A szavaim megtanítják nekem, amit mondani akarok

Závada Péterrel Ágoston Enikő Anna beszélget

Ágoston Enikő Anna: Ihlet. A szó eredete a lehelés jelentést is bevonja a kifejezésbe. Korábbi formája (ihel) a lehelés mozzanatára vonatkozott, és közben a latin inspirare is hatással volt a belélegzés jelentésen keresztül az ihlet mai használatára. Mintha ebben a hatásmechanizmusban az ihlet folyamata egyszerre lenne biológiai és szellemi, ahogy az életet működtető lehelet és a versírást létrehozó szellemi erő összefonódik benne. A Gondoskodásban folyamatosan párhuzamba kerül a természet és a kultúra, olyan szinten, hogy a nyelv is átveszi a természet mintáit, mintha magában foglalná az élet építő és mozgató konstrukcióit. A költői alkotás folyamata is párhuzamba kerülhet valamifajta természeti működéssel?

Závada Péter (fotó: old.jozsefvaros.hu)

Závada Péter: Merleau-Ponty a következőket írja A nyelv fenomenológiájáról című tanulmányában: „A jelentő intenció kifejezéséhez szükséges szavak és fordulatok beszéd közben csak annak révén kerülnek elénk, amit Humboldt innere Sprachformnak nevezett (és amit újabban »Wortbegriff«-nek hívnak), azaz a beszéd bizonyos stílusa révén: ettől függnek és ennek megfelelően szerveződnek, anélkül, hogy meg kellene jelenítenem őket. A nyelvnek »nyelvi« jelentése van, mely közvetít a szavak és saját, még néma intencióm között; ezért még saját beszédem is meglepő a számomra, saját gondolataimat közli velem.”[1] Tehát az, hogy a beszédem „meglepő a számomra”, illetve, hogy „saját gondolataimat közli velem” nem csak a jelölő és jelölt közti elkülönböződést, folyamatos elcsúszást feltételezi, és hogy a jelentés csupán a nyomban, vagyis hiányként van jelen, hanem valamiféle megelőzöttséget is sejtet. Tehát, hogy a nyelv előbb tudja, hogy mit akarok mondani, mint én. És azt gondolom, hogy ezt nyugodt szívvel kiterjeszthetjük a beszédről az írás gyakorlatára is, hiszen a szabad asszociatív írás, amikor úgymond nem emelem föl a tollat a papírról, és a szavak mintegy „föltartóztathatatlanul áradnak”, történjen ez mégoly ritkán is, tehát amit a köznyelvben úgynevezett „ihletettségnek” hívunk, az nagy mértékben hasonlít a spontán beszédhez, amennyiben épít a nyelv megelőzöttség-tapasztalatára, vagyis, hogy a szavaim mintegy megtanítják nekem, amit mondani akarok. És ez a prereflexív nyelvi megelőzöttség Merleau-Ponty szerint meglepő hasonlóságokat mutat a test, vagyis a mozgás működésével. „Tudatában vagyok testem vagy gesztusaim térbelisége hatókörének, ami lehetővé teszi számomra, hogy anélkül kerüljek viszonyba a világgal, hogy tematikusan meg kellene jelenítenem magam számára a megragadásra szánt tárgyakat […] Ugyanígy van ez a kimondott vagy a hallgatott beszéddel is: olyan jelentéssel terhes, amely a nyelvi gesztus textúrájában olvasható, és módosulásához elegendő egy pillanatnyi elbizonytalanodás, a hangnem apró megváltozása, bizonyos szintaktikai szerkezet kiválasztása. Mindebben még sincs jelen a jelentés: minden kifejezés nyomként jelenik meg, minden eszme csak áttetszőségében adott, és minden olyan próbálkozás után, mely a beszédben lakozó gondolkodást akarja megkaparintani, csupán némi verbális anyag marad a markunkban.”[2] A beszéd és a mozdulat között tehát, látjuk, analógia figyelhető meg: „Ha a beszéd egy gesztushoz hasonlítható, akkor az, amit ki kell fejeznie, ugyanolyan viszonyban van vele, mint a cél az azt megcélzó gesztussal”[3]. A beszéd számára tehát olyan a jelentés, mint a mozdulat számára a cél: intencionális, vagyis értelemadó kapcsolat áll fönt köztük. „A bennem levő jelölő intenció (mint ahogyan a hallgatóban levő is, aki engem hallva megtalálja azt) az első pillanatban csak a szavak által betöltendő, meghatározott űr (még akkor is, ha ezt követően »gondolattá« kell érnie): annak többlete, amit mondani akarok, azzal szemben, amit kimondanak, vagy azzal, amit már kimondtak.”[4]

Ennek a megelőzöttség-tapasztalatnak a mentén képzelem tehát elgondolhatónak az ihlet és a testi érzetek (inspiráció – inspirare) között fennálló kapcsolatot, nem pedig úgy, hogy kívülről magamba szívnék valamiféle transzcendens ihletet. Mindez annyiban kiterjeszthető a kultúra és a természet kettősére, hogy noha tudattalanul önmagunknak üzenünk a nyelv vagy épp mozdulataink által, tehát ennyiben az ihlet vagy az ötlet immanens, ezeknek a bizonytalan körvonalú érzeteknek gyakran a külvilágban, vagyis a természetben mint transzcendenciában lelhető föl a forrása. Egyszóval olykor korábbi, külső élményeket, benyomásokat teszünk belsővé, és raktározunk el, melyek később ihlet vagy ötlet formájában kerülnek felszínre. Itt fölmerül természetesen a kérdés, hogy ez a megelőzöttség-tapasztalat milyen kapcsolatban áll a pszichoanalízis által leírt fogalmakkal, mondjuk a tudatelőttes, a tudattalan, az elfojtás vagy a kísérteties elméleteivel. Honnan származnak a szavak és a mozdulatok, amiket azelőtt kimondok vagy megcselekszem, mielőtt még megjeleníteném és tudatosítanám őket saját magam számára. A pszichoanalízis sokat beszél az én, illetve a szubjektum kialakulásáról, azonban ez most messzire vezetne. Hadd említsek inkább egy számomra nagyon kedves fenomenológust, Mark Richirt, aki többek között a tudat kialakulásának fenomenológiai leírásával kísérletezik. Szerintem az általa regisztrált architektonikai szerkezetben föllelhetők olyan felismerések, amelyek közelebb vihetnek minket az ihletettség kérdésének megválaszolásához is. Ullmann Tamás megfogalmazásában Richir a következőt írja: „A kérdés azonban másként is feltehető: lehetségesnek gondolunk-e egy olyan fenomenológiát, ami túllép az intencionális, vagyis tudatos tudat keretein és megpróbálja feltárni azokat a peremfeltételeket is, amelyek szükségesek ahhoz, hogy intencionális tudatról beszélhessünk. Milyen lehetőségei vannak a nem-intencionális tudat fenomenológiájának?” Richir azonban „sem a német idealizmus fogalmiságát, sem a pszichoanalitikus elméleteket nem használja fel közvetlenül, mivel nem egy személytelen, ideális én létrejöttéről beszél, de nem is a strukturalista értelemben vett alany vagy a pszichológiai értelemben vett személy létrejöttéről. Richir az öntudat születésének folyamatát próbálja meg fogalmi alakra hozni. Megoldása pedig abban áll, hogy a fenomenológia különféle felismeréseit állítja genealógiai »sorrendbe«. Ugyanakkor elismeri, hogy ez majdnem lehetetlen vállalkozás, mert a nyelv előtti szféra leírására nincsen nyelvünk.”[5] Richir a következőképp fogalmaz a Variációk a fenségesre és az önmagaságra című kötetében: „A fenomenológusnak megnyíló archaikus mező számára nincs nyelvünk, hacsak nem a költészet nyelve.”[6]

Ullmann meglátása szerint tehát „A genetikus fenomenológia révén már Husserl és Merleau-Ponty is egy ilyen előzetes dimenziót igyekezett feltárni, amelyben még nincsenek szilárd körvonalakkal rendelkező értelmek, egyértelmű intencionális viszonyok és világos időbeli elrendeződések. Husserl a passzív szintézisek leírása révén, Merleau-Ponty pedig a vad értelem, a kiazmus és a hús fogalmainak bevezetésével próbálta megragadhatóvá tenni a genezis nem lineáris folyamatát. Ám egyikük sem próbálkozott az én genetikus létrejöttének elgondolásával.”[7] Richir tehát „úgy véli, hogy egy eredetibb vagy archaikusabb fenomenológiai mezőt nem úgy tudunk megragadni, hogy a perceptív viszony peremén felbukkanó különleges fenoménekre irányítjuk a figyelmet (eszközhasználat, testi létezés, időtudat, interszubjektivitás stb.), ahogy azt korábbi fenomenológusok tették. A fenomenológiai regiszter mélyebb szintjét egy egészen másfajta tudat alapján tudjuk megragadni. Ez a másfajta tudat a fantázia. Az intencionális képzelet (tudatosan elképzelek egy tárgyat) még tisztán intencionális szerkezetű, vagyis az észlelés paradigmájához illeszkedik, amennyiben egy speciális változata az észlelő tudatnak. Evvel azonban már Husserl is szembeállítja a nem intencionális fantázia működését, amire nem egy tárgy elképzelése, hanem a nappali álmodozás a jó példa, egy olyan tudati állapot, amiben nincs szilárd tárgy, nincs világos értelem, a fantáziált valóság átfogó világszerűségében jelenik meg és tűnik el, vagy változik meg váratlanul. Az archaikus fenomenológiai regiszternek (vagyis annak a fenomenológiai szintnek, ahová a radikalizált epokhé vezet) nem a perceptív tárgyviszony, vagy ennek valamiféle változata, hanem a próteuszi fantázia a megfelelő modellje. Richir szerint ezért az egész fenomenológiai architektonikát újra kell alapozni és »a fantáziából kell kiindulni.«”[8] Egyszóval hozzám a Richir-féle próteuszi fantázia elgondolása áll a legközelebb, ami az ihlet forrását illeti. Ami pedig az ihletett alkotás folyamatát, azt számomra Merleau-Ponty fentebb részletezett nyelvi megelőzöttség-tapasztalata ragadja meg a legpontosabban.

Ágoston Enikő Anna: A filozófiai-esztétikai intertextuális rendszer a kötet egyik domináns szervezőelve, szinte térképet lehetne rajzolni a versekhez az allúziókon keresztül. Ezek a teoretikus szövegek mennyiben és hogyan befolyásolják a költői látásmódodat, a versek írását? Izgalmas, hogy a köteted lehetőséget ad egy ilyen filozófiai olvashatóságra, de közben mégsem determinálja az értelmezés más irányait, inkább kifejezetten nyitott a többféle jelentésalkotásra.

Lapis Józseffel Debrecenben (fotó: Szirák Sára)

Závada Péter: A cél valóban az volt, illetve elkerülhetetlennek tűnt személyes érintettségemnél fogva, hogy a versek valamelyest inspirálódjanak a filozófiai-esztétikai hagyományból és beszédmódokból, ugyanakkor szerettem volna bizonyos pontokon önkényesen kijátszani a fölhasznált fogalmakat és diskurzusokat egymás, illetve önmaguk ellen. Hogy mégis csak a versnyelv fent említett uralhatatlansága kerekedjen felül a tudomány szerkezeti és fogalmi számonkérhetőségével és reprodukálhatóságával szemben. Azt remélem, hogy a versek képesek maradandó élményt nyújtani a bennük megjelenő képi-fogalmi játéknak köszönhetően anélkül is, hogy az olvasó az utalások által ráismerne ezekre a konkrét elméleti szöveghelyekre. Ami a versnyelv zártságát illeti, egy ilyen megszólalásmód mindig magában rejti az olvasási útvonalak sokféleségét. Az úgynevezett hermetista jel szórja a jelentést, vagyis egy bizonyos szó vagy kifejezés örvényként magába rántja, majd szétszórja az összes konnotációját és denotációját.

Ágoston Enikő Anna: A gondoskodás a köteted címe és mozgatója is, ahogy különböző poétikai és tematikai rétegek érintkezésbe kerülnek egymással, a Gondoskodás egész konstrukcióját meghatározza ez a fogalom. Mi gondoskodik a Te ihletedről?

Závada Péter: Hadd használjam az ihlet fogalma helyett az ötlet kifejezést. Számomra ez azért barátságosabb, mert nem annyira terhelt, kevésbé hordozza magán az évszázadok alatt rárakódott jelentésrétegeket, továbbá nem delegálja, nem szervezi ki a vers genezisét valamiféle rajtunk kívül álló, transzcendens szférába. A tudat létrejötte, mint azt Richirnél láttuk, épp eléggé misztikus ahhoz, hogy számot tarthasson a csodálatunkra. Ötlet alatt tehát azokat az időnként a külvilágból, konkrét intencionális észlelés formájában érkező, máskor befelé tekintve, az emlékek, az elvárások, a fantázia, az álmok, az önreflexió vagy a korábban említett nappali álmodozás során felszínre kerülő tudati tartalmakat értem, amelyek valamilyen érzelmi többletnek köszönhetően alkalmasnak bizonyulnak arra, hogy a nyelv fogalmai által leírva vers szülessen belőlük. Az én ötletemről, ahogy Petri fogalmaz Mosoly című versében, nem más gondoskodik, mint „A szem mohó, éhes kíváncsisága, / a nézés gyönyöre, hogy minden látvány / a maga más-más módján színöröm.” Tehát egyfajta makacs nyitottság vagy naiv rácsodálkozás arra, ami adódik. Ez pedig a természeti és épített környezetben, a tudományban, az irodalomban, a képzőművészetben, a színházban, a filmben és a zenében való elmélyülést jelenti. Persze nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ehhez meg kell teremteni a megfelelő körülményeket, amelyek sajnos nem mindig és nem mindenki számára adatnak meg. Mindent egybevetve azt hiszem, nem szabad erőszakosan rákényszeríteni magunkat az ötletre, hagyni kell az elménket szabadon elkalandozni, álmodozni, asszociálni.

Ágoston Enikő Anna: Amikor kapcsolatba kerülsz a benned formálódó verssel, akkor abban érzékelhető valamifajta hatalmi pozíció akár a szöveg vagy a Te részedről? Ha igen, akkor felvetődik az a kérdés is, hogy talán az olvasó és a vers között is felléphet egy hasonló viszony.

Závada Péter: Merleau-Ponty Saussure nyomán a nyelvet egy üres formanyomtatványhoz hasonlítja, melyet még nem töltöttünk ki. Ezalatt azt érti, hogy a jelentés csak bizonyos mentális berendezkedések és kulturális kódok alapján jöhet létre, önmagában a szavak csak az elkülönböződésüket jelölik egymáshoz képest. Ezáltal pedig az összes jel együttesen utal egy jelentésre, amely folyton függőben van, és amelyet mindig elvétünk anélkül, hogy valaha is tartalmazná a közös jelentést. Tehát a jelentés nem a kifejezések egymásmellettiségéből, hanem csupán egymáshoz való viszonyukban ragadható meg. Ez jól hangzik, és elméleti szinten igaz lehet. Azonban az egyéni, hétköznapi megélése mindennek nem ilyenformán jelentkezik. Nem tapasztaltam még soha, hogy írás közben állandó és kiiktathatatlan elcsúszás lenne az általam használt szavak és a jelentésük között, hiszen amikor írok, vagyis miután leírtam valamit, tudni vélem, hogy számomra az a nyelvi jel mely fogalmat, és az a fogalom adott esetben mely konkrét, korábbi élményt jelöli. Egyszóval úgy tűnik, bizonyos fokig uralom a nyelvet. Azt remélem, hogy ha tökéletesen nem is, de érintőlegesen legalább lefedhetik az általam használt általános fogalmak azokat az egyedi, partikuláris tapasztalatokat, amiket átélek vagy elképzelek. Illetve, hogy az a nyelvi stílus, amiben megszólalok, mégis csak közelít ahhoz, amit mondani szeretnék, még ha olykor meg is lepem saját magamat azzal, amit mondok vagy leírok. Ezt a jelen pillanatban is megfigyelhetem, miközben épp ezt a választ gépelem. Nem tudom pontosan, mit fogok válaszolni, de azt folyamatos kibomlásában próbálom a legpontosabban megfogalmazni. Egyszóval azt gondolom, hogy egyfajta egymást kiegészítő, egyenrangú viszony áll fönn köztem és a szöveg között: ugyanannyira ural ő engem, mint amennyire én őt. Olykor egyikünk fölülkerekedik a másikon, de aztán az egyensúly ismét helyrebillen. A szöveg és az olvasó hermeneutikai viszonyában is ezt a dialogicitást képzelem ideálisnak. Egy folyamatos ingamozgást a hatalmi viszonyokban, hogy sose szilárdulhassanak meg.

Ágoston Enikő Anna: Folyamatosan reflektálnak poétikailag és intertextuálisan a szövegeid Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Szabó Lőrinc, Babits Mihály, József Attila költészetére, ezért az ő alkotói felfogásuk felől kérdeznélek a sajátodról. Érzékeltél valamifajta változást az alkotói módszeredben a hatásukra? Poétikai-elméleti szinten mélyebben foglalkoztál Nemes Nagy Ágnes költészetével a Gondoskodás írásánál. Szerinted tudatosan vagy tudattalanul átszivároghat vagy megváltozhat az alkotói folyamat, ha poétikailag hatnak rád más költők?

Závada Péter: Az alkotói módszerekre, folyamatokra kérdezel rá, és nem a poétikára. Míg poétikailag meggyőződésem, hogy átszivárogtak hatások például Nemes Nagy vagy a fiatal Tandori és Oravecz verseiből a szövegeimbe, annál is inkább, mert tudatosan szerettem volna kezdeni valamit a fenomenológiai tárgyiasság kurrens versnyelvbe való beemelésével, addig az alkotói folyamataim nem változtak meg markánsan, vagy legalábbis nem érzékeltem a megváltozásukat. Továbbra is maradt a félig tudatos, félig pedig a horizontszerűen, szabadon áramló fantáziára alapuló írás. Bár, ha jobban belegondolok, annak hatására, hogy Schein Gábornál azt olvastam, hogy a Nemes Nagy-verseknek ismeretelméleti tétjei vannak, én is még inkább ebbe az irányba kezdtem el érdeklődni, olvasni, kutatni: így lyukadtam ki a fenomenológiánál. Ilyenformán tehát mondhatjuk, hogy ez a felismerés hatott a munkamódszeremre is.

Ágoston Enikő Anna: Mennyire lehetséges leválasztani a szerzőről a kész szöveget, és mennyire alludál a szerzőre, ha a költő életét is egy olvasatnak tekintjük? Hogy működik ez a Te esetedben?

Závada Péter: Milyen értelemben tekintjük a költő életét is olvasatnak? Nyelvfilozófiai értelemben? Wittgensteini alapon: hogy a világ mindaz, aminek az esete fennáll? Aminek az esete fennáll, vagyis a tény pedig nem más, mint a körülmények megléte? A tények logikai képe a gondolat, és a gondolat értelemmel bíró kijelentés? Tehát hogy az egész világot kijelentések összességeként tételezzük? A nyelvem határai a világom határai? Vagy hogy a jelölő–jelölt viszony saussure-i vagy akár derridai felfogása a nyelven túl kiterjeszthető az élet minden területére? Őszintén szólva nem igazán tudtam soha azonosulni a nyelvfilozófia ilyen mérvű univerzalizálásával. Ami a szöveg szerzőről való leválasztását illeti, laikusként, aki nem tanult szigorúan vett irodalomelméletet, az a meglátásom, hogy ez száz százalékig soha nem volt kivitelezhető. Különböző irodalomelméleti trendek más-más arányokat preferálnak. Míg az utóbbi évtizedekben a szövegimmanens olvasat volt a divat, most mintha visszaólálkodna a strukturalista- és posztstrukturalista diskurzusokba némi referencialitás, és újra megjelenne az úgynevezett kontextuális olvasat, ami figyelembe vesz életrajzi vagy társadalmi szempontokat is. Ahogy Radnóti Sándor 2006-os, a Holmiban megjelent recenziójában Bagi Zsoltot idézi A körülírás. Nádas Péter: Emlékiratok könyve című könyve kapcsán: „»Úgy tűnik, az irodalomtudomány a huszadik század második felében mindent megtett azért, hogy ezeket a bizonytalanságokat megszüntesse. Valójában csupán elfogadott egy olyan megkülönböztetést, amelyet a jelszerűként felfogott nyelviség üres strukturalizmusa sugallt: a ‛kódot’, a jel vehikulumát tekintette immanensnek és a jelöltet, a referenciát transzcendensnek.« A jel azonban nem lehet az irodalmi nyelv kiindulópontja, mert a nyelv sematizált állapotára és nem konstitúciójára tekint, s ezért képtelen megkülönböztetni az irodalmi és nem irodalmi nyelvet. Továbbá a műalkotás immanens szerkezete sem lehet kiindulópont. Ez ugyanis fölvetné azt a kérdést, hogy az immanens szerkezet milyen módon kapcsolódik »transzcendens korrelátumához«, a mű világához. A szerző azonban el akarja kerülni a forma és tartalom, a struktúra és a referencia, a művön belüli immanens fogások és a művön kívüli transzcendens hatások elsődlegességének mesterkélt (és mily unalmas!) kérdését. Mind a »világ«, mind a »struktúra« az irodalmi nyelv tárgya. A nyelv alkotja meg e tárgyakat, s nem megfordítva. Ebből következik, hogyaz irodalmi nyelv éppen ez: olyan beszédmód, amelyet nem sematizál egy struktúra, s nem határoz meg, azaz tesz egyértelművé egy – vagy akárhány – kontextus. Olyan értelmezésre váró lehetőség, amelyet egyetlen értelmezés sem válthat be, sőt minden egyes értelmezés után visszatér a még meg nem értettség idegenségének állapotába.”[9]

Ágoston Enikő Anna: A versekben céltudatosan használod a tárgyias költészetet és visszatérő tematikailag is az én határainak felbontása, olyan szintű kiterjesztése, hogy paradox módon felszámolódik az identitás. A versírás folyamatában milyen mértékben játszik szerepet az éned? Érzékelsz valamiféle énfelszámolódást a készülő szöveg javára?

Závada Péter Nagyváradon (fotó: Szirák Sára)

Závada Péter: Ehhez előbb azt kéne meghatároznunk, hogy mi az az én, és hogy léteznek-e határai, amik felbonthatók? Tehát létezik-e az én úgynevezett azonosságpólusa? Kant szerint nincs olyan szemlélet, amit az „én gondolom” képzete – bár nem mindig tudatosan – ne kísérne, de fordítva is igaz: nincs öntudat tárgytudat nélkül. Husserl szintén a priorinak tételezi a transzcendentális ént: vagyis úgy látja, hogy van a tudatnak egy olyan lényegszerkezete, ami a világ feltárulását lehetővé teszi. És ezt az időtudattal látja megalapozhatónak, vagyis, hogy az én nem más, mint az időtudat élményein keresztül húzódó intencionalitás. Ez azt jelenti, hogy a különböző haránt irányú intencionális tárgyészleléseim között, illetve azok alapjaként egy hosszintencionális, időbeli folytonosság húzódik, mely összetartja őket, és ezáltal megképezi az én azonosságérzetét. De vajon több-e mindez puszta mechanikus működésnél? Vagyis mi van akkor, ha – ahogy Sartre fogalmaz – nem létezik az én mint transzcendens képződmény, és a helyén csupán öntudat van? Egyfajta személytelen spontaneitás, amit már mindenkor egy utólagosan konstruált, narratív öntudatként gondolhatunk csak el, és amit visszamenőleg építünk föl magunkról az élményeinkből. Vagyis elképzelhető, hogy az én nem több, mint transzcendentális és pszichés folyamatok eredménye. Ilyen értelemben persze abszolút érzek önfelszámolódást a szöveg javára, hiszen eleve nem volt egy szilárd magja az énemnek, amit szerettem volna érvényre juttatni általa. Sokkal inkább a szövegeken belül érhető tetten, ahogy egyre-másra változik, hogy ki az az én, akinek a nevében a vers megszólal. Ilyen értelemben természetesen igaz, hogy a szerzői én is csak egy narratíva. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a tárgyias megszólalásmód személytelensége, vagyis az egyedi, partikuláris tapasztalatok egyetemessé tágítása, a lényegfogalmak lepárlása (ez egyébként rokon a husserli fenomenológia mint lényegtudomány törekvésével) erősen foglalkoztatott. Ezt a poétikai törekvést leginkább Rilkénél, Ungarettinél, Celannál, Pilinszkynél, Nemes Nagynál, a fiatal Tandorinál és fiatal Oravecznél láttam érvényre jutni. Ilyen értelemben valóban tudatosan törekedtem arra, hogy a versek aktív párbeszédbe lépjenek a tárgyiasság és a hermetizmus magyar és nemzetközi hagyományával.

Ágoston Enikő Anna: Sok jelentést elbíró allegóriarendszert használsz a Gondoskodásban, amely nagy játékteret nyit meg az értelmezésben, dinamikussá teszi az olvasói aktivitást. Ez azt sugallja, hogy a konvencionális jelentések feltörése és a misztikum visszatérő, tudatos elve is a kötetnek. Tehát a versírás közben jelen van valamifajta befogadónak szánt olvasói technika megtervezése is?

Závada Péter: Azt gondolom, hogy egy jó verseskötet mindig ajánlattal él az olvasó felé, hiszen ideális esetben vannak metatextuális céljai, vagyis gondol valamit saját szövegszerűségéről. Ezt aztán az olvasó nem kell, hogy figyelembe vegye, de fontos, hogy legyen egy erre vonatkozó vízió. Azt szerettem volna, hogy olyan versek szülessenek, amelyek közel állnak a jelenlegi ízlésemhez, ebben pedig kiemelt szerepe van a többértelműségnek, vagy, hétköznapibban fogalmazva, a titoknak. A kötet kísérletet tesz arra, legalábbis némely verseiben, hogy modellezze egy új nyelv megszületésének folyamatát, amelyben a jelölők és a jelöltek viszonya nem konvencionális, hanem egy új értelemösszefüggés jön létre köztük. Heidegger a Lét és időben egy új filozófiai nyelvet kívánt megteremteni, és minden egzisztenciálénak új nevet adott, mely szavak léteztek már ugyan a hétköznapi nyelvben, de nála új jelentéssel telítődtek. Ilyen fogalom a gondoskodás, de ilyenek a feltűnés, a tolakodás vagy a makrancosság is. Ráadásul ezek a fogalmak a legtöbbször nem allegóriaként (egyértelmű jelszerűségükben), hanem inkább szimbólumként (önmagukon keresztül egy fundamentálontológiai mozzanatra utalva), nehezen fölfejthetően viselkednek. Vagyis a félreértés a befogadó részéről eleve kódolva van az értelmezésükben. (Mintha a nyelv nem hordozná magában már mindig is a félreértés lehetőségét.) Egy ilyen típusú új, fogalmi nyelv létrehozása tehát, bármily meglepő, hatalmi és így politikai gesztus is egyben: hiszen én tudom, hogy mire utalok az újonnan bevezetett fogalmaim által, míg az olvasó korántsem biztos. Ezt próbáltam meg modellezni a Gótika ciklusban, egyszerre irányítva rá a figyelmet arra, hogy mindez esztétikailag milyen izgalmas kihívás, miközben etikailag mennyire veszélyes. Ki akarna a saját versei értelme fölött uralkodó zsarnokká válni?

Ágoston Enikő Anna: Egyszer azt nyilatkoztad, hogy azokat a verseket, verssorokat szereted olvasni, amelyeket elsőre „nem értesz”. Ez mintha a gondolkodás nyitott terére utalna, a többféle jelentés lehetőségére. Ez a jó vers jellemzője? Szerinted a megértésen túl milyen hatásokat mozgat még a számodra értékes vers?

Závada Péter: Tényleg azt szeretem a legjobban, ha első nekifutásra nem értek egy verset. Ha a saját értetlenkedésem földühít annyira, hogy visszatérjek hozzá újra és újra. Ez természetesen nem azonos a blöffel. Azt az ember egy idő után kiszúrja. Inkább kognitíve hatnak rám a szövegek, semmint érzelmileg. Rég éreztem már mondjuk, hogy igazán meghatódtam volna egy versen. Talán mert tudom, hogy amit olvasok: szöveg, ami akkor is konstruált, ha épp a legőszintébb hangon szólal meg, és a pőre valóságot szándékozik ábrázolni. Hogy van egy előre kikalkulált hatásmechanizmusa, amit nálam, olvasónál igyekszik elérni. Ha az ember számít erre, úgy nehéz elérzékenyülni. Ugyanakkor a konkrét értelmi befogadáson túl léteznek affektív hatások is, melyeket leginkább a vers hangulataként tudnék jellemezni: egy titokzatos vers nem csak azért titokzatos, mert a jelölők és jelöltek viszonya nem tiszta vagy logikus benne, hanem mert a képek egyfajta hangulatot sugároznak, ami hozzájárul az összhatáshoz. Ez a hangulat lehet sötét, ódon, baljós, szorongató, álomszerű vagy látomásos, de akár mindez egyszerre.

Ágoston Enikő Anna: Ez az írás oldaláról is működik, hogy lenne valami értelmen vagy jelentésen túli érzet, talán ihlet, amelyhez később érkeznek a nyelvi formák és a jelentések?

Závada Péter: Amennyiben Merleau-Ponty nyomán egy prereflexív nyelvi megelőzöttségről beszélünk, vagy Richirre hivatkozva az öntudat keletkezése kapcsán egy eredetibb, archaikusabb fenomenológiai mezőről, tehát egy olyan előzetes dimenzióról, amelyben még nincsenek szilárd körvonalakkal rendelkező értelmek, akkor minden bizonnyal léteznek, ha nem is az értelmen túli, de azt megelőző érzetek vagy benyomások, melyek fontos szerepet játszhatnak az ötlet vagy az ihlet megszületésében. De nem is kell ilyen messzire mennünk, hiszen elég az álmok és szabad asszociációk kínálta képzettársításokra hagyatkoznunk ahhoz, hogy az egyértelműen fölfejthető jelentés csődöt mondjon.


[1] Maurice Merleau-Ponty, A nyelv fenomenológiájáról = A filozófia dicsérete és más esszék, Európa könyvkiadó, Budapest, 2005, 42. ford. Sajó Sándor

[2] I.m. 42-43.

[3] I.m. 43.

[4] U.o.

[5] Ullmann Tamás: A transzcendentális szubjektum genealógiája (megjelenés előtt álló kézirat)

[6] Marc Richir, Variations sur le sublime et le soi. Grenoble, Millon, 2010. 5. ford. Ullmann Tamás,
idézi Ullmann Tamás in: A transzcendentális szubjektum genealógiája (megjelenés előtt álló kézirat)

[7] U.o.

[8] U.o.

[9] Radnóti Sándor, Pécs, Páty, Párizs (A körülírás. Nádas Péter: Emlékiratok könyve), Holmi, 2006/6, https://www.holmi.org/2006/06/pecs-paty-parizs Letöltés ideje: 2021.04.03.

A borítófotót Máté Péter (Jelenkor) készítette.

Hozzászólások