Ferdinandy György: Tambo
Fiktív pihenőhely megvalósítására ad alkalmat Ferdinandy György Tambo című kötete, melynek címe a kecsua indián nyelvből származik, pihenőt és raktárt jelent. A különböző nyelvek és kultúrák közti átjárhatóságban létrehozott (szöveg)tér teremti meg az emlékezés, az újraolvasás, a kiegészítés és az írás folyamatára való reflexió alkalmát. Az emlékezés egy centrális szereplő életéből villant fel pillanatokat a gyerekkortól a pandémia jelenéig. A Tambo egy olyan magyar író életének jeleneteibe mutat betekintést, aki emigránsként külföldre kényszerül, és különböző országokban tölti hétköznapjait, vissza-visszalátogatva szülőhazájába, Magyarországra. Családi titkok felderítésére, érzelmi viszonyok elmesélésére, írói és irodalmi dilemmák fejtegetésére vállalkozik a narrátor. Mindeközben folyamatosan átjárja a leírt eseményeket a hovatartozás és a megértés kérdésessége. A kötetkonstrukció a forgatókönyv, a rövidprózák és a feljegyzések műfaji használatával töredezettséget kelt, de a főszereplő, Gyuri életének tematikája hidat képez a különböző egységek között. Nemcsak a főszereplő az összetartóerő, a Ferdinandy-életmű ismerője felfedezheti a korábbi kötetekre tett utalásokat is. Mintha nem is csupán egy élet pillanatai válnának láthatóvá, hanem egy életműé, mely felidéződik és kiegészíthetővé válik az eddig kifelejtett szövegrészekkel. Ezért is írja a Tambo szerkesztője, Navarrai Mészáros Márton az utószó első mondatában, hogy „Ferdinandy György új kötete Ferdinandy György régi kötete” (211.). Ez a megállapítás központi kérdésfelvetésre ad alkalmat, ahogy felvillantja a már említett szövegjavítás és kiegészítés, valamint az új és korábbi művek relációjának problematikáját. Az utómunkák és szövegközi diskurzusteremtés milyen minőségű pozícióba helyezik a jelen kötetet? A „tambo”, vagyis a megszólalás terének létrehozása, a hang pozíciójának lokalizálása a gyújtópont a kérdés megközelítéséhez, a további szempontok felvetéséhez.
A nyelvi integráció lehetetlenségét A fordulat éve című forgatókönyv viszi színre. A nyelvi integráció kérdésköre a kultúrák, a fonetika és a jelentés ütközőpontjaira kerül. A kulturális kódok működésbe hozzák a gyarmatosítás- és a nyugati civilizációs (tév)eszmét, melynek civilizálatlan oldalára sodródik Gyuri, a Balkánról (Magyarországról) érkező kisfiú. A magyar nyelv nem értése vezet a civilizálatlanság kódjához, melyet olyan jelenetek érzékeltetnek, mint a hangosbemondóban rosszul ejtett nevek, vagy Gyuri nemzeti identitásának téves azonosítása. A beolvasztás az örökbefogadás, a nyelvelsajátítás és a gyarmatosítás metaforáinak érintkezési pontján lokalizálódik. A gyarmatosítás-metafora a forgatókönyv végén teljesedik, amikor a belga lány, Lise angol udvarlója az indiai kultúra civilizálatlanságának és civilizálása közösségi példáját párhuzamba hozza Gyuri egyéni sorsával. A brit szereplő által készített, az indiai gyarmatokról szóló filmről (Song of Ceylon) folytatott diskurzusban az indiai kultúra (látens módon a nyelv) zeneként értelmeződik, tehát konvencionális szemantikával fel nem ruházható jelrendszerként azonosítódik. A nyelv szempontjából a fonetika és a szemantika, a jelölő-jelölt kapcsolat létrejöttében válik otthonossá a tér a kultúrák közötti átjárhatóság biztonságában. Ezt viszi színre a toll magyar feltalálójára vonatkoztatott megnevezés („bireau” – bíró) és a „Zsozs, Gyuri, Georges” közül
a belga lány által választott „Dju-ri”, amely egy nemzeti nyelven kívül eső, köztes térbe helyezhető identitást nyújt a főszereplőnek. A két nyelvszemlélet érzelmi alapon is kontrasztba kerül, ahogy Lise a szerelmet, az udvarló pedig ennek ellenkezőjét váltja ki Gyuriból. A forgatókönyvet a nyelvszemlélet perspektívaváltásai forgatják, azok váltják ki a drámai feszültségeket.
Az említett hangalaki hasonlóság és értelemfelruházás szerint valósul meg az elfogadás, amely inkább egy közös világ metszéspontját hozza létre, mint az integrációt. Ez a pont lehet a keresett „tambo”, azonban Gyuri hazatérésével a határátlépésnél a nyugati tárgyakat elkobozzák a fiútól, szimbolikusan érzékeltetik: a nyugati kultúra és nyelv nem elfogadott. A határ éles, nincs átmenet. Ezt jelzi a szöveg vizuális formázása is, ahol a kurzivált idegen nyelvű egységek nem olvadnak be a magyar nyelvbe. A Tambo cím a forgatókönyv koncepcióját, a kultúrák és nyelvek között keresett metszéspont kiterjesztését kísérli meg. Egy olyan fiktív tér létrehozására törekszik, amely referenciálisan jelölt (München), de a kecsua indián szó jelentése mint ’pihenő’ (amely a Tambóban nem egyenlő az „óhazával”) transzkulturális kódrendszerbe helyezi a vágyott teret, amely a nyelvek és a kultúrák átmeneteiből jöhet létre. Egy olyan hely létrehozását célozza meg a fiktív (és valós) szerző (is), ahol az irodalomnak, az elmondhatónak „otthont” találhat, vagyis ahol a megértés létrejöhet: „Az alaphangja változatlanul Tamási Áron gondolata: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Pontosabban, hogy szavainknak, mondanivalónknak helyet találjunk benne.” (192.) Ez a szövegek, a nyelvek átjárhatósága szerint valósul meg. Ennek szimbolikus példája, hogy a „transzatlantico” teszi lehetővé a „tambóhoz” való eljutást. Egy idegen kifejezés segíti az átjárást, melyben a „transz” a fordításra, az átmenetre is reflektál.
A rövidprózák és feljegyzések folyamatosan visszautalnak a bizonytalanul rögzíthető élmény referenciális hátterére, amely a többször megírt szövegváltozatok mögött rejlik. Prózapoétikailag erre utalhat a kötet elejére helyezett, a többi szöveg műfajától határozottan eltérő forgatókönyv. A kamera látószögére írt szöveg egy olyan objektív, személyről leválasztható pozíciót jelez, amely az események megtörténésére alludál. Olyan emlékké tehető történetsorozat, amelyet a benne lokalizált Gyuri a forgatókönyv utáni rövidprózákban egyes szám első személyben, szubjektív perspektívából a leírhatóság, újraírhatóság visszatérő problematizálásának légkörében megfogalmaz. Ugyan ez leginkább a kötet elején válik dominánssá a forgatókönyv és az első rövidpróza (La patrie belge) tartalmi azonosságában és a perspektivikusság, műfajiság kontrasztjában. A többi rövidprózának nincs objektivált forgatókönyve, de a kötet a kezdéssel kijelöli a szubjektív perspektíva lehetséges külső referenciáját. Mintha a forgatókönyv szerzőfüggetlen lenne. Azonban a kötetben három szerzőt észlelhetünk: egy emlékező, a rövidprózában jelen levő fiktív szerzőt; egy második jelenben (mivel a két jelen között paradox módon időkülönbség érzékelhető) létező második fiktív szerzőt, aki a postscriptumokat is írja a rövidprózákhoz, feljegyzéseket hagy maga után a kötet második felében, és az írás problematikus aspektusait fejtegeti; valamint a valós szerzőt, Ferdinandy Györgyöt. A három szerző hierarchikus viszonyba állítható. A második szerző az emlékezésből kiemelt, az emlékezésre reflektáló szereplő. Ez a viszony akkor válik még izgalmasabbá, amikor a La patrie belge főcím alá írt Postscriptum alcím is működésbe lép. Érdekes a forgatókönyv, vagyis az objektív valóság leírására reflektáló problémakijelölés, ahol az utólagos megfogalmazás mindig másodlagos és változó a referenciához képest. Így válik ez a másodlagos postscriptum harmadlagossá és kiegészíthetővé a második fiktív szerző által. Ez a szerzőkonstrukció párbeszédbe kerül a tematikailag megjelenő újraírással, valamint az eddig megírt emlékek kiegészítésével: a „foltok besatírozásával”. Végezetül a harmadik szerző maga Ferdinandy György, aki a forgatókönyv és a két fiktív író, a fiktív referenciák mögött észrevétlenül, de omnipotens összefogóként rejtőzik.
A kötet a referencialitás kérdéskörét az önéletrajziság és/vagy a szerző korábbi művei és a Tambo között működő dialogikusság irányába tolja el. A recepcióban Ferdinandy művei kapcsán gyakran felmerülő életrajzi interpretáció azért is válik vonzóvá a Tambo esetében is, mert a fiktív szerző folyamatosan az írás aktusára reflektál, és a szerző biográfiájában felbukkanó referenciális adatokra hivatkozik.
A szöveg elbizonytalanítja a fiktív és a valós szerző elválaszthatóságát. A konkrét személyek megnevezése és egy ponton az egyikőjük megszólítása (Egy nyolcévtizedes emlék) szinte poétikusan aposztrofikus gesztusként hat. A megszólítás nem egyszeri, a szereplők létezését erősíti, megteremti és beemeli őket a szövegtérbe az olvasás folyamatában. Az Egy könyv története című feljegyzés ironikusan reflektál a biografikus értelmezés megalapozhatatlanságára. A kritikus ezen a ponton összerezzen a szöveg önreflexiós performatív koncepciójától, amely kijátssza a referenciális én jelenlétképző aktusát: a fiktív én élő jelenléttel figyeli az interpretáció processzusát. Ferdinandy a referenciális azonosságokat kihasználva teremt hitelességet a kötetének, de ennek szerepe inkább a jelenlétre vonatkozik, mint az életrajz hangsúlyozására. A recepció életrajzi olvasatának tévedéseire Szilágyi Zsófia is több nézőpontból rámutat a monográfiájában: a novellákat nem az életrajz eseményei, hanem a szimbólumok kötik össze; fellelhetők bizonyos eltérések a biográfia és a szöveg között; valamint a szövegek tartalmilag eltérő változatai is az életrajziság ellen szólnak (Szilágyi Zsófia: Ferdinandy György, Kalligram, 2002). Ennek fényében inkább az a kérdés merül fel, hogy a Tambo fragmentális koncepciója a korábbi művek dialógusa nélkül is működőképes-e. A fiktív szerző többször is utalást tesz a korábbi „üresen hagyott helyek besatírozására”, amelyre a Tambo ad alkalmat, tehát a fragmentumok szerepére explicit módon is reflektál a kötet, és a kötetcímekkel, valamint a megírt történetek említésével a korábbi művekre is visszamutat a szöveg.
Az emlékezés és a kiegészítés aktusát az újraolvasás kísérlete, az újraolvashatatlanság eredményezi. Ennek metaforikus példája az édesapáról írt könyv újraolvasása, vagyis annak ellehetetlenülése, minthogy a nyelvi jelek torzulnak és az oldalak számozása zavarossá válik, így megszűnik a lineáris olvashatóság. (Kenesétől Kiskatóig) A szöveg torzulása felveti a kérdést, hogy a korábban írt szövegek kiegészítése vagy helyreállítása valóban megvalósítható-e a teljesség jegyében a jelen kötettel? A Tambo fiktív életrajzi diszkontinuitása, a befejezhetetlenségre, a végérvényes rögzíthetetlenségre reflektál, ahogy a jelenbeli fiktív szerző írásról szóló elmélkedései megtörik az időben egyébként sem lineáris mnemotechnikát. Az emlékezés vonalát a családfa nyújtja, ahogy elsőként a szülőkkel kapcsolatos pillanatok idéződnek meg, majd az elveszettnek hitt Sárika, az apai testvér rejtélyének, a családi történet ürességének kitöltése következik. A felelevenítés folytatódik a házasságokkal, gyerekekkel, unokákkal, végül kiterjed a perspektíva a barátok és ismerősök körére is. Azonban ennek a családfacentrikus linearitásnak ellentmond az idővonal nem folytatólagos követése, a téridőben való szabálytalan ide-oda lépegetés. A rövidprózákat asszociációhálózat köti össze, hogy a felidézett történetek ne váljanak inkoherenssé: az emlékek kapcsolódnak és a jelenbeli fiktív emlékező én jelenlétéből hálóznak ki.
Ferdinandy György korábbi művei cím szerint is megjelennek (például: A bolondok királya, Egy sima, egy fordított, Kagylócska, Fortuna szekerén), ezzel az olvasót visszairányítják a korábbi szövegekhez, amelyek párbeszédbe állíthatók a Tambo töredékeivel. Ahogy arra a szövegek önreflexiói rávilágítanak: a jelen kötet funkciója az életmű kiegészítése. Ebben az esetben kérdésessé válik, hogy ezek a visszautalások a jelen kötet kiegészítéseivel együtt hatnak-e az életmű korábbi, megjelölt darabjaira, esetleg módosítják-e azokat a diskurzusban. Felmerülhet, hogy a kötetmegjelölések teszik töredékessé az egyébként önmagában koherensen is működtethető Tambo emlékkonstrukcióját. A korábbi kötetek szövegei és a Tambo rövidprózái közti reláció ismételgetése hozza létre a besatírozható foltokat. Azonban ezek a kötetutalások hiányérzetet teremtenek abban a befogadóban, aki a Tambót az életműből kiemelve olvassa, mivel a korábbi szövegek hozzáolvasásának kényszerét ébresztik fel az allúziók. Ez a konzekvens prózapoétika tekintetében sikeres megoldásként is felfogható, ahogy a töredezettség, az üresség a kitöltés kontrasztjával együtt az írás befejezetlenségét, egy mű teljességének lehetetlenségét viszi színre. Paradox módon a fiktív író művelete sikertelen, de sikeresen kifejezi az írás, egy életmű lezárhatatlanságát.
A lezárhatatlanságot erősíti az is, ahogy a beszédmód formailag az írottság érzetét kelti a rövid, kimért szintaktikai szerkezetekkel, a kötőszavak ritka használatával. A fiktív szerző kijelöli magának az írói szerepet, és reflektál a szöveg folyamatos írására, újraírására. Mindeközben meglepően sokszor fordul elő a kimondás, a nyelv artikulálásának élőbeszédszerű alakzata. (Például: „márpedig erről beszélek”.) Az írás rögzítése és a mondás eseményszerűsége között feszülő paradoxon arra a veszélyre irányítja
a figyelmet, hogy a Kenesétől Kiskatóig című rövidprózában megjelenő A bolondok királya című kötet újraolvasásához hasonlóan ellehetetlenül, vagy legalábbis az író által rögzített szöveg eltorzul az újbóli befogadás alkalmával.
A Tambo megtévesztő biografikus referencialitása, a koherenciát megtörni látszó, hiányt teremtő megoldások a kötet problémás pontjait villantják fel. Azonban ezek az elsőre dilemmát okozó technikák a szövegek előnyére fordulnak a nyelv és kulturalitás átmenetei, a beszédmód kivitelezése, az emlékezés, a szövegek performativitása, a szerző(k) pozicionálása, az írás reflektív kérdései irányából. Izgalmas példáját láthatjuk annak, amikor az életrajziság kijátszása a jelenlétteremtés javára szolgál. Az életmű korábbi köteteire való utalás pedig olyan üres foltokat alakít ki a Tambóban, amelyek a befogadó kitöltő aktivitására adhatnak alkalmat.
Ferdinandy György: Tambo, Magyar Napló, Budapest, 2021.
(Megjelent az Alföld 2022/3-as számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Toró József munkája alapján készült.)
Hozzászólások