Árvíz
Debrecenen, Mátészalkán át Jánkmajtisra vitt vonatunk,
az Isten áldjon meg benneteket, rebegték felénk
az összeomlott házak közül a fejkendős nénikék,
egy félénk kisfiú, Borbély Szilárd, olyan kíváncsisággal
állt az út porában, mint tíz év előtt én a beregszászi utcán,
tizenhét évesen kalandosnak tűnt katonaruhát viselni,
még sapkát is adtak hozzá, kevertük a maltert, hordtuk
a téglákat, olyan büszkeséggel, mintha mi építenénk
az új otthonokat, néhány nap alatt a hatalmas sátorban
hozzászoktunk a sodronyos ágyhoz, a latrina
deszkájához és bűzéhez, egy éjjel arra ébredtünk,
hogy vérző fejjel, részegen dülöngélve ordít kísérőnk,
Kovács Pisti, aki már őszülni kezdett, azt hajtogatta,
ő ebből nem kér, ő látta meghalni az apját, a boltban,
ahol ismerősen „aóztak”, akár Beregszászban,
speciált kértem, nem értették, pedig ünnep volt,
ha jutányos áron édesanyám hozott egy kiló tört
speciált, a végén kanállal ettem a finom morzsalékot,
el kellett magyaráznom, nápolyit szeretnék venni,
s azt is, hogy nem Diósgyőrből, messzebbről jöttem,
újra a másik Győr vasútállomására sétálunk Szilárddal,
most derűs, nem depressziós hullámokról beszél,
a Párizsból érkező Szomory Dezsőre várakozunk,
hogy együtt, át Magyarországon, az eltűnt időről tűnődve,
utazzunk a régi Szamos menti tájba, egy éber hajnalon
befogatunk, a Tiszához közeledve mutatom, a távolban,
a haragoszöld határon túl, fölsejlik a beregszászi hegy,
lábánál, a Csaba utcában épített házat kőműves nagyapám.
Honvéd
Tizenkilenc éves se voltam, s megkaptam behívómat,
a névsorolvasásnál felálltam, félrehallva a „lányi”-t,
a két év alatt nem ez volt az egyetlen tévedésem,
a részeg őrmester hőzöngött, pisztolyával hadonászott,
megváltásnak tűnt, hogy az ország másik végébe,
Debrecenbe visznek kiképzésre, egy szolid tizedes
a Kisalföldben olvasta verseimet, nem osztott be
WC-t pucolni, teljes menetfelszerelésben futottunk
végig a városon, valahogy sikerült összeszednem
magamat, ha úgy éreztem, már nem bírom tovább,
kispályán fociztunk, azonnal tekintélyem lett,
mert a félpályáról átemeltem a labdát a kapuson,
egyszer durván letalpaltak, a röntgen semmit
sem mutatott ki, de évek múltán is megmaradt
a fájdalom, Fertőszentmiklóson egy szőke
fiú öngyilkosságának híre várt, Debrecenben
az a cigány fiú akasztotta fel magát, akinek tanulni
segítettem, az elmélet nem okozott gondot,
a lokátor kezelése annál inkább, képtelen voltam
megjegyezni a repülők mozgásának adatait,
Bölény, az öregkatona, leleményes humorral
borvidékinek hívott, gyakorta felmosatta velem
a folyosót, az ólból kihúzhattam a döglött disznót,
hajnalonta, miután magömlésre ébredtem,
a konyhai szolgálat várt, esténként az őrség,
olykor állva elaludtam, egy éjszaka meghúztam
a ravaszt, keserűségemben a csillagos égbe lőttem,
vigasztalt Miskin herceg és József Attila,
az Adriano Celentanóra hajazó Társ Misi
kezembe adta Szentkuthy Szent Orpheusának
egyik kötetét, tiszta időben, a laktanya mellől,
egy másik világ szimbólumaként, látni lehetett
a fehér Schneeberget, a századparancsnok az utolsó
sorakozónál sajnálkozott, hogy honvédként szerelek le,
de megnyugtattam: engem másfajta rang vár odakint.
(Megjelent az Alföld 2022/3-as számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Toró József munkája alapján készült.)
Hozzászólások