elsősorban szigetek) mesterséges paradicsomai. Az ezekbe a terekbe szorított hősök kritikus távolságtartással szemlélik a világu(n)kat, amelyben kellemetlenül tárul fel újra és újra annak velünk élő disztópiája a humanista értékrend lebomlásával.” (024. o.) A velünk élő disztópia kifejezés a műfaj elevenjére tapint. Politika és technológia modernkori összefonódása felől szemlélve, egyre nehezebben tolható ki a disztópikus megvalósulás egy fiktív térbe. A futurista-technokrata kulisszák elkülönítése az aktualitás közegétől egyre illuzórikusabb próbálkozásnak tűnik. Mintha a disztópia poszt-territóriuma feloldódna a modern időszemlélet expanzív közegében. Nemes Z. Márió manifesztuma nem véletlenül beszél „temporális patológiáról”, és ehhez kapcsolódóan utal is Aleida Assmann temporális paradigmaváltásról szóló értekezésére: „az 1980-as években nem csupán a huszadik század ért véget, hanem a modernizációs paradigma temporális struktúrájának evidenciája. Ez azt jelenti, hogy az eljövendőre irányuló euforikus várakozás, amely a történelem lineáris narratívaként való racionalitását lehetővé tette, immár elvesztette ideológiai vonzerejét. Ez az utópikus jövőstruktúra immár múlttá – egy elveszett jövővé vált, és betagozódott a jelent elárasztó múltkínálat totalitásába.” (099. o.) A jövő ebben az értelmezésben, nem előre ugrás, hanem ismétlődés, ami a jelen dimenzióját tágítja. A Nemes Z. által itt játékba hívott fogalmak, mint az „utópikus mozdulat”, „sokszorosítás”, „eltérés és ismétlés”, „termelés”, „jövőbe gyorsulás lendülete” nemcsak Nietzschével és rajta keresztül Deleuzezel alakítanak ki párbeszédet, hanem Seregi Tamással is, aki legújabb kötetében (Jövőbe szédülő lendülettel, Prae, 2021.) valami nagyon hasonlót próbál fejtegetni az avantgárd és a konstruktivitás eseményképző energiái felől. Lapis József értekezése is a jelen disztópikus/utópisztikus szerkezeteit kutatja, többek között Kosztolányi Dezső írásaiban. A szöveg lesz az a képlékeny tér, amelyben az életidegenség reflexiókényszere által teremtődő túlvilági konstrukció távlata bejárhatóvá, majd újra otthonossá teszi a jelent. „Az Ének a semmiről azáltal képes revelatív perspektívából láttatni az evilági létezést, a helyünket, a saját megszűnésünktől való félelmet, hogy ezzel összefüggésben megteremti a semmit, a par excellence nem-helyet…” (090. o.) A fenti tanulmányt azért is tartom különösen fontosnak, mert egy popkulturális zsánert tud összeolvasni az irodalmi kánon szerves részét alkotó szövegekkel (Babits, Kosztolányi, Madách), ezáltal pedig hitelesen rekontextualizálja mindkét oldalt.

A szemle nem terjed ki a Disztópia szám összes publikált írására, noha mindegyik figyelmet érdemelne, a szelekciónak egy idő után kialakultak a maga irányai. A Prae folyóiratnak sikerült egy nagyon aktuális, friss, izgalmas számot összerakni, amely után garantáltan más szemüveggel olvassuk a szövegeket: teszem azt, Dániel András kufliajinak Elhagyatott Rétjét is képesek leszünk disztópikus térként újrafelfedezni.

Prae irodalmi és kultúratudományos folyóirat, 2021/3., Disztópia

Hozzászólások