Vonatos dal
Rokonok üzentek,
vendégül látnának,
pakoltam plüssöt és
a kedvenc párnámat.
Mondták, hogy egyedül
kellene utazzak,
egyike volnék a
sok bátor utasnak.
Látjátok, én most indulok
el az úton,
nem tudom, hogy merre visz, de
túl a múlton,
belenézek a jövő nagy
távcsövébe,
az a jó, hogy semmi nincs ott
kőbe vésve!
Látjátok, én most indulok
el az úton,
nem tudom, hogy merre visz, de
túl a múlton,
van, akinek száz évig tart,
mégsem ér célt,
remélem, hogy én elérem
majd a végcélt!
Fellépek a lépcsőn,
viszem a csomagom,
először utazom
egyedül vonaton.
Van egy hely, leülök,
a szívem zakatol,
felállok, itt nem jó,
az ülés maszatol.
A szomszéd vagon meg
tele van zsúfolva,
nem lehet elférni
csak egymást súrolva,
szorgosan furakszunk,
én és a csomagom,
átsiklunk ajtón és
három-négy pocakon.
Igyekszem tovább a
legelső kocsiba,
lábamra lépnek, de
szólnak, hogy bocsika,
kérdezik, mi a baj,
a vagon huzatos?
Mutatom a kezem,
á, nem, csak csupa kosz.
Az első kocsiban
alig pár ember ül,
keresek helyet, és
sóhajtok legbelül:
jó, hogy így alakult,
s örömöm előtör –
az első kocsi ér
célba majd először!
Látjátok, én most indulok
el az úton,
nem tudom, hogy merre visz, de
túl a múlton,
belenézek a jövő nagy
távcsövébe,
az a jó, hogy semmi nincs ott
kőbe vésve!
Látjátok, én most indulok
el az úton,
nem tudom, hogy merre visz, de
túl a múlton,
van, akinek száz évig tart,
mégsem ér célt,
remélem, hogy én elérem
majd a végcélt!
Épp jókor ültem le,
a vagon megrezdül,
nézem a szüleim
ablakon keresztül,
búcsút int mindkettő,
az ember mit tehet,
emeli a kezét,
és ő is integet.
Sípol egy vasutas:
indul a vonatom,
kabátok billennek
nagyot a fogason,
izgulok, érzem, hogy
égnek a füleim,
remélem, nem látnak
most már a szüleim.
Ahogyan gyorsulunk,
levegőm egyre fogy,
lehet, hogy megsülök?
Á, dehogy, á dehogy!
Nyár van, és fűtenek,
ablakom lenyomom –
látom, még ott állnak
most is a peronon.
Huzatos az ablak,
feltolom, ellépek,
akár a moziban,
változnak a képek:
munkások ülnek egy
piros-kék fapadon,
arrébb meg hatalmas
firkák a falakon.
Látjátok, én most indulok
el az úton,
nem tudom, hogy merre visz, de
túl a múlton,
belenézek a jövő nagy
távcsövébe,
az a jó, hogy semmi nincs ott
kőbe vésve!
Látjátok, én most indulok
el az úton,
nem tudom, hogy merre visz, de
túl a múlton,
van, akinek száz évig tart,
mégsem ér célt,
remélem, hogy én elérem
majd a végcélt!
Öt perce utazom,
vagy százzal robogok,
gondolom, kijönnek
elém a rokonok.
Látom a kalauzt,
itt van már, nem messze,
keresem a jegyet,
ha kéri, meglesz-e.
Benyit a kocsiba,
mutatom a jegyem,
a szívem zakatol:
sem-mi-baj ne-le-gyen.
Elveszi, mosolyog,
megértőn bólogat,
rendben van, ügyes vagy,
közli a bókokat.
Jó ez a vonatút,
jobb is, mint gondoltam,
örömben gazdag és
szegényebb gondokban.
Figyelem a tájat,
jártam itt régebben,
a környék ismerős,
vagy mégis tévedtem?
Most jön az alagút,
kiérünk a rétre,
ott van az állomás,
érzem, hogy megérte,
magamban mondom, hogy
felfogja tudatom:
utazom, utazom,
egyedül utazom!
Látjátok, én most indulok
el az úton,
nem tudom, hogy merre visz, de
túl a múlton,
belenézek a jövő nagy
távcsövébe,
az a jó, hogy semmi nincs ott
kőbe vésve!
Látjátok, én most indulok
el az úton,
nem tudom, hogy merre visz, de
túl a múlton,
van, akinek száz évig tart,
mégsem ér célt,
remélem, hogy én elérem
majd a végcélt!
Az első megálló,
vonatom célba ért,
örülök, s aratom
lefele a babért:
ölel a rokonság,
házukig fuvaroz,
nézem a kezemet:
még mindig csupa kosz.
(Megjelent az Alföld 2021/12-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, M. Nagy Szilvia munkája.)
Hozzászólások